Hollósy Tóth Klára: Levéltelen lesz…

Levéltelen lesz lassan a világ,
talpunk alatt hullt avar zizeg,
mint szirmát vesztett hervadó virág,
égre kiált az emlékezet.

Halk éjjeli zajok hallgatóznak,
a hold az ég párnájára dőlt,
az éjjel morajai ringatóznak ,
bús, bánatos, meggyötört a föld.

Megsárgult, szürke hétköznapok
silány, hívatlan, nyűtt vendége,
keresi velem a tűnt tegnapot,
a múlt laza hullámába lépve.

Hollósy Tóth Klára: Esti impresszió

A fáradt világ le-lehunyja szemét,
a sápadt fák közt sötétség csavarog,
bokrok, fák alatt az est lágy szele kél,
lombokat köszöntve halkan sustorog.

Lassítani kezd a lét lendülete,
utolsót lobban egy eltévedt sugár,
ahogy mélyül a tájon a fekete,
csendet hord szét az ügyeletes futár.

Növekvő árnyak járják be a tájat,
indulnak csörgedező kis patakok,
rohanó tükrükön párra találnak
ábrándozó, vándorfényű csillagok.

Hollósy Tóth Klára: Az éjjel ölében

Megsimít a fény, megérint és elhagy,
játszi szelekkel kergetőzik lágyan,
kószál a völgyben, messzi hegyoldalban,
rét ölén lebeg, suhanó sugárban.

Zajtalan inog, vonul néma nesszel,
az árnyékok közt imbolyog kéken,
szétszivárog az ébredő homályban,
megáll és elhal az éjjel ölében.



Hollósy Tóth Klára: Áldott csendben…

Az erdő langyos őszi fényt ragyogtat,
hull a fákról a sok száraz levél,
szerte széjjel rőt aranyat potyogtat,
terítgeti szét színpompás mezét.

A nap bágyadtan, erőtlenül ragyog
az égbe nyújtózó karok fölött,
mosolyog, mintha üzenne: - Még vagyok!-
simogat a fényözönök között.

Az ősz, kaméleonként színét váltja,
akvarellje díszíti a tájat,
árnyalatai tarka szivárványa
átmenetet ad a színvarázsnak.

Áldott csendjében mereng el a világ,
- Nemlét dalol hal/l/hatatlan hangon,
vigaszt ragyog az Örökkévalóság,
ismerős, mióta élek, hallom - .

Hollósy Tóth Klára: Ha eljössz…

Téged üdvözöl a boldog messzeség,
a szelek a felhőket elzavarják,
nehogy a napot tőled eltakarják,
a fény drága aranyát szórja feléd.

Fénykürtökön lobog a vakító ég,
millió, felfénylő éteri fáklyák,
a ritka térbe lelküket kitárják,
s mert téged érint, lángol a reszketés.

Ha jössz, nyárba szédül az élet heve,
a fák virággal és gyümölccsel tele
éljeneznek téged, s vágyuk egyre nő.

Ragyog a látható, s a láthatatlan,
fényekben fürdik, s virul száz alakban
a mindennél nagyobb, ölelő erő

Hollósy Tóth Klára: Érték, fontosság...

 

 

A szeretet érzelem, azt hiszik sokan,
de valójában egy tudati szint,
ahogy érzékeljük magunk és másokat.
ahogy látjuk a létet, mely különös labirint.

A kapott értéket mindig tönkretesszük,
az ember folyton magában gubbaszt,
ami fontos, s megvan, észre sem vesszük,
csak akkor, ha már elvesztettük azt.

Hollósy Tóth Klára: Visszamentve

Van hangulat, mely visszahoz téged,
beleveszem lényed mámorába,
megtöltve veled ez ürességet,
varázslat ül a vágyak falára.

Ez a legszebb, mit ez élet adhat,
mindaz mi volt, régmúlt már, messze jár,
a hiány még belül felragyogtat,
s nem kell hozzá semmi félhomály.

Látom szemed, hamisan mosolyog,
a régi nyarat bűvöli körém,
hallom a lépted, ahogyan kopog,
ismerlek, nem téveszt meg a sötét.

S már érzem magam a karjaid közt,
a volt érzéseket visszamentve,
a vágy képzelet, idéző hírnök,
feltámadást ragyogtat a csendre.

Hollósy Tóth Klára: Aki szeret, gyenge

Az ember néha oly sokat szeretne,
de a sorsa azért se adja meg,
pedig az élet oly könnyű lehetne,
hogyha nem lenne ennyire balek.

Nem jól akar, csupán csak vágyakozik,
egyre bántja, felőrli önmagát,
akaratától sosem visszakozik,
mégsem nyeri meg soha a csatát.

Lehet szeretettel jól megrakodva,
amelyből szívesen adni is tudna,
de ki szeret, gyenge, nem kell senkinek!

Az kell, aki erős, elérhetetlen,
ki szerelmes, elveszett, menthetetlen,
boldog sem lehet, csak átmenetileg.

Hollósy Tóth Klára: Tavasz

Rügyek fakadnak
szelídarcú tájban,
bimbók bomlanak
napfényes sugárban.

Ágak hajlongnak
mint párok, boldogan,
felhők ölelkeznek
örömtől ittasan.

Száz-szín virág virít,
megannyi sejtelem,
Isten keze simít
végig a földeken.

 Hollósy Tóth Klára: A hajnal harmatán

 

 

Habfehér fodrok futnak át
a messzi ég hajnalharmatán.
Új fényt szitál, vigasztalást,
lángarcú örökké folytatást.

Dalt zeng a széllel, örömöt,
nincs, mi győzhetne erején,
játszik smaragdján reszketőn
nyitányt, a kárminszínű fény.

Új koszorút fon a remény,
csicsereg a hűs bokrok alja,
himnuszát dalolja a fény,
a rigókkal dalra fakadva.

Hollósy Tóth Klára: Álmokat szövök...

Minden emlékem, hitem már színtelen,
hogy élni tudjak, álmokat szövök,
a jelen perceit mind kiszínezem,
és újra régi magammá növök.

Belészövöm vígkedélyem, örömöm,
élénk, arany napszínét a voltnak,
repülök, szárnyalok az örömökön,
álmodik reménye egy bolondnak.

Így lesz a lélek ábrándjából jelen,
a valóból mese birodalma,
mert így élhetek csak békességesen,
s lesz lelkemnek kölcsönzött nyugalma.

Hollósy Tóth Klára: Amíg képes

A mindenségben minden
míg képes, addig őriz,
harangszót a szél,
fák a rájuk hullt havat,
az ég, a föld
a nap tündöklését,
- téged én, míg élek,
addig tartalak...

Hollósy Tóth Klára: Csak este

Én csak este tudok boldog lenni,
mikor sűrülni kezd az esthomály,
mikor a némuló csendet termi
a halkan szálló hamuszínvilág.

Ha rátelepszik az időtlenségre,
mint lélekre a csendes fájdalom,
a holdezüst pislákoló fénye,
és táncot lejt a térdeplő hídon.

Én csak este látom meg a szépet,
mikor reszket ezer csillagcsók tüze,
s míg titkán mereng a megigézett,
utat sző hozzá, a néma semmibe.

Hollósy Tóth Klára: A csend érintése

Ezüstös esti csendben
mélázik a lélek,
mikor a napi harc, a gond,
nyugalomra térnek.

Álmok kelnek hosszú útra,
társ: a hold gyenge fénye,
halk ölében ringat az est,
a Csend végtelensége.
nyugtalanságra született.

Hollósy Tóth Klára: Kiutkeresés

Alkonyodik. Pihenni tér a nap,
elege volt neki is a mából,
mereng magában, mereng hosszasan,
mit teljesített feladatából.

Az ember küzd, fárad minduntalan,
akadállyal, kudarccal szembesül,
aztán megcsalatva, bizonytalan
búsul magában értelmetlenül.

Magányosan bolyong, kivert ebül,
saját magából keres kiutat,
de mit sem ér az ember egyedül,
lába alól elfogynak az utak.

Hollósy Tóth Klára: Január vége

Tél szellem lehel a bokrokra, fákra,
dérrel csipkézett jégvirágokat.
Nesztelen dermesztő, hűs csodája
varázsol a világra álmokat.

Vad szélorkán sikolt a fenyőkön,
hóeséssel kajánul kacarász,
madár gubbaszt fagy verte tetőkön,
füstöt pipál az erdőszéli ház.

Varjak korholják az ólmos ködöt,
a szürke világ dermedten vacog,
dérrel vert, őszült jégvilág fölött
hó-csengettyűt ráznak az angyalok.

Hófehér bundában alszik a táj,
arcunk fagyasztja, szinte szúr a fagy,
ívlámpák jéghideg világítása
melenget csak a téli ég alatt.

Hollósy Tóth Klára: Téli éji merengés

Néma az éj, a föld, az ég,
hull a hó, hull, puhán, halkan,
a táj ködszürke sűrűség,
ezer hang egy néma dalban.

Sétálgatok egymagamban,
jelenből, múltba siklanék,
tolong a kép, akaratlan
csengő csendül, a szárnyas ég.

A mélyen alvó fák fölött
visszatér a múlt elém,
meghasadt kép, összetörött,
gyönyörű mégis, mert enyém.

Havas varázslat vesz körül,
múltak lépnek ki a csendből,
rohan az idő, elröpül,
kegyelem száll odafentről.

Hollósy Tóth Klára

Az anyákban végtelen szeretet,
gyengédség él, mely látóvá teszi őket,
nincs nyelv a földön, mely kifejezhetné
...szeretetüket.
...
Egyetlen mosolyuk mindent megold,
az anya feltétel nélkül szeret,
öröklét csak nekik adatott,
köszönjük anyák az életet!

Hollósy Tóth Klára: A vers

A vers a lélek parancsa, szárnyalása,
pregnáns sorokba a mélység titka vész.
A lélek láttatása, felvillantása,
fogalmazott érzés, önkifejezés.

Képzeletutazás az Én fedélzetén,
színes jelzőkbe, metaforákba zárt
rímes játék, csevegő, könnyed és merész,
mint ősi, dalszerű, megnyilvánulás.

Láttat mindent, jót, szépet, magasztosat,
rosszat is, mindazt, ami fáj, ami bánt,
közben elmondja gyarlóságainkat,
minden átöröklött emberi hibánk.

A vers gondolat, a lélek álmodása,
áldás és átok, kegyelem, kárhozat,
az ellentétek egymásba olvadása,
varázslat, művészet, lélekláncolat.

Hollósy Tóth Klára: A szonett szépsége

Szent kötelesség e módot gyakorolni
gondolva a szabott ütemre mélyen,
a szavakat rendre helyrerakosgatni
nyelv szabta mértékkel pontosan, szépen.

Korlátok között a gondolatban forrni,
a rend pontos, kimért természetében,
és a vers végéig, egyre gyakorolni
a költői szigort szentségeképpen.

Szabadon zeng benn és szállva - száll a lélek,
ütemre dobban szíved s láncra vert léted,
születik a vers magát zabolázva,

úgy, hogy közben az ész folyton méricskélget,
mégsem ellentét a rend és a művészet,
a szellem szárnya vigyáz a szabályra.

 Hollósy Tóth Klára: Csendvilág

  Bánatosan búcsúzik az erdő,
egymásra borulnak szomorún a fák,
a lámpák fényködébe rebbenőn
lebeg ide-oda egy-egy kósza árny.
Köszöntelek téged ősz, te kedves,
s titeket, ti hulló, sárga levelek,
szívem veletek, mint ti, úgy remeg meg,
most rakjátok le életterhetek.

Vigyázod vándorod te néma világ,
kiket levegőd éltet, szelíd fényed,
elsiratgatjuk létünk fénykorát,
kecsegtetett csak, de meg nem értett.
Az idő nem áll meg, csak fut tova,
tavaszarcodat jobban szerettem én,
lelkemnek víg nyarad volt otthona,
jövőre megújulsz, nem úgy, mint én.

Kopaszodó fák közt bolyong a csend,
otthonát félti az örök Jelenlét,
a vetkező fa oly alakot vett,
mint sóhajlelkem, mely sok mindent megért.
A béke vagy te, néma csendvilág,
ki tudja, hányszor találkozunk mi még,
Ő, ki kezében tartja a csodát,
e világot, létet, emberek hitét.