Hirth Éva: Csipkedi arcomat

Már úgy vártam e csodára,
fehér sapkát húztak a hegyek,
elindulok álomszép sétámra,
szállingóznak a hópelyhek.
Fagyos szél csipkedi arcomat,
fülem mellett süvítve elszalad,
pirosra festi hideg orromat,
de a jókedvem így is megmarad.
A mi padunkhoz értem,
hol oly sokszor csókoltad szám,
a vastag hó paplant néztem,
és a kristály díszeket a fán.
A hófelhőkön nem láttam át,
hiába néztem le a völgybe,
kerestem a templom tornyát,
de már beágyazott a felhőkbe.
Letört a szél egy nagy ágat,
a hó alól már alig látszik,
hiába vívták a csatákat,
a szikrázó hó, rajta tanyázik.
Láttam, hogy már más is járt itt,
nem volt szűz a hótakaró,
utam szép lassan haza vitt,
holnapra, mindent ellep a hó.

Hirth Éva: Őszi erdő

Szeretem, ha már nem éget a nap,
az erdőben sétálok,úgy megnyugtat.
A fák között át szűrődik a nap sugara,
Bőröm, kellemesen simogatja...

Szeretem, ha susognak a fák,
szeretem hallgatni, olyan lágy,
szeretem, ha a szellő beletúr hajamba,
szeretem, mikor összekuszálja!

Száraz leveleken lépkedek,
felreppennek,s lebegnek,
a vékony ágak, talpam alatt reccsenek,
zavarják , e nyugtató békés csendet.

Oda érek az erdő pereméhez,
a tisztáson ki patak csörgedez,
elsodorja az apró kavicsokat,
itatgatja az állatokat, bogarakat.

A fű is felhúzta őszi ruháját,
már nem járja a szellővel táncát,
befejezte vele nyári románcát,
elfeküdve várja... a hó takaróját...

Szeretek ősszel sokat sétálni,
hagyom a lelkem békésen szárnyalni,
a madarak is hangosabban énekelnek,

Hirth Éva: Az élet jó!

Mondd, néha miért fáj az élet?
Mindig boldog, miért nem lehet?
Sokan ezt kérdezitek,
én élni, nagyon szeretek!

Szeretem, ha madarak dalolnak,
énekükkel felvidítanak,
szeretem az esőt, a havat,
a tavaszt, a virágokat!

Szeretem a selymet megérinteni,
szeretem a nap sugarát érezni,
szeretem,ha eső mossa arcomat,
szeretem a lágy dallamokat...

Minden az életet jelenti nekem.
A szerelmet is szeretem!
A magányt is, ő is itt van velem,
ő kitartó társam nekem.

Éjszaka, a csillagok táncát,
az öreg hold kacsingatását,
és reggel, az ébredő napot,
ketté válik a felhő, s ő ragyog!

Az élet oly szép, csodás,
előtted van minden jó, bármerre jársz,
mindenben van valami ragyogó,
érzed a virág illata : milyen bódító?

Hirth Éva: A csenddel élek

Szeret engem a csend, tudom.
Én is szeretek hozzábújni,
vigasztal, fülembe suttog,
olyan jó véle ellazulni.

Ülünk a csillagok alatt,
a magány tovareppen,
a könny is elapadt,
már rég nincs a szememben.

Tested már nem az otthonom,
lelked soha nem volt az enyém,
társról régóta nem álmodom,
jól vagyok ezen az estén.

Most épp egy dalt dúdolgatok,
hajammal táncol a szellő,
csillag hull le a túloldalon,
tárt karokkal várja az erdő.

Hirth Éva: Festeni szeretnék

Nézem a csodás festményeket,
a tájakat,az embereket,
mintha életre kelnének a vásznon,
gyönyörűségesek, imádom!

A festő mire gondolhatott,
mikor ilyen csodás képet alkotott,
próbálgatom kitalálni,
és a művésszel együtt szárnyalni.

Érzem a vásznon a lelkét,
látom mikor lefestette szerelmét,
érzem a dühöt,haragot,
vele együtt, minden gondolatot.

Szeretnék én is festeni,
a lelkemet az embereknek átadni,
átadni a rabságot, szabadságot,
átnyújtani a havat,és a napot.

Mikor látnák a vásznon a sok virágot,
éreznék a liliom illatot,
éreznék a szellő fuvallatát,
éreznék... kezem simogatását...