Kamarás Klára: Úgy kellene

Úgy kellene, mint őszi lomb a szélben,
hullani, hullni napfényben pörögve,
bíborban és aranyban tündökölve,
mielőtt eltűnünk a sárban mindörökre...,
de csak mint fáradt, szürke köd lapályon,
úgy borongunk az átokverte tájon,
és mindig akad vérző seb, mi fájjon,
s nincs már idő új dalra, új örömre.

Kamarás Klára: Magyar vagyok

Magyar
vagyok.
Ezt vállalom.
Ezer év gőgje nem lóg vállamon,
mert jól tudom,
hogy sem különb,
sem rosszabb nem vagyok,
mint bárki,
hát nem hagyom magam kizárni
onnan,
hol mindig önként voltam
jóban, rosszban.

Kamarás Klára: A lombok között szél zihál

a lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
- Törvényt Urunk! Törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat!

a lombok között szél zihál,
a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
- Látod Urunk, velünk kiszúrtak.

a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
- De mondd, kinek megy rá a bőre?

 Kamarás Klára: Madárnyelven

Ha van barátod, ki melletted áll,
hogy megteremthesd ékes, szép világod,
becsüld meg, mert ma kincs egy jó barát!
Ne szedj úton-útfélen új virágot!

Ki mindig dícsér, bókol többet árt ám,
mint az ki rádszól, s őszintén beszél.
Tudom, nehéz tükörbe nézni, mégse várjad,
hogy jó hírt suttog minden csalfa szél.

Nehéz a szívem s vége már a dalnak.
Kik együtt éltek, nem mind együtt halnak.
A madár énekét megértheted.

Ki madárnyelven nem tud, lelke rajta,
az egyik jobbra megy, a másik balra.
Magának árt, kit óvni nem lehet.

Kamarás Klára: Az Úr magánya

Kamarás Klára: A fák alatt

A fák alatt, közel a házhoz
Így szólt a férfi asszonyához:
Tudd meg, te vagy az életem,
Te vagy a sóm, a kenyerem.

Kamarás Klára: Nincs vissza-út

Már messze úszott mindaz, ami volt.
Bárányfelhőknek égi, szép akolt
nem építek. Ez a föld itt szilárd:
Megálltam rajta, pedig idegen.
Vigyázva álljon, ki gyökértelen :
Nincs vissza-út.

Amit otthagytam, rég nem létezik.
Egy villanás, egy kép maradt csak itt,
és csak a képzelet, mely rátalál,
a város, hegy, domb vissza sose vár,
mert megváltoztam, és megváltozott.

Nincs vissza-út, hát állni kell szilárdan:
álmok nélkül, tépett felhők alatt,
gyökértelen, egy idegen világban...

 

Kamarás Klára: Röviden

 

Nem a haláltól,
csak a szenvedéstől félek...
ha félek...
...azt is csak, míg élek...

Kamarás Klára: Kis éji zene

Fülemben az esteli csendben,
már nem hexameterben,
dúdol a vér,
lám hajam is beszitálta a dér,
tán eljött az idő,
az hozta elő
szívemből az új muzsikát,
szomorú muzsikát.

Hogy cirpel a csend!
Parányi
cintányérok hada zeng,
és semmi se köt már,
semmi se old még,
és ki elindult,
lehet, hogy holt rég,
úttalan úton,
útfélre téve,
már csak azt várom,
mikor lesz vége,
mert hajamat
beszitálta a dér,
elszállt az idő,
lassul a vér...
az hozza elő
ezt az új muzsikát,
szomorú muzsikát...

Kamarás Klára: Talán...

Talán egyszer hiányzom még...
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.

Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.

Talán a hulló levelek
alatt keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.

Mikor még nem volt "te" meg "én"
csak "mi" - ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál...
Ne tudj feledni sohasem!

Kamarás Klára: Dalolj rigó!

Ha úgy érzed, nehéz az életed,
mert senki nem hallgatja éneked,
meghalt a vágy, kihűlt a szerelem,
akkor gondolj rám és dalolj nekem!
Füledbe súgom halkan: élni jó...
Dalolj rigó... dalolj nekem rigó...!

Kamarás Klára: Leszünk-e...?

Leszünk- e még, mint gyemekek, fehérek,
s őszinték, mint egy vízzel telt pohár ?
Most minden árnyék, végtelen mocsár,
határa nincs a földnek és az égnek.
Leszünk-e még, mint a gyermekek, fehérek?

Ha majd a vágy emléke is csak emlék,
és csendben tovaszáll a szerelem,
mondd, néha mégis megfogod kezem?
Lesz szép szavad ... virág, mit vízbe tennék,
ha majd a vágy emléke is csak emlék ...?

Kamarás Klára: Tovább...

Mikor a tüzek mind kialszanak,
s elnémulnak a lázadó szavak,
ne hidd, hogy végleg megadom magam,
megyek tovább, sötétben, hontalan.
Hihetnéd azt, hogy járni sem lehet
félőn tapodva minden új követ,
vakon tapintva kerítést, falat,
de csak tovább, amíg meg nem szakad
e koldus lét, e céltalan magány,
s át nem lépek a semmi kapuján.

Kamarás Klára: Csak neked!

Az álom és a költészet szabad.
Az vagy, akinek képzeled magad:
lehetsz király, vagy koldus, egyre megy,
anyja után vágyódó kisgyerek...
Elestél? Hagyd, hogy felemeljelek,
s ha dalolok... hidd azt, hogy csak neked...!

Kamarás Klára: Tizennégy sorban

Tizennégy sorban eldalolni
Mindent, mi fontos, hogy' lehet?
Tizennégy sor, beosztva rendre,
lefed egy egész életet.

Tíz sorban annyi minden fér el!
Öröm, csalódás, bánatok.
Még van idő és fő a szándék.
Azt hiszem, hozzáfoghatok.

Hat sor van már csak, az se teljes.
Kár, hogy a költő ily selejtes
s e dal már nem lehet remek,

és három sor... jaj kezdek félni...
Egy sorba azt le lehet csak írni,
hogy voltam és szerettelek.

Kamarás Klára: Egy visszatérő álom

Mostanában gyakran azt álmodom,
hogy fölfelé megyek.
Romos lépcsőkön és törött létrákon
mászom, csak egyre mászom fölfelé
és visszacsúszom mindig...újra...
Kitartóan, de egyre nehezebben
mindig csak újra...újra fölfelé...
Néha fölérek: föl a csúcsra.
Körülnézek és mindenütt romok,
ledőlt falak és szürke sivatag,
összezárult vagy beszűkült utak,
ott fenn sincs más,
csak az, mi odalenn.
Fölébredek.
Fel kéne adni végre...
Nem lehet.

Kamarás Klára: Hétszeres köszöntő

Sárkány szeretnék lenni. Hétfejű!
Nem házisárkány, az túl egyszerű.
Hét szép fejem, és mindegyik nevet...
Láttál egyszerre ennyi kellemet?

Egy szőke lenne, csitri és buta,
másik vörös - ez kész komédia -
melírozott, meg ősz, kinek a konty
úgy csüng fején, mint mellen egy poronty.
Derékig sima hajjal, mint a méz,
egy borzas is, mint őrült szingaléz,
s hogy fel ne ismerd végül, hogy ki az,
lenne köztük egy teljesen kopasz.

S hogy el ne veszítsd vidám kedvedet,
egy mini színpadot vennék neked.
Ott eljátszhatnál minden szerepet,
de Júliád az nem lennék neked!
Az első sorban foglalnék helyet,
s tizennégy szemem nézne, míg lehet,
és tapsolnék, amíg a markom bírja.
Hét szám hurrázna: újra, újra, újra!

Kamarás Klára: Szavak

Mindig hittem a szavak erejében.
Bódító szép mesék fehéren
altató mákonyát
beszívtam sok-sok éven át.
Később csak hagytam,
higgyék, hogy hiszem,
hogy bennem ne csalódjon senki sem.

Én annyi könnyet, szenvedést
láttam, hogy elmondani
minden szó kevés.
Már gyermekkorban, észrevettem,
hogy nem az okos szó az úr:
hogy ki-ki hogyan bírja hanggal,
úgy boldogul.
Csak ámultam, hogy hangos ordítás
hogy babonáz meg balga szíveket,
és hazugságok harsogó szava
halálba hajszol, jaj, százezreket.
Most álljatok meg!
Itt és most elég:
skandáló őrületből béke nem fakad,
csak szenvedés.

Szavak.Tudás bölcsője.
Szavak. Jók és a rosszak.
Daltól, tudástól
senkit meg ne fosszak!
Legszebb a szó, mikor anyánk mesél,
de legyen százszorosan átkozott,
aki hatalma mámorában
a szavak erejével visszaél.

Kamarás Klára: Őszi illúziók

Ősz van megint, lehulló levelek
varázsát nézem. Szívem megremeg.
Sodorja szél, aztán a földre hull,
de akad köztük, ami nincs sehol,
mert újra, s újra fel, magasba száll,
nem is levél, boszorkány, vagy halál?
Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis mindent megér.
Felejtenéd, de többé nem lehet,
bár híre sincs, s nem jön más üzenet
csak ősz, csak fény, csak hulló levelek.
Töppedt avart rugdosva lépkedek.

Tőlem panaszt ne halljon senki.
Amíg van út, tovább kell menni.
Avart rugdosva? Foszló álmokat
számolni? Évet , hetet, napokat?
Mérlegre tenni, hogy mit értem el?
Nem érdemes. Az idő másra kell.

A meglévőnél százszor többet ér
az, ami csak a képzeletben él,
mert álmaidban mindig visszajár
mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,
utána kapnál, több a semminél...
Kérdezheted, csak álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja torkodat...

Kamarás Klára: Négyszemközt

Tudod... Az élet így is, úgy is...
Ki ne mondd...!
Csak szép legyen az út,
és mind bolond,
aki előre kesereg
s azt várja, mikor jön a förgeteg...
mely végleg elsodor...
Most kimondom: temet.
Múlttá tesz minden küzdést, életet.
Megyünk... Megyünk a közös cél felé,
virágok, hantok, koszorúk közé...

Addig talán még lesz néhány tavasz
másnak... s nekünk is, majdnem az.
Ezer göröngyben
botlik meg a láb,
de a kék madár dalol valahol...
Te hallod még?
" - Tovább! Tovább!"

Remény? Hát persze:
Mindig van remény,
míg tart az út,
pedig végül mindenki odajut...
Tudjuk, hogy nem számít hova
visz el a szentMihály-lova...
csak míg a saját lábunkon megyünk,
addig fontos: hogyan
botladozunk és vándorlunk tovább
egy kicsit sírva, kicsit boldogan...

Kamarás Klára: Ne kérdezz soha...

Ne kérdezd a nevem,
ne ismerj meg soha,
ne lehess mostoha
hozzám: azt szeretném!

Csak egy a tömegből,
annyi legyek, több se.
Menj el hát örökre:
ma még én se bánom.

Ne kérdezd a nevem,
mert ha megismernél,
és mégsem szeretnél,
nagyon, nagyon fájna.

Kamarás Klára: Elégia

Ott ült az ablak mellett.
Emlékszem, varrt szegény.
A tű parányi sebet ejtett
napbarnított kezén.

Tizennyolc éves voltam,
ki még semmit sem látott,
s megváltani készültem
gőgösen a világot.
Ahogy anyámra néztem,
egyszerre megviláglott:
Nem csak kereszthalálért,
szürke napok sodráért is
lehet valaki áldott.

Kamarás Klára: Borongósan

Az életem eltékozoltam:
nem tücsökként, de nem is voltam hangya,
épp csak az idő folyt el... nap, a napra.
Az évek szürke mozaikszemek
voltak, tavaszi ragyogás helyett.
Magánvilágom: siratófalam.
Nem szégyellem, csak siratom magam.

Kamarás Klára: Vigasztalás

Ne szólj! Ne sírj!
Az álmok,
a gondolatok úgyis megmaradnak.
Nem tartozol senkinek... senkihez.
Adósa nem vagy másnak,
csak magadnak.

Kamarás Klára: Csak álom...

Még várj...még van idő,
magasan jár a nap.
Ne tudja senki,
hogy csak álom ez,
álmodtál,
s én is csak álmodtalak.
Majd elcsitul köröttünk a világ,
és szürke fátyol könnyű árnya
borul a tájra...
Akkor majd újra itt leszek.
Meglásd, a csillagok világát
borítja ránk az éj, s a képzelet.

Kamarás Klára: Könyörgés reményért

Most már tudom, hogy a való világ
nem rím, nem fény, nem forró pillanat

Most már tudom, hogy mindaz, ami áll
összeomolhat mind egy perc alatt.

Tudom, hogy a könny, munka és kacaj,
a kincs, tudás, a vágy, a szív, az ész,
ha nincs előttünk cél, hit és remény,
a semmibe, a múló ködbe vész
*
Uram, ha vagy, ne adj mást, csak reményt!
A hitet megteremtem majd magamnak,
a ködön át az utat megtalálom,
és meglelem a célokat..., ha vannak

Kamarás Klára: Mondd, hol keressem...

Piramisok és templomok falára
vésték a múltunk üzeneteit.
Maradt, ami maradt, s ha meg is értjük
a képeket, a jelek ezreit,
hol van a gondolat, mi hajtotta a vésőt:
átadni azt, mi át sem adható,
a vágyakat, a túlélés reményét.

Mondd, merre van az én piramisom?
Hová lehetne rejteni egy álmot,
felvésni fájó gondolatokat,
hogy szét ne rágja az idő, e végzet,
mikor az élet lassan alkonyul,
mikor az agy magánya
kis dobozok mélyére zárja
lassan a múltat, jelent és jövőt.

Mondd, mennyi az, mi megmarad belőlem?
A szétmálló papír? Mindenki ír...
Megszűnő, s újuló internetes lapok
hullámsírjába eltemetni végleg
mindazt, mi voltam, ami oly csekély,
de mégis volt, volt benne gondolat,
egy-egy felfénylő halvány szikra csak,
vagy hangyalét? Már magam sem tudom.
Mondd, merre van az én piramisom?