Illyés Gyula: Öt perce

Illyés Gyula: Akár a föld

Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.

Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt nálad is jobban,
a csititót, feledtetőt.

Már mint a messze csillagok
ugy tűnnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok.

Illyés Gyula: Csend

Állj meg, ne állj meg - majd megáll a szél,
amely borzolta fürtjeid.
Megáll a csillogás, vele a falevél;
a folyók s fűzeik.

A kis örvények a rét rohanó szinén,
a legkisebb fűszál
emlékké merevül, se tied, sem enyém.
Bámulod, mire vár?

jégbefagyott virág, olyan lesz a világ,
amit reád hagyok.
Szólalj meg - zokogod. De hiába kiáltsz.
Nem válaszolhatok.

Illyés Gyula: Ajándék

Tudom, mi szolgának a jó szó,
fogolynak séta, nap,
egy kézfogás a hontalannak,
egy korty, szives falat,
sokat próbáltam. Köszönöm,
hogy megtaláltalak.

Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól
tán jobban szenvedett,
hálás vagyok csak és köszönni
véletlent is merek,
szerelmet, ezt az éjt, szerelmed;
ne bánjad sose meg.

Egy szót se szóltam, ajkaidra
nyomtam öt ujjamat
lefogni győztesen megindult
boldog sikolyodat:
őrizd egy életre, mit eztán
ad még e pillanat.

Tudom, szegénynek percnyi jókedv
örök vagyon lehet,
engem melenget, hogyha rád ím
mosolyt melengetek,
játékom, díjam, büszkeségem,
hogy fényesítelek.

Szerelem volt ez? Azt tudom csak,
hogy mi a meggyötört
szívnek a munka elbutító
két ocsmány napja közt
emberré válni s bár egy éjre
vállalni a jövőt.

Dől künn a hó, végy két harisnyát,
elmentem, dolgozom,
ha csöngve felriaszt az óra,
derítsen kis dalom,
itt rögtönöztem, itt hagyom
az asztalon.   

Illyés Gyula: Szállong a hó

A kövesút már hófehér.
De a szántó még szinte szurkos.
Meglátni, merre megy a tél
a békén füstölgő falukhoz.

Fehér a villanyhuzal is,
mely jobbra-balra kifeszítve
az útról a tanyákba visz --
Azon is most a tél siet be.

Az őszi vetést átszelő
ösvény is fehéren világol.
Messzibb egy boglya, nádtető --
méri magát velük a távol.

Még csak a ritkás, a merész,
az előörs hópelyhek szállnak.
De látni máris az egész
térkép-tervét a támadásnak!

 Illyés Gyula: Könnyező

Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.

A lágy árkokba, mosolya
öntöző csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.

Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.

Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.

S eldőlt, új könnyektől vakon, -
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.

Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sirtam

Illyés Gyula: Ősz felé

Minden ősz felé úgy közelgek
Mintha egy Édesanya várna
Reménykedve s gyermekül bízva,
Valahol engemet ott vissza.

Régi anyámnál is édesebb
Éri arcomat szemefénye,
Békéltető, ki a férfit is
Csecsemőként vonja keblére.

Kedvesemmel járom e rétet,
Hol immár őszi szagok szállnak,
Derengve emlékszem köténye
Illatára e jó anyának.

Múlásnak, ősi nyugalomnak
Terjeng e szagokban a titka,
Tétován állok s futnék az ő
Erős térdei közé vissza.

Tétova mosolygás melegszik
A nap körül s kit soha sírni
Nem láttatok: szívemet forró
Panaszok súlya nehezíti.

Előbb még sírnék s már mosolygok
Úgy érzem az ő közelségét -
Fényes felhők lebbennek, mintha -
Ő nyujtaná a zsebkendőjét...

Illyés Gyula: Milyen hamar...

Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;
milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet...

Illyés Gyula: Feleség

Veled jó, veled jó
a mező, a folyó,
meg a szél, meg az éj,
meg minden, ami él.
Ha fele nem tiéd,
ízetlen az ebéd,
a nap, a letünő,
a harag, a jövő.
Amihez csak érek,
válik ketté rögtön,
két részre a földön:
egybefűzni véled.
Ha fele nem tiéd,
kevés a föld, az ég,
meg a nyár, meg a tél,
meg a dél, meg az éj,
a mult, a kikelet,
a kisgyerek

Illyés Gyula:Jó érezni...

Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.

Illyés Gyula: Kapcsok

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Illyés Gyula: Szeress, ne kérdezd

Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
Ha nem magamért: magadért,
A jövőért, egy napodért,
Ezért a meleg mosolyért,
Mit mégis ízlelhetett ajkad,
Ennyiért,
Ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
A szem kintről kölcsönbe kap!

Ne félj kinyílni: szabadabb
Leszel csak, minden porcikáddal
Gazdagabb
Nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked
Mondom, nem is kell értened,
Örülj: a tested is szeret,
A falánk föld, mely eltemet,
Az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
Ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb
Ecetesül, lesz poshatag
A jó íz, mit egy nappal ad:
A kosár édes pillanat! -
Tanácsolták már, higgy azoknak,
Kik alant
A csontjaikkal tanúskodnak.

Illyés Gyula: Egymásra lelt

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.

Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!

De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív s a szív.