Jékely Zoltán: Ősz van

Jékely Zoltán: Búcsú

Jékely Zoltán: Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág
- neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája - válla, mint a hó -
nyírfák között épp emelinti leplét.

Jékely Zoltán: Nyírfa

Amint a fák között a nyírfa legszebb,
s színe a színek anyja: hófehér,
évszakjaim közül egyik se tetszett
úgy még nekem, ahogyan ez a tél.
S most úgy tűnik: múltam, e hosszu tegnap,
nagy téli nap volt s véget sosem ér;
a nyár csupán két-három szép meleg nap,
a tavasz átsuhamló déli szél...

Jékely Zoltán: Őszi nap csókja

Csókolj meg jobbról,
csókolj meg balról,
még utoljára, vén őszi nap;
mint egyszer rég, haldokló nagyanyámnak,
feléd tartom sápadt orcáimat.

Csak fényed csókol,
csak sejtem a csókod;
hová enyészett tüzes meleged?
De így is ajándék, mennybeli jóság:
szerelemből finomult szeretet.

Jékely Zoltán: November csodája

Csodát kínálsz, hitetlen vén november:
lám, nyílik még a sarkantyú virága!
Megszagolom, édes-keserű szender
fog el s mint anyját fellelő kis árva,
beledőlök egy réges-régi nyárba.

Jékely Zoltán: Elalvás előtt

Most indulok a kék sziget felé,
ó, bár csókolhatnál még búcsúzásul!
Finom fények közt úszom, mint a Hold,
mikor éjfél körül a föld alá hull.

 

Jékely Zoltán: Felismerés

Ha hevertél csillagos ég alatt,
háttal ezernyi tündöklő világnak,
s titokzatos hatalmú sugarak
bizsergették bolondítón a hátad,
alattad rózsás lüktető kebel
parázslott fel-feldobbanón, mezítlen:
akkor tudod, s hited már nem vesz el,
akkor tudod, van Isten!



Jékely Zoltán: Csillagnézés

Bizony, fiam, emlékszem még a korra,
Így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
S éreztem ezt a furcsa illatot.

Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak -
Talán mikor lelkednek adtam át.

Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!

Jékely Zoltán: Most, midőn teljes árva lettem...

Most, midőn teljes árva lettem,
mért kell felnőttként cselekednem,
s intéznem, ami éltében a holt
családfő bús kötelessége volt -

Mily távoli lelkek sereglenek,
kötözni könnyes gyolcsba friss sebet!
Nem érzik: a gyászban a kegyelet
minden kín közt a legkegyetlenebb!

 Jékely Zoltán: Közelítő ősz 

Jékely Zoltán: Az alkonyat

Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.

Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.

Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
ringassa rajta az esteli szél.

Jékely Zoltán: Esti szél

Honnét tudod, hogy itt az ősz, fiam?
- A szél szagából, bízvást, jó uram.
S a szél szaga ehhez neked elég?
- Sírnak a szílfák és a jegenyék.
Az életet nagynak hitték s öröknek,
most, csalatkozva, szomorún zörögnek.

Az ősz, az ősz, legrégibb szeretőm,
mindég elmegy és mindég visszajön.

Még nincs sötét, nincs itt a vacsora,
s hogy megritkult a sétálók sora!
Dülöngve járnak, maguk-ölelőn,
mint valami szélverte hegytetőn,
mint valami másvilági berekben,
ahol a szél süvöltése szünetlen.

Hát én is, én is ily dülöngve járnék,
mint e nehány imbolygó ember-árnyék?

Kik ők s mik ők? Nem látom arcukat.
A fél-sötét csak alakot mutat.
Magyarok, tudom, pedig nem beszélnek,
holnap meghalnak, de örökkön élnek.

Ezek a járók nem is emberek,
csak a város lelkei, úgy lehet.

Jékely Zoltán: Egy könnycsepp

Ki mondaná meg, mi ütött szíven?
Talán az ősz?
Tán múló életem?

Szememből egy könnycsepp kibuggyant:
a Tenger kínja benne volt.
Egy falevélre hullt
s én felragadtam megszállott-mohóan.

Három szent szót írtam reá:
az Ember kínja benne volt.

Jaj, jaj, hiába keresem
azt a három gyönyörű szót!