Kiss Tamás: Esők éneke

Hallgasd ki majd egyszer barátom zenéjét a nyári esőknek
mikor a telt lombokról a sűrű kerti füvekről
a gyorsan alakuló fövenyre fut le az ár és onnan
gyönyörű rendben a kemény köveket agyagot kikerülve
összeszalad körtáncot csinál azután csobogó dallal
panasztalanul a zordon kietlen mélybe leomlik
A mélység boltívei alól pedig ugyanakkor komoran
piros-fekete hangon felbúg egy orgona hangja
s ott a te arcod előtt születik meg akár az erdők
szálfáin átsuhanó fuvallat - léted sorsod muzsikája
Nincs nála tisztább ének harmonikusabb dallam
e háromrészes bolygónk közbeeső közegében
Tekints körül testvérem ez örökké változékony világban
ahol mindent értettél helyére tettél megmagyaráztál
megtört szögekben mértél sugarat hajló végtelent
éltél - úgy hitted - érzékeidet kielégítő örömökkel
s most mégse felejtheted el honnét származol hova térsz meg
esők suhogása csermelyek szakadása között hiszen
hallod a tó mélyén a havasok csucsát
látod a futamokat ahogy az ellenpontokat oldják
ízleled szádban villámok légűri suhogását
orrodba vág lényed egyszeriségének döbbenete
érintheted az Örök-Nincsen kimondhatatlan édességét mert
a telített lombok a sűrű füvek gyapjai közül
lefut a nyári eső is a gyorsan alakuló fövenyre
s a lét gyönyörű rendje szerint a kemény köveket kikerülve
összeszalad körtáncot csinál azután csobogó dallal
panasztalanul a zordon kietlen mélybe leomlik

Kiss Tamás: Csak sejted már

Amit leejtesz, koppan
lábad előtt, vigyázz,
ha lehajolsz, már nem ott van.
A tárgynak lelke van,
és elgurul, kuncog rajtad, kacag,
te ott maradsz egyedül,
és szégyelled magad.

Tíz ujjad szolgálja már
a két szemed.
Padlóra ülsz, és keresed,
ami örökre elveszett.
Látod, ez az öregség,
ez a szobányi egység,
e szűkre zárt kerekség.

Hol van lendülő két karod,
amivel nyitod ablakod,
hol két szemed,
hogy egy eltűnt világba láss,
mi nem fénylik, csak gomolyog,
eltünteti a mosolyod.
Nem kép, csak egy hang lebeg
az ég alatt, a föld felett,
a földre száll, és égbe kel,
a fán, az ágak résein
egy árva rigó énekel.
Csak sejted már, hogy lenge kék
fényárban úszik fenn az ég.

Kiss Tamás: Öreg fa

Meghajlik, gallya földet ér,
elenged lombot, ágakat.
Az ő ereje a gyökér
ott mélyen, lenn a föld alatt.

Kiss Tamás: Kakukkszó

Kakukk szólott hajnalba
a kertek alól.
Halkan, mintha szív volna,
ki fáj, azért dalol.

Rég nem hallottam ilyet,
már szívem is aludt,
de erre most felébredt:
"kakukk - kakukk - kakukk..."

És azt mondta: nincs titok,
nincsenek zárt kapuk.
Vajon már te is tudod?
Hallod?..."kakukk - kakukk..."

Néztelek hosszan téged,
és vártam a szavad.
Éreztem szólni kéne,
de nem. Most nem szabad.

Kiss Tamás: A csillag ágai

Úgy összenőttünk mi,
és úgy összeforrtunk
erős tüzekben,
akár a csillag ágai,
fényünk ringat
a végtelenben,
s a kék terekben
nem érezzük
határainkat.

 Kiss Tamás: Ne félj

Húr vagy és hozzád értem én,
így jobb neked.
S most hallgatom - szíved dobog:
az éneked.

Így vagy egész, ha férfi kar
óv és befogad;
így mondod el, így oszthatod
csak el magad.

Mert oldani csak férfi tud
a Nap alatt.
Szeress - a sorsunk ez. - Ne félj,
nem bántalak.

 Kiss Tamás: Testamentum 

Kiss Tamás: Amit te látsz

Két jegenyesor összefut,
kis közén eltűnik az út,

az ég kékje, lásd ott fehér,
ahol a földdel összeér.

Amit te látsz, nem a való,
a szem csak ámításra jó,

hisz nem fut össze, nem fehér
az ég; a földhöz el sem ér.

Sudár lomb lombot nem ölel,
a hangra visszhang nem felel.

Jaj, aki tőled elköszön,
ne várd vissza e kis közön,

mert végtelen az út, a tér,
s ki elmegy, vissza sose tér.

 Kiss Tamás: Ha elmennék

Ha szívem már nem dobbanna többé
És arcom fagyna szomorú röggé
Mint fázós vízcsepp házam ereszén
Úgy fáznál nagyon szívem melegén.

Ha ajkam nem szólna többé hozzád
Néma szavaim karjukba fonnák
Elmúlt életem összes örömét
És neked adnám minden gyönyörét.

Kiss Tamás: Örök vágy...

Csak egyszer láthatnálak
vizeken lebegő lélek:
márványba öntenélek.

Ha szavad egyszer hallanám,
amit fül még nem hallhatott:
beinnám, mint
útszéli fű a harmatot.

De olyan vagy
akár a világok álma
a te arcodra ki találna.

S miért, hogy így formáltál:
vakon is futni utánad;
hogy vágy vagy,
örök vágy vagy.

 Kiss Tamás: Éj 

Kiss Tamás: Láthatatlan

A sziklák behajolnak a vízbe,
a tenger meghasad.
Tündéri árny vonul az égen,
alatta megremeg a csönd,
a szív végső dobbanással esdekel.
Nincs idő, nincs idő, nincs idő.
Az órák kitáncolnak
a marasztaló terekből,
nem mérik múlandóságunkat,
pörgünk a magunk törvénye szerint.
Nem az a jó, ami látható,
tapintható, vagy fogható:
három hangszerből egy zene,
a hallható, a súgható, a búgható,
a három plusz egy dimenzió.
Ahogy egy láthatatlan ágon
szólal a feketerigó.

Kiss Tamás: A csillagokba vésd

Ha hozzáérsz, már a kezed alatt
lehül a vers, nem süt fel a szó,
eláll a mondat lázas lüktetése,
az egykor vigaszt, enyhülést adó.

Nem terjedhetsz ki a végtelenbe,
derékba vág az Egyenlítő,
szorítanak a rácsos délkörök,
apaszt a Rák- és Baktérítő.

Nem zúg az erdő és a Hold felé
sem domborul fel esténként a tó.
Inflál a szív, a nyelv is műanyag,
költő, már nem te vagy a mutató.

Nullaponton a lélek-árfolyam,
annak, hogy írsz, alig van indoka.
Vigyázz, seper a változó idő,
nem igaz, hogy a "líra logika".

Ám mégse várd lepénzelt klakőrök
tenyereitől a tetszetést.
Sok a szemét, s ha te sem tehetsz mást,
versedet a csillagokba vésd.

Kiss Tamás: Szürkület

Hozzád megyek, csak arra visz a lábam,
ha bánt valami. Karolj át, szeress,
a boldogság sosem jár egymagában,
még a vétek is hű társat keres.
Hajam szétszórom lassan a világban,
ami marad, csak tarlott és deres.
Ősz jön, korán leszáll a szürkület.
Olyan üres most minden - nélküled.

 Kiss Tamás: Visszatérő

Mindig a kerteket szerettem,
a békés kis oltókéseket,
a bokrokat, vetéseket,
hol nyúl se fél, madár se retten.

De forrt a kor, akár a katlan
vad haragban. S már kora reggel
élesre töltött fegyverekkel
kellett figyelni szakadatlan.

Tilos volt domb füvére dűlni;
annyit jelentett énekelni,
mint nehéz páncélban repülni,

s vérben-vasakban megveretten,
dalolva kellett menetelni…
Pedig a kerteket szerettem.

Kiss Tamás: Titok

Az nem lehet, hogy ne higgyél nekem,
hát mondd, akkor kinek higgyek én?
Aki bízik, csak bízóban hihet,
senki másban a föld kerekén.

Ki vagyok én? - ezt sokszor kérdezed,
bár szótalan. Mit várnál feleletnek?
Hisz abból tudom, ahogyan te szeretsz,
és az vagyok, ahogy téged szeretlek.

Nálad vagyok: anyjánál a gyerek, -
kit rejtesz, én ahhoz hasonlítok.
Te csak szólsz, már magamra ismerek.
És egy vagyunk. Óh milyen nagy titok!

Kiss Tamás: Etűdök fuvolára

Béke

Egyszer tán eljön az idő,
hogy törvényt tenni sem kell,
nem azt nézi, ki ez, mi ő, -
magába néz az ember.