Jószay Magdolna

Mikor úgy érezted, hogy
összecsapnak feletted
a hatalmas hullámok,
nem vetted észre
a színes virágot
a rőt avarban…

Mikor azt hitted,
nem törődik veled senki,
nem figyeltél rá, hogy valaki
kezét szeretné nyújtani
a zűrzavarban…

Mikor szárnyszegetten,
terhektől görnyedten
cipelted kereszted,
nem láttad meg, hogy feletted
hófehér galamb
kering a magasban…

Pedig a színes virág az avarban,
a feléd nyúló kéz a zűrzavarban,
s a fehér galamb ott fenn, a magasban
Isten-arcot mutattak volna
neked a bajban.

Jószay Magdolna: Úgy érzem

Úgy érzem, nem mondható el
szavakkal a rejtett bizonyosság,
miként tör fel mélyről a hihető valóság,
belőlem, ki álomból ébredt fel.

Úgy érzem, nincsenek szavak,
és nem kell körmönfont, cifra vallomás,
nincs, mivel kifejezném, mint más -
tudod, a szavak szertefoszlanak.

Úgy érzem, nem lehetek jó,
hogy érdemeljem és megkapjam
az álmokat, melyekről rég lemondtam,
s magába szívta jeges-fagyos hó.

Úgy érzem, nem is én vagyok,
kinek jussa lehet még igaz szív-adomány,
ám bármily hihetetlen is, a szivárvány
szemedben még mindig ott ragyog.

Úgy érzem, meseszép ajándék,
bármeddig tart is a gondtalan varázs,
hogy kezed kezembe fűzted, a parázs
nem alszik el, még sokáig ég.

Jószay Magdolna: Vadvirág

Tudd a sorsod, vadvirág!
Rád nem vár sokáig fény,
ékszerként ragyogsz védtelen,
csillagként tündökölsz még,
míg ragyog rád a nyár,
s ha zápor űzi el
szirmaidról a port,
boldog virágmosollyal
apró arcodon
örömöd végtelen,
s hiszel örök létedben...

Mi végre is élsz, tudod tán?
Egy pillanat - s letépnek...
ragyogsz pár percig
egy szerelmes lány haján,
s aztán nem marad belőled más,
mint préselt emlék
két itatós között...
kire ha évek múltán
rábukkan az a lány,
száraz tested fölött
talán csodákra emlékezik...
Vagy meglehet,
tán makrózott
fotóként
őrzi nyomod
egy számítógép
Képek című
mappája.

Nem kell még eltemetned
a pilleszárnyú érzéseket,
nem kell a sírt se ásnod,
hogy beléfojtsd azt, mi még lehet...
Ne rejtsd még mélyre szíved,
jaj, ne zárd annyira el,
hisz nyílik ott még virág,
öntözgesd néha - ha mással nem -
hát szivárvány-könnyeiddel.

A vihar hullámai
elszelídültek,
a horizont egyenes...
nem tudom, gondolsz-e
rám, kedves...
pár hét vagy hónap
aránylik a végtelenhez,
mint egy szál virág
egy egész tündérkerthez.
Nem is lényeges.
Mégis hiszem,
a tündérkönnyek
akkor is élnek,
ha már emberivé
égette az élet.

Jószay Magdolna: Súlytalan léptek

város szélén
körbeleng
a füstillatú szél
nagyot szippantok
az őszbe
talpam alatt
zizzen s táncra kél
az aranyszínű avarból
sok megfáradt levél
napról napra
vastagodó
puha szőnyegen
lépteim némák
súlytalan
örökkévalóság
a hangod
az arcod
emlékeimben

Jószay Magdolna: Apró gyöngyszemek

Nem is kérdezem,
ma gondoltál-e rám,
a távolság ténye
olykor felejthető...
tekinteted
bensőmben őrzöm,
sajátom immár,
el nem vehető.

Képed belém ivódott,
a szavaid, nézésed,
felszabadult nevetésed,
amint szállt
a csendes délutánba
a színes lombok felé,
ahogy bolyongtunk a fák alatt...
s hangos szívverésed,
és ahogy lélegzeted elakadt,
mikor kezed kezemhez tévedt –
apró gyöngyszemekként
raktározódtak el
emlékeim közé.

Megannyi küzdelem a lét,
pedig van még virág... apró öröm,
pilleszárnyon röppenve
pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön.
De...
ugye, ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?

Félek, felemészt az idő,
pedig nem kellene... ez a sorsunk,
egy idő után már megtörve
legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk.
De...
ugye, ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?

Harc a mindennapjainkért,
pedig nem így hittük... szerte vittük
álmainkat, majd bársonyos
emlékeinkbe menekítettük.
De...
ugye, ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?

Fogynak az éveink rohanón,
pedig nagy kár értük... siettettük
ifjúkorban az időt,
most bezzeg visszaterelgetjük...
És...
ugye, ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?

Jószay Magdolna: Elvitted magaddal

Hiányod űrt hagyott bennem,
elvitted magaddal a szívem.
Őrizd meg, vigyázz rá,
ha szomorú, nevess rá,
ha kell, akkor védd meg,
ha reszket, dédelgesd,
ha fázik, melengesd,
ha futna, ne engedd,
ha érted dobban, szeresd!

Segíts, hogy tovább éltesse
létünk tiszta szép örömét,
fényeket sugárzó perceit,
összefonódó kezeink
halvány tűzmelegét…
s legyen erőnk tovább vinni
esendő szerelmünket
akár a „túlsó partra” is.

Korallpiros virágú bokrok
és üde, friss rügyező ágak...
fotózzuk lelkesen - most menjen
tőlünk messze a bánat -
hisz napok kérdése, s a természet int...
e korallszirmok porba hullnak,
s talán az álmok is, röppenve, mint
ahogy tavaszból hirtelen
nyár lesz megint.

Lám, a vörös rózsa kezemben
- bár levelei szárazak már -
délcegen virít hosszú szárán.
Valahol, messze, egy másik világban
új reményt hint.

Húzzuk össze függönyét a napnak,
kössünk masnit az ígéretekre,
díszben álljanak elénk majd sorra,
ha fény vetődik az emlékekre.
Nézd, itt a kezem, mit kezed
féltő melegébe vont,
lásd, itt a szemem, mit szemed
bársonysugarával körbefont...
s ha majd az új nap rózsabíbor
leplén betekint a szívbe,
elhúzzuk a függönyt, s legyen,
mi bennünket apró díszeivel,
vidám örömeivel
újra meghív
az élet ünnepére.

Jószay Magdolna: Április

Szürke fellegeket terelget a szél,
még csupán a naptár ír áprilist,
ám csak bennünket tréfál meg a tél,
a természet illata árasztja a frisst.

Bomladozó rügyek rejtik a tavaszt,
hó alól merészkedik a tulipán,
a tél fájón ragaszkodna még, és halaszt
napokat, heteket, de végzete, lám

utoléri lassan. Már csordul az eresz
s cikázva érkeztek az első fecskék,
a kabátoknak is gyorsan melegük lesz,
hiszen ott fenn már tavaszt sóhajt az ég.

Bomladozó rügyek vidámítják
a húzódzkodó télvég hangulatát,
a télnek az idén nem sikerült
megmutatnia igazi önmagát.
Nekifut még egyszer-kétszer,
de hasztalan próbálkozás...
rügyek nyílnak, madárdal cseng,
s lenn a földön vakondtúrás,
s körötte friss fű zöldje zseng,
levegőben érezni a tavasz illatát.
Szívemhez ér felhők mögül is
a márciusi nap aranysugara,
s ha távol vagy is, de jó, hogy vagy,
te kedves... szívemnek gyámja.
Ébredek. Lelked lelkemhez ér,
s azt szelíden megsimogatja

Egyszínű szürkeség még a március,
kevés a szín, álmodik az égbolt,
ahogy az ember szertenéz, úgy tűnik,
féltve őrzi a mozdulatlanságot.
Az élet száz és száz titkos rezdülése
várat magára, míg a csend szétteríti
az időt, kendőként kötöm fejemre,
s két vége vakon a végtelenbe csüng.
Hallgat a némaság, s bennem újra és újra
születik a csend, lelkemben régmúlt
emlékek fiatalodnak, s akarom azt is,
hogy célt tetteim elé indoknak ne hazudjak.

Hallgatsz és titkolnád
fájdalmad, mi érintett -
egy kis halál a másiktól,
s a világod néma lett...
Szemed tükrét égetik
sós-keserű könnyek,
csalódott árnyaktól
sötétül a tekintet...

Mégis van oly könnycsepp,
mit érzőn észrevesznek,
mi nem múlhat nyomtalan,
csókkal felfedeznek...
puha kéz simítja el,
balzsam a száj és a kéz,
szerencsés a forró könnycsepp...
a szem csillagokba néz.

Csitt, ne szólj, csak csendesen
nézd velem a Holdat kicsit…
ahogy visszatükröződik fénye rajtad,
arcodon ?? világítja meg saját arcom is.
Kezem a kezedben, szép ez a merengés,
s a csend is meghitt vallomás…
simítsd le arcomról a Hold fényét,
hisz túlárad a fény és nem számít most
égen-földön semmi más,
mert egyszerre látom szemedben
a tiszta, őszinte örömet és az
egyszer eljövendő
elmúlást.

Ahol a tó tükrén
reszket a Hold,
pilleszárnyakkal

hajam simogatja
lágy esti szél.
Ezüstharmattal

szívem megfürdeti
mélykék szerelem
kék varázslattal,

ahol a kék álmok
összeérnek
a kék vágyakkal.

Neked őrzöm, érted félem
az utolsó csillagot
a pirkadat előtti
ében éji égen.
Neked tartom, tartogatom
tenyerem hűlő melegét,
érintve minduntalan
lázas homlokom.
Érted ereszkedik alá
egy fénylő könnycsepp is
lassan, szemem tárt ablakán,
a bú törékeny létráján,
lüktető migrén-függöny
remegő pókhálószálán...
Ha nem késlekedsz,
még itt vagyok...
még megmenthetjük
az ében éji égen
a pirkadat előtti
utolsó csillagot.

Hol éj csendje honol
és magasztos nyugalom,
ott a Hold ural és dönt.
Úgy tűnik, ő suhan
a barázdás felhők alatt,
holott azok vágtatnak képe előtt,
legyőzve minden gátat…
szívekbe nemcsak ezüstöt,
reményt is önt
ez a gyönyörű égi játék…
lásd, kedves, ajándék!

Ezüstudvarában már a
képzelet is remény,
s a néma vágyak néha
ott látszanak egén.
Hétvégén telehold lesz…
s te ott messze, ha majd
felnézel az égre, s tudom,
rám gondolsz, kedvesem.

Felfalt ez a hét
kiszipolyozta agyam
mely mint szita
ereszt át mindent
mi összetarthatná
az embert
s az érzést hogy
széthullok
az idő rostájában
csak a hit és tudat
enyhíti
hogy vége van
egyelőre
holnap itt leszel
és végre
mellettem létezel
holnap nekem fog
szólni a dal
addig nincs más
mint álomba merülni
arcoddal

Jószay Magdolna: Szeretnék egyszer

Szeretnék egyszer
zsongító álmos réten
fűben elterülve felhőket nézni,
érezni percről percre
zsibbadó nyugalmat, s azt,
hogyan omlik porrá
magasfeszültségem.
Érezni görcsök lazulását,
oldását kínnak, nyomornak,
a csend lenne balzsama
sebeknek, s a lélek üzenne
fel a madaraknak.
Felhőkön szállnék
súlytalan lebegéssel,
míg a gondtalanság leple
könnyű mámorral űz el
minden rosszat, bajt, bánatot,
s magam is elhiszem, más érzés
nem kell, nem vagyok képes,
nem tudok, nem akarok
már megváltani világot.

Int a Hajnal.
Elűzi az Éj végtelennek tűnő árnyait.
Jelez az óra:
elmúltak a semmiről sem tudó, felejtő perceim.
Kezdődik.
Már várnak a tovább-lét még nem sejthető órái.

S ha bevégzem napi küldetésem,
újra várnak az Éjnek gyógyító,
csendes megsemmisülést hozó,
továbbéléshez erőt adó
kegyes pillanatai.

Az én pillanataim. Szeretem őket.
Szívem addig boldog,
míg nem tolakodnak tudatomba
a legyőzhetetlennek látszó,
könnyebbséget tipró
baljós Reggelek.

Hol vagy, Istenem?
Most segíts nekem!
Nyiss rést az áthatolhatatlannak látszó falakon,
küldj lelkembe fényt, szólj bennem,
mint annyiszor,
adj erőt, hogy elviseljem;
nyugalmat, mit kínlódó lelkem
már csak az Éj irgalma által
hagy nekem.

Fátyolosan omló tavaszi fák,
pazar, friss virágok, hajtások,
pattanó rügyek, a győztesen és
érzékien sziporkázó tavasz,
az ébredés, az illatok és fények
lelkekben ezer meg ezer
hangot pendítenek.
Mi tengernyi szépség,
amint szertenézek!
Káprázatos minden,
mi szememhez téved.

És ha te mindezt velem együtt látod,
csakis akkor születnek a színek.

A párhuzamosok mi vagyunk.
Nem, nem hinném,
hogy találkozhatunk.
Haladunk egymás mellett
időtlen időkig,
ismerős rajtad minden,
látom hibáid s erényeid,
mint ahogy te is látod rajtam
az élet hegeit.

Fénylünk és égünk,
ha a Nap vagy Hold
szórja ránk kincseit,
s tűrünk, ha vihar
zúdítja ránk nyilait...
Időnként intünk egymásnak,
de te is tudod, mese csak,
hogy a párhuzamosok
a végtelenben találkoznak.

Arcomat
két kezed közé fogva
tartod oly puhán,
ahogy a harmat terem
a feslő rózsa szirmán,
ahogy a rebbenő lepkeszárny
őrködik színes hímporán,
ahogy lenge szellő észrevétlen
zongorázik végig falevelek során.

Ahogy a könny gyűlik gyönggyé
a szemhéj mögött,
ahogy a hold ezüstje tűnik el
a zord felhők között...
miközben visszafojtott vágy
csikorog fogad alatt -
mint mondod -, azért, hogy véletlen
nehogy belém harapj...
vagy ahogy a tulipán szirmai
- szemnek láthatatlan -
engednek a napsütésnek,
s egyszercsak feltárulnak
csodájára a világnak...

Így tartja puhán, szelíden
arcomat két kezed,
s én nem győzöm csodálni
e szépséges, tökélyre fejlesztett
tehetséged.

Szerelmet sugalló éji égen
felhőfoszlány sejtet ősi rejtelmet,
őrizve titkokba burkolt szépséget.

Maga a vágy az ezüstfényű Hold,
s mint parázsló eleven sóhajok,
ragyogják körül az égő csillagok.

Most kell, hogy jót tégy,
most törekedj arra,
hogy angyal légy,
most légy lankadatlan,
most légy pótolhatatlan,
és mosolyogj, mosolyogj...

most adj vigaszt, reményt,
simogasd szíved melegével
a rád szoruló gyengét,
most segíts, ha hívnak,
most eredj, ha várnak,
és mosolyogj, mosolyogj...

most áldj, ha erre kérnek,
most bocsáss meg mindazért,
mit ellened elkövettek,
most hallgasd a panaszlót,
vigasztald a gyászolót,
és mosolyogj, mosolyogj...

most mondd ki: szeretlek,
s ha mondod, érintsd őt meg...
mert a Most az most van,
soha vissza nem tér,
és ki érzi, ki tudja,
életünk gyertyája
vajon meddig ég még...

Jószay Magdolna: Hiányod
-részlet-

Rád gondolok, ha
vállizmaim sírnak
türelmes érintésedért;
...
Hiányod már úgy
hajította rám bűvös
árnyék-köpönyegét,
hogy nem is kereslek,
hisz hiányod is csak
rólad súg igaz, szép mesét.

Miért van, hogy nehezen szerzett
benső békénk mellé hívatlan vendégként,
fogadatlan prókátorként
társul a balsejtelem?

Miért, hogy néha a felszabadult
öröm, jó érzés vagy szerelem
mellett ott van a nyugtalanság
vagy a fémízű félelem?

Miért nem lehet tartósan élni
boldog biztonságot, nyugalmat?

Miért, hogy elmúlhat sok apró csoda
vagy derűs boldogság okozta pillanat?

Miért, hogy valami hiányzik mindenből,
egy aprócska gesztus, mimika,
egy-két szó, mozdulat, mozzanat?

A háttérben mindig ott vannak
a feltételek, ellentmondások,
meg nem értés, gátak és határok,
megannyi kőkemény akadály,
hogy nem elég a tökéletes békéhez
a tiszta, jó érzés és készség, mert
mindig van valami, ami semmi perc alatt
kegyelem nélkül mindent felülbírál.

Jószay Magdolna: Téli csoda

Némaság honol,
tiszta hó roppan lábam alatt.
Szemem tükrözi a szépséget,
amerre az erdei út halad.
Szemkápráztató e
csodás téli mesevilág!
Dérből horgolt csipkével szegett
levelekkel hallgatnak a fák.
Vajon álmodnak-e
hótól roskadó ágaik alatt?
Ezüsten csillogó gallyaik
vajon várják-e már a tavaszt?
Megérint a csend,
a természet ejt varázs-ámulatba...
oly tünékeny... s ha nem lennék itt,
részemmé sem válhatna e csoda.

Jószay Magdolna: Januári pillanat

Mező, tág határ -
hol most e fagyokban
bársonyfekete
varjakon kívül
madár sem jár -
a végtelen vesz körbe,
a láthatár előtt
nincs akadály.
Vajon merről
fúj most a szél?
Bárhogy állok,
metsző hidege
mindig arcomba ér.
Milyen színtelennek
tűnik így a tél...
az itt készült
színes fénykép is
lehetne tán
fekete-fehér...

Miközben bennem
születik a szó,
hangtalanul, puhán
elered a hó...

Mindent adtál, még
ki sem ejthettem,
szememet szinte
rá sem kellett vetnem,
elég volt gondolnom,
s apró vágyaim teljesültek
úgy most is, mint régen.
Pedig te is
az a fajta vagy,
aki nem másban, csak
lélekben és szívben
oly gazdag,
hogy megfejted minden
röpke vágyamat,
kitalálod megannyi
őrült gondolatomat,
őrized és véded
minden sóhajomat.

Ahogy ezernyi apró csillagvirág
mosolyog, aranylik sárga örömmel,
olyan derűsen érezz akkor is, kedves,
ha hiába futunk versenyt az idővel.
Ők mind a mi jelképes emlékeink.

A csillagvirágot nem látjuk boldogtalannak,
remegve ragyognak, vidám kis arcukat
fénybe fordítva őrzi minden egyes szirmuk
aranyban tündöklő pillanatainkat.
Bennük élnek álmaink, reményeink.

Ifjúkorban más a fontossági sorrend,
végzed ímmel-ámmal, mi kötelező,
de inkább kergetnéd és élnéd a sűrű,
számodra fontosnak tűnő, zűrös napokat,
füstösen fülleteg, tegnapra nem emlékező,
baljósan zajos éjszakákat,
melyek "buliságából" a hiányérzeten kívül
semmi, szinte semmi nem marad.
Hogy rohan az idő, azt sem látod még,
nem veszed észre az apró ráncokat,
ám agysejtjeidbe lassan s észrevétlen
az évek más előjeleket lopnak,
más lesz az értékrend, s más jelent
ugyanaz a történet, mozdulat,
s talán van esély még rá, hogy
pótolj valamit vagy meglásd a fontosat:
a felhők szépségét, a fák tiszteletreméltó
hallgatását, az ég kékségét, a hold
rejtelmes ragyogását, a hegyek fenségét,
az éj suttogását, a kispatak csörgését,
éld át egy kutya barátságát, értékeld
gonddal hűségét, ragaszkodását,
vedd észre, ahogy a pillangó finom
nesztelenséggel röppen a virágra,
légy hálás, hogy felkel a nap és
új reményekkel nézhetsz a világra.
Egyszerre máshogy kezded látni
magadat, anyádat, apádat, s hányszor,
de hányszor fogsz sóhajtani attól,
ahogy majd saját gyereked hozzád szól...
hányszor látod majd be, hogy igen,
ugyanezt érezték anyám s apám...
s magadba roskadsz a fájdalomtól.
Ne titkold, még mindig nem késő,
tárd ki a szíved, lásd meg a szenvedőt,
neked csak pár jó szó és simítás,
míg neki tán túlélés és segítő erő...
hogy ne mondhasd majd az út végén,
hogy bánom nagyon, de most már késő,
oly sok mindent máshogy tennék,
de vége, nincsen már... sajnos, lejárt az idő.

Hirtelen átsuhan...
egy gondolat csupán,
a szem könnybe lábad
az érzés nyomán.

Ha néha simogat
jó szó, mint gyógyír,
a szív issza azt,
s hála-gyöngyöket sír.

Jószay Magdolna: Megszöktek a szavak

Egymás arcát nézzük,
és csak hallgatunk,
mert hihetetlen mód
megszöktek a szavak,
de azért, mit hirtelen
szemedben meglátok,
úgy örülök, hogy nem,
mégsem vagyok vak

Talpon állva kell kibírnom.
Ezt mérte rám a Sors.
Beteg a lelkem, és értelmem
nem fogadja be ezt a gyors
változást, hogy ugyanúgy éljek,
erősen, vidáman, tettre kész.
Háborog az elme és megkattan az ész.
Csak tudnám, csak érteném, hogy mégis...
miért, miért?

Lehetsz egy félbeszakadt sóhaj,
vagy tán valótlan látomás,
mégis itt vagy, tekinteted
ismerősen fontos állomás,
mely hozzád köt, nem enged,
ne is eresszen, annyira más
minden közeli és hihetetlen
vágy, óhaj és vallomás.
Űzve, idegenként bolyonganék,
nem érinthetne bízva senki más,
nem hihetnék el őrült álmokat,
ha nem akarnám, hogy engem láss.

Jószay Magdolna: Pár éve még

Pár éve még
nem tudhattad te sem,
mennyi tiszta szeretet
rejtőzik lelked mélyén.
Pár éve még
nem tudhattam én sem,
hogy élsz valahol a világ
bármely részén.
Pár éve még
nem hitted volna: nem kell
majd örökre, lelkileg is
magányosnak lenned.
Pár éve még
én sem tudtam, bízhatok-e
valakiben még ez életben,
s hogy majd éppen benned.
Pár éve még
nem tudhattuk, lehet-e,
merjünk-e a másikban hinni,
s táplálni a reményt.
Pár éve még
nem tudhattuk, egyszer majd
erősítjük s egymásnak adjuk
a túlélést, az esélyt.

Régen végtelennek képzeltem az életet,
bár hallottam már, hogy egyszer eljön
a nap és nincs tovább, vége lesz...
de legyintéssel elintézve, gondolatban
fel nem fogva - hisz az olyan soká lesz -,
úgysem jön el, soha, soha az, mikor majd
megnövök, megöregszem s eltemetnek...
Ugyan, nekem anyám is mindig él majd s ez
a ház és a kert is mindig csak a miénk
lesz... hosszúnak éreztem a tartalmas
napokat, és ki nem várhatónak a lassan
mászó éveket, alig bírtam megélni, hogy
tízből mikor leszek tizenegy... s mikor
először húzhattam nejlonharisnyát, a
női büszkeség, lám, majd'' szétfeszített...
Egy örökkévalóságnak tűnt az élet, a
vágyott felnőttkor... sürgetni pedig az
időt oly kár, hisz lennék újra gyerek,
szívesen és örökre akár... visszagondolva
nem felnőttködnék, ameddig csak lehet,
jaj, de boldogan gyerek maradnék...
Mert az évek felhőként szállnak fejünk
felett, elröppennek a hónapok, hetek,
egyik évszakot még épp tudatosítjuk,
mikor már a következő lépeget a távozó
előző helyett... egy pillanat tán,
s koporsónk egy más idősíkban már ott
is áll hajdanvolt bölcsőnk oldalán.

Jószay Magdolna: Lelkünk bogai
-részlet-

Szövevényesek lelkünk bogai,
véletlen, akaratlan indulatokkal
egymásnak lehetünk látszólag
...ellenségei...

Nem kell ide rosszindulat,
csak egy félreértés,
sőt nem kell több, más, egyéb,
mint ki nem mondott érzés...

vagy rossz helyen, rossz időben
kimondott felesleges szó -
s mikor még talán helyrehozható
lenne minden, elmulasztva
a kellő pillanatot, az tovaszáll,
s a lélek utána reszketve vár...
nem tudja feldolgozni labilis helyzetét,
hová sorolni a másik gesztusát,
...
közben egy fontos jelzésre,
megértő, kérő szóra vár...

Ám az első szó
nehezen kimondható,
a sérült lélek
oly könnyen alázható,
törékeny és fázó,
magába zárkózó,
mint egy idegen,
hűvös erdei tó.

Bizony, közhely, hogy
gyarló az ember.
Nehezen boldogulunk
a megbánó szavakkal,
holott az alázat nem egyenlő
a meghunyászkodással.

Jószay Magdolna: Ha nem várnál

Jó, hogy sűrűn vársz rám,
még ha nem is kérem,
jó, hogyha figyelsz is,
mert néha elfelejtem
magam s a napot is
legmélyembe rejtem,
ha nem hívsz és nem szólítsz,
árnyékban létezem.

S mire szabadulnék
magam börtönéből,
ha nem várnál, nem lennék
darab a szívedből,
nem merítnék erőt
szemed tengeréből,
ha nem figyelnél így rám,
félnék az élettől.

Az évek, ahogy telnek, érzem, fáradok.
A gerinc mint tartóoszlop csak vicc,
ahogy iparkodik, s estére már alig látok.
Hétvége felé már csak a remény
csihol szikrát a fennmaradásra, hogy
elfogynak végre a hétköznapok.
...
s hogy menni kell megint, sziklamerev
arccal, fásult lélekkel veszem tudomásul,
léptenként a csendben harsanva kattogó térdem
és görcsölő hátizmom jajgat válaszul.
(Jószay Magdolna)

Szeretek rejtőzködni.
Eltűnni, mint aki nincs,
figyelni, okulni, ismerni
láthatatlanul.
Rejtőzködés közben
árnyék lesz minden, ahogy
lélegzik a csend, az
ember benne lapul.
Nem kell társaság,
nem hiányzik tanú,
csak úgy megvagyok,
némán, szótlanul.
Néha úgy elfelejtek
nem rejtőzködni, hogy
rám kell valaki szóljon:
hé, a függöny felment,
életed látható valóság,
a villany felgyúl,
a lepel lehull,
felvétel indul.

Talán túl sok, mit várnak tőlem
s én nem vagyok képes,
míg mások úgy gondolják, igen.
Mindig ezzel küzdök,
még eddig sikerült, de istenem,
mi lesz, ha egyszer mégsem?
A szorongás néha megbénít,
időnként oly szívesen
falaim közt maradnék,
lennék csak lelkemben
meg-megújuló, mindig változó
fény és árnyék,
egyszerű, mindennapokban élő
jobb világban bízó
érzés és szándék.

A vonat félórát késik.
Erre nem számítottunk...
Másfelé nézve kicsit
túl vidámak vagyunk,
egymás szavába vágva
talán túl sokat beszélünk,
nehogy ránk telepedjen
a csend, inkább nevetgélünk...

A vonat lassítva araszol.
Még fogom a kezed,
de már hiányzol.

Akkor, mikor elfog majd a bánat,
ha majd, ahogy élsz, belefárad
tested-lelked a szürke világba,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd jön az új tavasz,
s ha szíved halk szavára hallgatsz,
ha a tavasz üdvözli a nyarat,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd a nyár is elköszön,
ha majd a földet színes levélözön
s lelkedet az esték hidege borítja,
este nézz fel a Holdra, drága.

Ezüstsugarak hozzák el a múltat,
ezüstfénybe burkol minden gondolat...
s tudom, ezüst lesz majd az a tündérkönny is,
mit a képzelet az arcodba hullat.

Jószay Magdolna: Oson az ősz...

Megkérdeztem a fákat:
vége-e már a nyárnak?
Aranylevél hullt lábam elé,
látom, ez már a válasz...

Megkérdeztem a felhőt:
szelet hoz-e vagy esőt?
Hűvös vízcsepp hullt fejemre,
jelezve: közel az ősz.

Megkérdeztem a fecskét:
őrzi-e még a fészkét?
Üres a fészek, hosszú útra
húz Délre a fecskenép.

Megkérdeztem az árnyakat:
mért nyúlnak hosszan a fák alatt?
A lemenő Nap fénye felelt...
más szögből vöröslik, simogat.

Megkérdeztem a Holdat,
miért is ébred hamarabb?
De hisz´ fenn kell lennie az égen,
ha már elszunnyad a Nap.

Jószay Magdolna: Őszi gondolat

Magasban úszó
fellegek
tovasuhanó játéka
gyönyörködtet,
felhőszínekben
tobzódom,
lélekben velük
utazom
távolra, messzire, el...
de utamat testben
a földön járom,
s bár felhők fodrába
kapaszkodom,
itt lent minden érzékem'
rabul ejtette
a megsápadt őszi levelek
fáradt zizzenése.
Ősz illatát sodorja
az ökörnyál...
ha akarom, ha nem,
szívdobbanásom
feléd száll.

Jószay Magdolna: Késő őszi harmónia

Két szürke kő között
késő ősszel szárba szökkent
s kinyílott egy halványlila petúnia...
akkor, mikor már
csak álom a szín, harmónia.
Ki várt rá vajon? Ki tehet róla?
Hisz már virág sincs, se híre-hamva,
csak érett avar,
mit a zord szél kavar
összevissza.

Az élet jelképe lett
két szürke kő között,
kevéssel fagypont fölött
a kimondatlan, biztos vég előtt
egy új élet teremtődött
konok önerőből,
a ritka, gyér napsugár felé
imádkozva magának utat,
leélni azt a keveset,
mi neki még adatott:
az életre - mely pár óra
csupán számára,
mégis - igent mondott.

Jószay Magdolna: Könnyek

Ha könnyek égetik a szemed,
szaporán pislogsz, ne lássák...
talán szégyenled, meglehet;
a könnyek - úgy érzed - leginkább
kiszolgáltatottá tesznek,
így hát tartásod, gerinced egyenes,
lelked acélosan megkeményíted,
hogy mimóza-sérülékenységeddel
vissza ne éljenek...

Ám ha mégis... hirtelen, a zokogás
zihálva szaggat s tör ki belőled;
fuldokolsz, mert van, hogy kivédhetetlen...
mert mit rejtesz, oly elviselhetetlen;
már mindegy, ki mit gondol; nem számít,
mennyire nehezen viseled, ha sajnálnak;
s már az sem érdekel, ha hátad mögött
kárörvendést sejtesz... nem fontos, hidd el!

A könnyeknek néha menniük kell...
engedd, hadd áradjanak!
Szívnek, léleknek friss levegő kell,
ússzon fájdalmad könnyeiddel messzire, el...
a könnyeknek időnként menniük kell,
ne törődj senkivel, semmivel,
engedd hát, engedd őket
messzire, el...

Jószay Magdolna: Őszi szelídülés

A nyár lassan, észrevétlen
simul rőtarany őszbe,
a falevél reggel még zöld,
alkonyatkor lábam elé hullik
sárgán és pörögve.
Hajnalban még sötét ablak
ásít kómás képemre,
s egyre korábban
közelít az este, gyengülő
napsugarakban a fák
hosszabb, mind hosszabb
árnyékokat vetve
tűnnek elibém.
Szeretem az őszt.
Megnyugvásom és békém
ez évszak, csendesít...
természethez szelídülés,
melankólia és emlékezés,
készülődés és lassan számadás
az évről, mérleg - mit hozott
és vitt idénről, mi a ráadás,
mit tettem meg, mit mégsem,
és miért igen vagy miért nem...
- feketék, fehérek, rosszak és jók -
magamért vagy valakikért...
gondok és örömök...
mennyivel lettem én magam
kevesebb vagy több...
Az év végéhez közeleg,
az élet egyre csak fogy.
A gyertyám még ég,
bár néha már didereg.

Jószay Magdolna: Csak neked fáj

Öregedő árnyak,
fáradt szarkalábak
legyezőszerűen hullnak
szemeid köré,
ahogy gondjaidat,
esendő mindennapjaidat
egyre csak sepred
magad mögé.

- Hol a kiút? - kérded...
de árnyékod elől
soha nem futhatsz el,
nincs menekvés,
megoszlik a teher,
s ha többen tartják,
melletted, mögötted -
ez nem kevés.

Van, mit nem oszthatsz szét
csak neked fáj, mert csak
a tiéd a rád rakott
kereszted,
s amit egyedül rád
szabott a sors,
csupán neked lehet
végigélned.

Ha már a magasból lelkemet is
földhöz vágja a gravitáció,
ha már benső könnyeimtől
fel sem tűnik az eső - bár szakadó -,
ha már az Ég elhívja az egyetlent,
ki maga a feltétel nélküli szeretet,
ha takaróm már oly rövid lesz, hogy
magzatpózomra sem nyújt meleget,

akkor - tudom - eljönnek értem a fák,
és ősz-színeikkel lágyan betemetnek.

Jószay Magdolna

Jószay Magdolna hozzászólásai

Szólj hozzá