Hervay Gizella: Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk, két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.

Hervay Gizella: ŐSZ

Emberhez méltó fájdalmat hordozok
idegeimben.
Több ez, mint az ösztönök öröme;
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.
Zeng az ősz is,
mély kürtön felharsan a tél, a közelgő;
nincs szükségem rá, hogy behavazza kínjaimat.
Fájdalmaim arra hajtanak,
amerre a társadalmat hajtja az idő,
fájdalmaim íjként kifeszítenek,
s előrehajítanak,
pontosan abba az irányba,
amerre a társadalom hajtja az időt.
Mint villamosok a reggelekben,
vibrál bennem az izgalom,
érzem, amint sejtekké alakul
bennem a teremtő akarat,
nyitott szívvel állok az ablak előtt:
kint zeng a reggel,
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.

Hervay Gizella: Földnek tenyeréből

Hervay Gizella: Föld csillaga

Virágot szakajtottam,
égből-vízből
kerekített
véletlen szülte verset,
kékké szelídült parányi napkorongot.
Ne tűzd a hajadba cicomának!
Halállá válik, ha tóba ejted.

Óvd ujjaiddal,
nézd védtelen -
föld kinyújtott tenyere,
elporladt áhítatok emlékezete.
Az emberre vágyó természet
elvetélt mellékága,
törékeny játék-illat
válaszul a halálra.

El ne lökd,
ég-víz pajzsa,
ez elmúlás másik arca,
világ illata - élet;
föld csillaga,
hétfőn támadt ünnep harmata.

Tenger cseppentett vére,
szemekre nyíló béke,
a mindenségben kis fogaskerék,
gondolatnyi ég.

(Élet-halál partján a szerelem
játszani is ráért.)

Fogd hát kezedbe,
s egy gyereknek add oda,
színéből tanulja meg,
hogy ég s víz
illata vers:
föld csillaga.

Hervay Gizella: S.O.S.

Hervay Gizella: Hold

Most olyan látható a csend,
megfelezhetném veled.
Feljön a nap odakünn
és lemegy idebenn.

Megszólítlak és messze vagy
mint a kinti hold.
Lebukik benned szótalan,
egy másik csendbe hullt.

Hervay Gizella: Aki az asztalt kigondolta...

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
"Ülj le, érezd otthon magad!"

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.

Hervay Gizella: talpalatnyi fájdalom

talpalatnyi fájdalom
tenyérnyi tiszta ég
tavaszra tiszta abroszon
terít virágot a rét

tavasszal én is ott leszek
ahol a madarak hazatérnek
tavasszal tiszta lesz a víz
égig érő az ének

itass meg még egyszer szomjazom
egy pohár vízre várok
bujdosó életem nem terem
virágot

teríts rám tiszta életet
bujdosnom tovább nem lehet
kezedre adom
talpalatnyi reményemet

Hervay Gizella: Villanó

Mentem az utcán szomorúságtól elnehezülten,
s felnéztem az égre, hogy miért, magam se tudom.
Fenn egy fehér hasú madár villogva, örömben fuldokolva
égbe hasított — egyszerre felnevettem.
Ó, elég egy villogó fehér hasú madár, egy szárnycsapás elég,
s már könnyű vagyok, és könnyű a szomorúság.
Van-e ilyen fehér tündöklésű szó?
Ilyen lélekbe hasító, egeinken ívelő,
örömvillanású, fuldokló-szép szó van-e?

Hervay Gizella: étellel, csenddel...

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenndel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres acomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Ami kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

 Hervay Gizella: Csend 

Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.

Hervay Gizella: Villogó

Fáj a fehér a szemnek,
fáj a szívnek a lobogás,
nehéz tartani a szépet,
a fájdalom bentről rákiált.

Levélen könnyű, fehér tavirózsa,
tenyereden súlyos, fekete.
Letépnéd szívedről az indát,
rád tekeredik, nem bírsz vele.

Homlokodon kinyílik-e
tündöklőn a nyugalom?
Ellene fordult a szépség —
segítse sötét fájdalom.

Van úgy, hogy bánt a szépség,
szíven üt egy fehér ruha,
ha szíved helyén az emberiség
vacog százados rongyaiban.