Kaffka Margit



Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár - néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém - és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.
(Kaffka Margit)

Kaffka Margit: Ez volt az: "igen"
- Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?
Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,
Tudja előre a virág. Csoda nincsen!
Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! –
Néma rózsák, fehérek!
- Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek,
Hogy mondhassa egy halk mosoly: "Akárcsak egy leány!"
Lyányos, lehajtott, halvány rózsafők!
Ki méri az időt?
- – - Talán dús örökömet még őrzi az élet?
Tán kiadta a részem vagy busásan igért? –
Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,
Egy kivirult lehetőségért, – egy pillanatért? –
Mi jussom – - hogy ép ilyen csókra várok,
Ahogy az ajkam illet egy virágot?
Fátylas lehetőségek! – Szent, tömjénszagú rózsák!
Egy templomhajón át
Szállt egykor e hervatag illat, – s száll ma felém.
Ama májusi este, – az a Mária-ének, –
Várón lehajtott lányfejek! közöttük én,
Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. – Oh élet,
Csúf, zagyva évek! – Láng, füst! Túl, messze látom-e még
Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?
- Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!
Legyen! – Hívom őt! – - –
Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,
Virágok, mitől félünk, – meddig élünk?
Kényszeredett, mímelő illat, – hazátlan,
Tengő üvegház-illuziók; – s végetek, – végünk,
- Távozó ifjúság ez, – mi tudjuk; – reménytelen,
Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.

Kaffka Margit: Fényben
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen,
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...

" Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság éppen úgy történik-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár, néha csak egy pár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán, és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém, és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak."
(Kaffka Margit: Színek és évek (részlet)

Kaffka Margit: Rügyek
Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, -
Itt benn vár, - pihen.
- Úgye, csoda ez, kicsinyem?
Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
- És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
- Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan - nagyranő.
- Fiam! Tietek a jövő!
Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, - reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!

"Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most - mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk..."
(Kaffka Margit)

Kaffka Margit: Litánia
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten irta,
Mikor szivünkbe irta?
Ez puha, fehér párnám,
Min nem nyugodtam eddig.
Lelkem szép muzsikája
Mit nem hallottam eddig.

Kaffka Margit: Vándor ének
Amerre járok, nő virág elég: -
Csak szaggatom, - te jutsz eszembe még.
A legszebb rózsát küldeném neked,
Hiába, - messze vagy te, nem lehet, -
Míg odaérne, elhervadna rég!
Van egy galambom, - a szárnya fehér, -
Azt küldeném el a válaszodér',
Sebes a röpte, - csakhogy - tudom én,
Ott van a fészke erdők peremén,
Ott elmarad, - nyomodba sohse ér.
És a szívemben - édes emberem,
A nóta is már hasztalan terem.
Ha záporok szele vinné, - - - de lásd,
Elszéled az messze völgyeken át,
Szívem dalát rábízni nem merem.
1902

Kaffka Margit: Köszöntés
Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!...
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, --
Lengő, testetlen árnyak már, -- nem élnek.
Rég volt, -- hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
-- Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! --
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma -- ócska holmi közt, -- adj Isten álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok...
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!...
Mégis -- csak nem küldhetem a padlásra?

Valamivel ki kell töltenie az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán ez volna a természetes - minden egyéb csak magahitető fontoskodás.
(Kaffka Margit)

Kaffka Margit: Csend
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
- - Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, - várni nincs joga, -
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
-E csöndet ismerem.

Kaffka Margit: Egy madár
Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.
Szeret, gyülöl, eszik, iszik,
Csácsog, pöröl, él mindegyik...
Ki érti meg a csókaszót
S a varju-szívek titkait?
Csak egy fekete bús madár
Ül egymagába a fatőn, --
Gúnyaszt és nézi társait
Közömbösen, kételkedőn.
S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
-- Elvonult bölcs-é az az egy
Vagy boldogtalan számüzött?!

































