Heltai Jenő: Találkozás

El-elmegyek mellette némán,
Én nem nézek rá, ő se néz rám,
Hanem azért halkan, titokban,
A szivünk mégis összedobban.

Vérünk rég halott muzsikája!...
Emlékezünk egy régi nyárra,
Nevető szájra, könyes szemre,
Valamikor volt szerelemre.

Hamar kihült sok balga vágyra,
Hamar elillant ifjúságra,
Gyér örömökre, sűrű bajra,
Valamikor szép szőke hajra.

Fehér-virágos almafákra,
Fekete, fájó éjszakákra,
Gúnyos, kegyetlen, buta szókra,
Utolsó csókra, első csókra.

Forró, sikoltó esküvésre,
Elfojtva égő szenvedésre,
Reménytelen vad búcsúzásra,
Azóta tartó néma gyászra.

Emlékezünk... s azt, amit érzünk,
Azt, amiért titokba vérzünk,
A szívünk legmélyére rejtjük
S egy óra mulva elfelejtjük.

Heltai Jenő: Levél

... Ha el akarna néha jönni hozzám
kicsi szobámat szépen rendbehoznám
ha nem is hozhatnám le az eget
de beszereznék néhány szőnyeget.

A pamlagon, hol álmodozni szoktam
a sok lyukat megfoldanám titokban
rozoga, tintás asztalomon itt
elhinteném kedves virágait.

Parancsait komorna-módra lesve
főznék teát, mikor leszáll az este
s amire nem volt példa soha még:
szenet hozatnék és befűtenék.

Az óra járna és a lámpa égne
s azt mondanám, ha menni készül: még ne!
Suttogva kelne ajkamról a szó,
hogy élni édes és szeretni jó.

Heltai Jenő: Ki tudja?

Ki tudja,hány perc,hány óra, hány nap az élet?
Öszintén remélem,mielőtt életem végére ér,
Lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
Eljössz e egy nap szerelmemért?
Semmit nem várok, csak remélek.
És mint az óramutató az órán, mendegélek,
Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
Nem fáj a szív,ha nem dobog,és nincs benne élet.
De ma még itt vagyok, és még élek,
Szeretlek,mig a nap ragyog az égen.

Heltai Jenő: Szívem falán

Szívem falán a gond sötétlik,
Egy árny a hófehér falon:
Óh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstre válik,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész
S a szíved halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szelíden
Fogsz társalogni énvelem.

Ígérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.

Ígérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.

Heltai Jenő: Kérdőív

Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni - mert felelni kell! -
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?

Heltai Jenő: Ima

Ha hazatérek kis szobámba
Én befejeztem robotom:
Szűzies, tiszta szerelemmel
Egy arcképhez fohászkodom.

Ahogy gyerekkoromba tettem,
Imára kulcsolom kezem,
De az imádság nem a régi...
Már arra nem emlékezem.

És áhitattal trédre hullok
És ajkamon sohaj fakad:
" Te, aki jobb vagy mindeneknél,
Áraszd reám malasztodat!

Te, akihez a szenny nem ér föl,
Te édes, szőke, tiszta szent,
Kinél fehérebb szőke angyal
Egyetlenegy sincs odafent.

Emeld magadhoz azt a szolgád,
Ki most a lábadhoz borult,
S bocsásd meg néki szeretettel,
Hogy bűnös és hogy nyomorult.

Bocsásd meg néki, hogy hitetlen
És hogy a bűne millió,
Hisz nem lehet mindenki tiszta
És nem lehet mindenki jó.

Bocsásd meg néki, hogy szerelmes,
Hogy életének nem örül,
És nem lát glóriát seholsem,
Csak a te homlokod körül."

Heltai Jenő: Ősz

Nyomon kisér az éjszakában
Valami halk, sejtelmes ének.
A csöndességben az öreg fák
Egymásnak titkokat mesélnek.

Szelíden egymáshoz simúlnak
A mesemondó, karcsú ágak
És mintha mindnek lelke volna,
Suttognak, sírnak, muzsikálnak.

Majd elhallgatnak. Bántja őket
Az őszi éjjel szörnyű csendje
S reszketve, félve összebújnak,
Mintha a lelkük dideregne.

A szél suhogva vág közéjük,
A sok levél sóhajtva rezdül -
A hervadás fehér tündére
Most megy az éjszakán keresztül.

Heltai Jenő: Ősz

Szürke ég, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
A meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,
Simogasd az arcomat,
Melengesd a szívemet,
Míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
Míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
Nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,
Be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
Sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
Bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
Integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
Hideg szél fujdogál,
Hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!

Az a gyáva,
Ki, amit érez, elrejti magába,
És ami benne gyönge, emberi,
A másiknak föltárni nem meri.
Mért várod őt, ha nem ezért?
A boldog élet vágya nem kísért?
Galambok közt, virágos szigeten,
Békés, családi kör, parányi házban.
Az élet szép... Tenéked magyarázzam?

(Heltai Jenő)

Heltai Jenő: Életrajz

Az egyszerű szó kedvelője voltam,
Ékes szavak kincsével meg nem áldott.
Nem tépegettem tarka szóvirágot,
Sosem szavaltam, mindig csak daloltam.

Nyájas közönség nyárspolgári tapsát
Sosem kerestem. Mertem írni bátran.
A magam útját álmodozva jártam,
Csodálatos cél: édes céltalanság!

Éltem soká a pesti rengetegben,
Szabad madár, ki ágrul-ágra rebben,
Kegyelt a jósors, balsors üldözött.

Himbált az élet, föl-le, föl-le... mint a
Síró-mosolygó kisfiút a hinta,
Pihét a szellő ég és föld között.