Juhász Gyula

Juhász Gyula
(1883. április 4. - 1937. április 6.)

Nagyon csöndes ember, nagyon csöndes költő volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hű lélek húzódott meg, aki magában és költészetében összebékítette a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ megértéséből haladó világnézetet. A Nyugat egész nemzedékében Ady után ő áll a legközelebb a szocializmushoz, és ő a legvallásosabb. Élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki - és ő lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa. Ahhoz az idegbetegségig túlérzékeny fajtához tartozott, amelyről azt szokták mondani, hogy ,,nem e világra való". S ezt olyannyira tudta, hogy életében több ízben is ki akart lépni az életéből, míg végre ötvennégy éves korában sikerült öngyilkossággal véget vetnie az életnek. Költői skálája nem túl széles, nem olyan látványos, mint nemzedéktársainak leghíresebbjeié, de érzelmek mélységében, szívhez szóló meghittségben senki se tehető elébe.

Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.

Fák lombja alól
Táncolva az ősz jön
S a rőt koszorút
Megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön
S mint felleg a hegyre,
Vállamra borulnak
Az ősz meg az este.
Az ősz meg az este.

Békét kötöttem sorssal és világgal,
Letettem én a fegyvert csöndesen,
Beszélgetek madárral és virággal,
Szerelmem is már csillagszerelem.

A felhők útján szállok víg egeknek,
A szellők szárnyán utazom tova,
A vágyaim hattyúi énekelnek
Utolsót, szépet, mely nem lesz soha.

Kezet fogok mélázón a halállal
S a temetőket járom egyre én,
Az öröm sírján ülök, mint az árva,
Magányos varjú ül a jegenyén.

Mindent elosztok köztetek, szegények.
Tiétek mind, ez élet és e lélek.
Mindent csak nektek, szívvel és egészen,
Tiétek álmom, vágyam és reményem.
Tiétek hitem, hogy jó az ember
És a reményem, hogy jobb is lesz egyszer.
Tiétek a szerelmem, bús, halálos,
Mely értetek vért és igéket áldoz.
Tiétek voltam, amikor fogantam
Tisztes szegénység szent ölén. A dallam,
Mely bennem legelőször tört fel,
Együtt sírt és vágyott a szenvedőkkel...
Mindent elosztok köztetek, szegények
És egy dicső remény pusztáin élek:
Hogy a jövendő boldogabb és szebb lesz,
Méltó dalomhoz és méltó hitemhez.

Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Szállni a magasba
Minek már, minek már,
Te szív, árva, balga,
Pihenj már, pihenj már!

Aludjatok, vágyak,Vár az alkonyat,
Fáradtak a szárnyak,
A nagy árny fogad,
Szállni a sötétbe,
Minek már, minek már,
A nótának vége,
Pihenj már, pihenj már!

Áldott e bánat, megszépíti lelkem,
Mely únt napoknak holt vizén pihent.
Áldott e bánat, enged énekelnem
S éreznem, mily mély az élet s mi szent!

Áldott vagy Anna! Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!

Hogy én is a tavaszi újulások
Fia vagyok, ki síron is kihajt,
Hogy engem is egy végtelen világnak
Mély titka ringat, hol nincs semmi part.

Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szőke fény ég,
A földön barna hantok,
A nőkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Tavasz ez is, tavasz.
Valami mégis elment
És nem jön vissza többé,
Valami mégis elszállt
És soha nem találom,
Valami mégis elmúlt
És nem tudom a sírját...
Egy húr a hegedűmön,
Boldogan bánatos hang,
Elpattant.
De az ég még azúros,
De a föld ibolyás még,
De a nők még suhannak.
Tavasz ez is, tavasz...

A tegnapot most váltja föl a holnap.
Sötéten silbakolnak még a fák.
Az út köves, házszegte pusztaság.
Utolsó fénye húny a csillagoknak.

A karavánja jár e pusztaságnak.
Némán söpörnek. Ködbe vész a por.
Halk hamvazás dereng az ég alól.
A nap, a nap! súgják a sanda árnyak.

És gyors ütemben ébredez a forma,
A szín, a hang - dóm és gyár büszke orma
Az égbe barnul és dalolni kezd.

Harang és kürtő szólal, a siket,
Vak éjszakát riasztva hosszú jajjal.
Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!

Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!

Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükörébe.

Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!

És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estvén.

Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükörében.

Sokáig némán, némán nézik egymást,
Mint tenger és ég, mint bús messzeségek
És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt!
És mond a másik: Ó most újra élek!

Az egyik mélyén vak reménytelenség,
A másik mélyén mennyek üdve szunnyad,
Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség,
A másik mond: Bennem ring drága múltad.

Az egyik, mint az áldozati bárány,
Szelíden, gyáván és riadva rebben,
Az élettől gyötörten és ijedten,

A másik szűzi bátran, büszke árván
Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség!
És érezik, hogy zúg a végtelenség.

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.

A haja őszén megcsillan mosolygón
A verőfény, mint a havas mezőkön,
Melyek fölött a kéklő végtelen van.
Halk léptei a temetőbe visznek,
De nem sietnek és gyakran megállnak
Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál,
Egy pohár bornál és egy bús zenénél.

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Hadd szépüljek meg én is!

A házban, ahol az olcsó mámor vár,
A zongorához ült le valaki
És fölsírtak sóvárgón, lágyan, tompán
A nagy Chopin holdfényes dalai.

Egymásra néztek a szegény leányok,
Tág karikára nyílt mindnek szeme,
Az idegen ujjongva zongorázott
És mint egy álom, úgy fájt e zene.

A tánc megállott, a kacaj elállott;
Némán, fehéren állottak a párok
És kipirult a sápadt idegen.

S a kopott szalon úgy érezte mostan,
Hogy valami bús, óriás szív dobban
A sántalábú, ócska hangszeren.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

A könyvek boldog városában éltem,
Hol gót eszmék, görög romok,
Reneszánsz kupolák, rokokó csarnokok
Rejtettek el biztatva és kevélyen.

Nagy voltam én és törpe e világban,
Enyém volt minden korok vigasza,
A nagy világ, a kis haza,
Enyém volt asztalon és ágyban.

De egyszer útam innen kifelé vitt,
Az élet szele örökre elszédit,
Azóta véres és rózsás nyomon járok,

Enyémek az új arcok és új álmok,
Enyém a könny, láz, gond és szerelem
S könyvek igazát seholsem lelem!

A szomorúság meg ne csaljon,
Mi verseim mélyén sajog,
Túl bánaton és forradalmon,
Rám már az örök nap ragyog.

Csak az fáj és bánt, hogy e napnak
Sugara sokra nem derül,
Csak az búsít, hogy e magasban
Sokszor maradtam egyedül.

A dóm örök vágyával égbe tör fel
S büszkén dacol az elmúló idővel.

Ő a magasság s békesség királya
S a szíveket mind imádságra várja.

De az ölében néha viharozva
Fölharsog a zene az oszlopokra,

Az oszlopokról föl a messze égre,
A tiszta vágy ujjongó szent zenéje.

Ember, bármily törékeny: lelki dóm vagy,
Vágyad, hogy az örök Istenbe olvadj

S boldog magasba zengjen orgonádon
A földi bánat és az égi álom!

Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok
De fölöttem égnek a csillagok.

Én sokszor érzem, csöndben és magányban,
Hogy visszajárnak itt a szellemek,
Ám nem sötéten, bosszulón, borúsan,
De szelíden, mint alkonyati szellő
Májusban a rózsák felett.

Hisz ők túl vannak életen, halálon,
A kínon és a kéjen, mindenen,
A csillagok zenéjét értik ők már
S a gyűlölet felhőin túl vigyázza
Lépésüket az örök szerelem.

Ha néha néma könny szökik szemünkbe
És a szívünkbe szokatlan meleg,
Ha jót teszünk, ha szépet álmodunk itt,
Ők jártak nálunk, boldogan, fehéren
Az édes, bús kísértetek.

Mit adjak egy virágért,mint virágot?
Egy verset,mely a szívemből terem,
A szívemből,mely könnyeimmel ázott,
Mint a mező ködülte éjeken.

Mint a mező,mely akkor terem éppen,
Ha jól felszántják viharok s ekék.
Ó viharom,én rettenetes évem,
Elég volt nékem,több is,mint elég.

Mert rabja voltam gyilkos mélabúnak
És ültem mélyén a fekete kútnak
S hallgattam,amint sorsom varja károg.

S valaki egyszer azt üzente:higgyek,
Egy fehér rózsát e mély kútba hintett.
Mit adjak egy virágért,mint virágot?

Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.

Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el...

Magányos úton építek egy házat,
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.

És őszi estén, míg az avar sír majd
S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
Magányos vándor, múltakba révedve,
Emlékezik majd egy tündérszigetre.

És hírt hoz nékem élet tengeréről,
A csodaszépről, távoli tündérről,
Kit idevárok és aki nem jő el,
Csak egyre szépül a szálló idővel.

Ha violáink hervadoznak,
Ha tavaszaink fagyot hoznak,
Ha nyaraink perzselve égnek,
Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
Ha dalainknak szárnya bágyad,
Ha látjuk már a síri ágyat,
Vígaszt későn mi adhat nékünk?
- Rózsák, amiket el nem értünk.

Ezek szép, csöndes, egyszerű napok,
A Tisza nyári éjjel kanyarog
Ily unalmasan, nagy esők után
Füzek közt, ha a hold nézi csupán.

Ezek szép, csöndes, egyszerű napok,
A boldogságos esték olyanok,
Mint elnyújtózó nyárfák árnyai,
Mint jó emberek szelíd álmai.

Ezek szép, csöndes, egyszerű napok,
Ilyenkor félénken kopogtatok
A holnapok homályos ablakán,
Ott benn milyen sors árnya les ma rám?

Ó mert szép, csöndes, egyszerű napok,
Én nagyon fázós és fáradt vagyok.
S szívem kiállt kínoktól úgy dobog,
Mint rémlátók, ha messze szél kopog.

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.

És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.

Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.

Elhunyt napok és elfakult vidékek
Feléd ragyognak ismét hirtelen,
Fölzendül elnémult szavak zenéje
És lelkeden, lehangolt hangszeren

Ábrándjaid eljátssza újra múltad,
Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...
A feledés homályából kibukkan
Egy régi arc és feléd mosolyog.

Most tűnnek már elém e régi utcák,
Hogy bontogatják a vén házakat.
Most érzem én vén házak mélabúját,
Hogy rám merednek a vak, tört falak.

Ó most tudom, mi volt nekem e tájék,
Hogy romban, porban, holtan itt hever.
Elmúlik már a tűzfal és az árnyék,
Melyet borongós álmomra vetett.

Most érzem, mily szép volt az esti óra,
Mikor kiskocsmák kékes ablakán
Kiszűrődött a lámpafény, a nóta
S lassan kihúnyt a téli táj haván.

Az elmúlásban hirtelen kicsendül
A dolgok mélyén alvó dallam is
S szívünkben tovább zeng minden, mi eltünt,
Ha lemondón, fájón és halkan is!

Az alkony kéken hamvazó ködében
Most térnek nyugovóra mind a házak,
A csöndbe bámulnak komoly fehéren
S tetőiket lehúzza az alázat.

Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,
Öreg parasztok néznek így az éjbe
És lecsukódnak jó korán e fények
S virraszt tovább az udvar jegenyéje.

Mint régi csősz, dúdolgat egymagában
S a csillagokba nyújtózik didergőn,
Alatta boldogabb a tyúkok álma
S ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.

Az országút elindul bandukolva
Az éjszakában, tornyokat keresve,
Fáradt utast és aranypénzt a porba
S egyszer csak eltűnik a végtelenbe.

Ma szőke álmok szűzi fénye,
Tengerszemek derűje, mélye,
Virágmezők világos éje,
Nagy tengerek szabad zenéje
Száll szívembe mélyen.

Ma nem pereg a homokóra,
Gondot, hamut szívembe szórva,
Ma szürke szerda szordinója
Agyamat fájón át nem fogja,
- Virág nyit az éjben.

Ma mély üvegharang a lelkem,
Ma csend a szívben, dal a csendben,
Ma jó a sors, nem vádol engem
Eredő bűn: ma újra lettem
S gyermekségem érzem.

Lehet, hogy soha ki nem ejtem,
Mit boldog fájón rejt a lelkem.

Mint gyémántot a szürke tokban,
Hordom e kincset mély titokban.

Szent e titok s e némaság szent,
A sírban mondok rája áment.

De szemeimben ott lobogsz majd
S te adsz ajkamra hosszú sóhajt.

A vérem lángra tőled lobban
S virágot nyitsz haló poromban.

Magányos és fekete rózsát
És - nélküled nem lesz mennyország!

Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.

Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.

Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.

Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.

Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:

Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:

A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?

A tűnő ifjúsággal messze mennek
Az örömök és búcsút énekelnek,
Mint ősszel a fecskék, a költözők.

Elszálló évekkel szállnak tova
A vágyak is s nem térnek meg soha,
Mint darvak, melyek a tengerbe vesztek.

De alkonyatkor a nyugati ég
Rózsásabb és szelídebb a vidék,
Az életem rónája is kitárul.

És szeptemberben tarkább lesz a lomb.
Így szépülnek meg hervadt bánatok,
Így nézek vígan őszi csillagokba.

Az alkonyati órák az enyémek,
A borongásos alkonyati órák,
Mikor az esti szél elégiái
Az altatót dudolják.

A kedves őszi rózsák az enyémek,
A szomorún mosolygó őszi rózsák,
Mikor a nyárutó elégiái
A hervadást susogják.

Az elválás órái az enyémek,
A sejtelmes, rejtelmes végső órák,
Mikor az élet halk elégiái
Szerelmek, álmok alkonyát dalolják.

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan,
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt,
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt.

Tizenkét hószínű ménen
Tizenkét barna lovag.
Mennek a ködben, az éjben
Büszkén és hallgatag.

Mennek száz pusztaságon
És tüskén, bokron át
S hallanak messzevágyón
Egy mennyei orgonát.

Az üdvösségnek vára
Ki tudja, merre lehet,
Ők mennek télbe, nyárba,
Űzve a fellegeket.

Már majd valamennyi lovagnak
Galambősz szakálla van
S hogy lóhalálba rohannak,
Az idő velük rohan.

És köztük egy fiatal hős,
Ki néha visszatekint
S bámulja a hervatag, rőt
Erdőknek szépségeit.

Valami dallamra gondol,
Dajkája dúdolta talán,
Szeretne leszállni a lóról,
Heverni domb oldalán.

Meghalni, ajkán egy névvel,
Mint boldog, balga gyerek.
De tovább ügetnek a vének
És ő is utánuk ered.

Juhász Gyula

Juhász Gyula hozzászólásai

Szólj hozzá