Komáromi János: szavak vagyok

tollam akadozva ró betűket
botlik a szó
menekülne…
tintavonal fogva tartja
papírra húzott torz jelek
mesélnek arról
amikor néha boldog vagyok
és arról ha szenvedek

verseknek álcázott sorok
dalolnak
sírnak
árulkodnak ki vagyok
bár forró a szív
mégis majdnem megfagyok

felfedi titkaim
a szó
a feszülő és szabadulni akaró
betűvé silányított gondolat

be nem vallott
soha el nem követett vétkeim
a dicső álmok
és a halovány tettek
mind-mind szavakká lettek
és lassan már elhiszik
hogy ők én vagyok
néhány szürke vonal a papíron
ami nagynak képzeli magát

eljátszanak a versek
kis halálokat
nagy szerelmeket
villanás léteket
és örökkévaló perceket

lelkem ezer lenyomata néz vissza rám
mind az enyém
de egyik sem vagyok igazán

 

 

Komáromi János: Álmok

az álmok ébren elkísérnek
nappal is utolérnek
és finom rezdüléssel rád talál
amiről azt hitted nincsen
úgy érzed csak rád vár
miért élnél bilincsben

mint gyönyörű keret,
úgy fog körbe a képzelet
és minden tettünk, amit szeretetünk diktál
megdicsőül a szenvedély tisztító tüzében
és lelkünk az égbe száll
egyetlen őszinte ölelésben

légből nőtt karok ölelnek
rád nevetnek távoli szép szemek
egy mosoly jelenti ...az életet

Komáromi János: Feledés

hány szerelmes szó
hervadt hazug feledésbe
hány édes pillantás
csorgott végig
bánatos arcokon
és hányszor érezted
mindennek vége
lelked vére szivárog
bánatos alkonyon

hány hang tapadt meg
forrón izzó torkodon
hány keserű dal
halt el némán
halványkék ajkakon
és hányszor indultál
ismeretlen utakon előre
lábad lendült, de csak
körbe jártál elhagyott nyomokon

hány árva pillanatot
hittél öröknek
hány magányos órát
éreztél sivár
nyirkos börtönnek
és hányszor rajzoltál fájó jelenedbe
égő kérdő jeleket
miközben félelmeidtől nem láttad
mennyire szeretnek

hány álom veszett el
a lemondás szigetén
hány kikötő maradt üresen
míg vakon hánykolódtál
a boldogság tengerén
és hányszor hitted
itt van már a part
pedig az a vágy, az a sóhaj
nem is Téged akart

hány dal van még
mit játszhatok Neked
hány táncot járhatok
önfeledt-boldogan,
lebegve a föld felett, Veled
és hányszor szoríthatlak magamhoz
amikor vége,
megint kacaghatunk boldogan
egymás szemébe nézve

Komáromi János: Fekszem

Az eső
épp csak elállt.
Még ott úsztak
a könnyű
kis légbuborékok
a csillogó tócsák felszínén.
Néha apró,
hallhatatlan pukkanásokkal
rezzentve a vizet.
A Nap is kisütött.
Sugarai táncolva
járták körül
a levelek hegyén
ülő vízcseppeket.
Én csendben feküdtem
a bokor alatt.
A sűrűn
egymásra boruló
levelek jól eltakartak,
az eső sem
férhetett hozzám.
Bár egy-egy kitartó,
kövér csepp,
végig gördülve az ágakon,
a levelek nyelén, szintről
szintre gurulva, nevetve
elérte testemet.
Arcomon folyt szét néhányuk
hűsen, csöndesen,
de nyugalmam
nem zavarták meg.
Már órák óta feküdtem ott
mozdulatlanul.
Nyitott szemem a lombokon
átszűrődő fénybe meredt.
Az élet minden jele
letörlődött már rólam.
Nyugodt mosolyom
torz vigyorrá változott,
szelíd mozdulatom
görccsé aszott.
Már nem éltem.
Köröttem énekelni
kezdtek a madarak.
Minden felélénkült
az eső után.
Mozdult az élet,
csak én feküdtem csendben tovább.

Komáromi János: marék homok

egy marék homok
csak ennyit sodor feléd a szél
csupán egy marék homok
de minden szemcse csodákról mesél

az Időről suttog az egyik
másik a Múltról regél
egy porszem a Jövőről
egy az Álmaidról beszél

mindenik egy rész belőlem
e marék homok én vagyok
csak vágy voltam egykor
csak por leszek ha meghalok

a mérhetetlen sóvárgás szült
befogadott az érzékelhető
parányok rejtik most életem
összeterelt a Sors, a nagy Tervező

tenyeredben megtarthatod
szél sodorta anyag-létem
láthatod csak ennyi vagyok
Semmiség a Mindenségben

Komáromi János: Őszből a télbe

Őszi zöldek vörösbe,
Sárgába vegyülnek.
Levelek az ágakról
A fák tövébe ülnek
Párás sötét felhők
A magasban úsznak,
Az ég csatornái
Meg-meg csordulnak
Szél zörget kopaszodó
Fa-csontvázakat,
V betű vonul az égen
Távozó madárcsapat.
A fények fátyolosak,
Opálos-mélabúsak,
A virágos kertek
Tej-nedves ködbe burkolódznak
A Napkorong nem izzik,
Csak fáradtan parázslik.
Fénye gyakran nehéz,
Sűrű párákon át látszik.
Dér csípte meg
A barna naspolyát,
Reggelente hó nélkül
Hófehér a határ.
A Nyár heve messze,
Az ősz szendereg.
Minden a télre vár,
Pedig már megérkezett.

Komáromi János: Van amikor...

Van amikor fáradt virágok
tövén ül meg a csend.
Lehullt szirmok számolják
a gyorsan elmúló éveket.

A vén idő némán megáll,
ha meghallja sóhajod,
hajad szálai között
kócos napsugár oldalog.

Van amikor sápadt fényből
sárga lángcsóva tör elő
és csillagokat rajzol
a földre: múlt, jelen és jövő.

A mindenséget egyetlen sima
kavicsként kezedbe foghatod,
de nem tudhatod soha
mit hoz majd a holnapod.

Van amikor zajos ünnepek dala
úrrá lesz a közönyön,
mindennapok fakó árnya
egy-egy napra elköszön.

Fényes hangok csillogása
hullámzik és körbefon,
mint gyermeket az anyja
ringat, átölel és ölbe von.

Van amikor csendes álom
kínzó vágyat rejteget,
néma sikoly repeszti szét
a legmagasabb hegyeket.

Az ifjúság, könnyű madár
múlt napokon átsuhan,
gyenge kézzel simogatnánk

Komáromi János: A magányról
-részlet-

A magány nem ott van, ahol egyedüllét van.
A magány a társak között van.
...
Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi,a mélységesen mély magányt.
Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik.
Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait,
hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják,
de valójában nem figyelnek rá.
...
Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés...

Komáromi János: Nézlek

Csak nézlek.

Nekem egy egész világ vagy.
Világegyetemek mélységeit
látom a szemedben.

Végtelen az út,
mit a szemedig
megtesz a fény.

Végtelen titok,
hogy amíg nézlek,
mit érzek én.

Csak nézlek

Komáromi János: Ajándék legyen

ajándék legyen
a szél
amikor arcodhoz ér

ajándék legyen
a tűz
ami lobogva előre űz

ajándék legyen
a föld
ami ha kell fekete,

ha kell zöld
ajándék legyen
a víz

ami szádban életíz
ajándék legyen
a Nap

amint reggelente simogat
ajándék legyen
a Hold

ami ha kell andalít,
ha kell átkot old
ajándék legyen

a kéz
amint érintést idéz
ajándék legyen

a szó
ami igaz és való
ajándék legyen

ez a vers
ami kicsit suta,
kicsit nyers

Komáromi János: Valahol

valahol nyílnak a rózsák
valahol mély a sötét
valahol dal kel a szélből
valahol álmodik az éj

valahol a kertek virágot nevelnek
valahol az emlékek is életre kelnek
valahol az elmúlás nem fáj talán
valahol a suttogás is ér annyit mintha kiáltanál

valahol hervadt szirmok hullanak
valahol meghalnak az illatok
valahol változtatni szeretnék
valahol mégis úgy hagyom

valahol föld színű már az alkonyat
valahol másnak engedtem át az utamat
valahol elfekszem és fel már nem kelek
valahol őrzik még a lépteket

valahol zsákba gyűjtik a varázslatot
valahol mérleggel osztják a bánatot
valahol súlytalanná váltak a szavak
valahol a holtak is csak alszanak

valahol egyetlen egyszer sem jártam
valahol élni kívántam
valahol elhagytam féltett titkaim
valahol senki nem segít

valahol szólnak a nóták
valahol éppen kiátkoznak
valahol nem vagyok ott
valahol értem imádkoznak

Komáromi János: őszi kép

levélrozsdákat érlel az ősz
elfogyasztja a nyári zöldeket
hosszú téli álomhoz készülve
a legtöbb fa már levetkezett

didergő földeken dér-harmat születik
a sűrű köd mögött még napfény rejtezik
kicsit vadabb és hidegebb a szél
kicsit fázik már lelkünkben a remény

színek cseppennek a nyugalmas tájra
figyelmeztetnek a boldog elmúlásra
téli alvó-halál már a közelben oson
lehelete végigsimít az őszbe burkolt városon

Komáromi János: Csodák

csodák...
talán voltak valaha

utak...
talán vittek valahova

szívek...
talán dobbantak valakiért

könnyek...
talán hulltak valamiért

sikoly...
talán hallotta valaki

öröm...
talán maradt még valami

Komáromi János: Fényben

egyedül állt a fényben
a sugár elvakította
hunyorgott hiszen fájt nagyon
de a fejét el nem fordította

egyenesen nézett fel
a várakozó fénybe
belül már reszketett
de nem mutatta, hogy félne

erősnek akart látszani
a sok remegő között
megmutatni mindenkinek
többé már nem üldözött

csak nézte a fényt
tudta már nem bírja sokáig
de inkább így pusztul el
ahogy élt idáig

büszkén és felemelt fejjel
nem bánva semmit
minden tette önmaga volt
nem bántott senkit

nem tudta most mi várja
a fény az arcába mart
nem tudta még meddig bírja
de mozdulatlan maradt

ha mennie kell, hát indul
nem félt már semmitől
a fényben állt
kicsit eltávolodott már mindentől

egyedül állt ott
ahogyan életében már annyiszor
egyedül várt ott
most úgy hallotta valaki szól

belőle lebegtek elő a szavak
mint egyszerű dallamok
kiáltani akart
hiszen a Fény is én vagyok

szavai elhaltak benne
feloldódott minden emberi amit magával hozott
a kavargó fény-dallamok között
lassan Ő is Fénnyé változott

Komáromi János: soha nem...

soha nem hittem
hogy vannak megvalósuló álmok
most is csak itt állok
és lábaim remegnek
nem hiszek a rám nevető szemeknek
annyi fájdalom után
most talán vidám lehet dalom
ha merem
ha vállalom
és ha akarom

Komáromi János: emlék már

emlék már csak az a néhány év
és emlék már csak a szó
emlék már ami régen volt
és tekinteted, az az álmodozó

álmodtam annyit én is
és hittem, megérem majd mind
persze ma már minderre
az ember csak lemondón legyint

repültem néha mégis
bár szárnyaim nem voltak soha
de mindig visszahulltam én is
testem hallhatatlan lelkem otthona

visszahulltam, mint annyi más
mint az a sok reszkető bolond
és kérdőn néztem az égre
hogy hová lett? - hová lett az álom mondd?

az a sok-sok megvalósulatlan vágy
azok az elmúlt csodás évek
nem adtam fel semmit belőlük
bennem még most is élnek

emlék már csak az a néhány év
de mégsem emlék csak a szó
hiszen új utakra kísér
tekinteted, az az álmodozó

Komáromi János: A valóság hídján

a valóság hídján megálltam
alattam nem volt semmi
a korlátnak támaszkodtam
jó volt a semmiben lenni

sűrű köd és ezer hang gomolygott
a valóság hídja körül
megannyi fájdalom és néhány emlék
aminek az ember örül

időtlen múltamból jött
és jövőmbe visz az út
a híd csupán egy állomás
folyton omlik és épül az új

létezik mindig
csak rálépni kell
nem csalfa látomás
sőt látni sem kell

annyi álmot sző az ember
annyi félelem rettenti
hazug remény csalogatja
oktalan-rettegés elijeszti

a holnap vár ott a hídon túl
emitt a múlt fenyeget
innen is
és onnan is
hallom folyton a nevemet

a valóság hídján megálltam
tudtam lépni kell tovább
de jó volt ez a percnyi csend
amíg odaértem...
hozzám

Komáromi János: Szivárványt álmodok

szivárványt álmodok
fakó egemre
színes mosolyt
az üres végtelenbe

képzelet szárnyára
mámoros varázst
fárasztó nap után
boldog utazást

koponyámhoz
belülről ütődnek
az emlékek képei
mint elsurranó
boldog órák
üresen kongó léptei

Komáromi János:     Csak zene lesz..  

   csak zene lesz

Komáromi János: Higgy nekem

Higgy nekem Kedves,
most virág vagyok.
Hajolj csak hozzám
érezd az illatot.

Gyenge száram meg ne törd,
óvatos legyél.
Egy virágnak fontos
minden kis levél.

Higgy nekem Kedves,
most meg szél vagyok.
Ne bújj előlem
hallgasd a dalom.

Futásomat meg ne törd,
óvatos legyél.
Csak szabadon élhetek...
mert ilyen a szél.

Higgy nekem Kedves,
most napfény vagyok.
Homlokodra lángoló
csillagot csókolok.

Sugaramat meg ne törd
óvatos legyél.
Míg egyenes a napsugár
csak is addig él.

Higgy nekem Kedves,
most mosoly vagyok.
Ott ülök vidáman
lágy-tüzű ajkadon.

Jó kedvemet meg ne törd
óvatos legyél.
Egy mosolyból fakad
minden csöpp remény.

Higgy nekem Kedves,
most könnycsepp vagyok.
Lassan legördülök
márvány arcodon.

Tisztaságom meg ne törd
óvatos legyél.
Boldogsággal fizetek
minden könnyedért.

Higgy nekem Kedves,
ez most én vagyok.
Nem hordom már
az ósdi álarcot.

Életemet meg ne törd
óvatos legyél.
Míg önmagam vagyok
lelkem csak addig él.

Komáromi János: Csend

milyen csodálatos a csend
behunyom fáradt szemem
lassan felolvadok az időben
s lebegek magam felett.

körülöttem semmi,
mindenütt csak én
nyugodtan lebegek
az idő tengelyén

nincs korlát
nincs kapaszkodó
védőhálót csak
agyamban szövök

hálóm magam fölém terítem
ne vigyen túl messze a
gondolat
nem hagyhatom örökre
magukra a gondokat.

Komáromi János: Álmodj tovább

Komáromi János: Kedves!

Kedves!
ha álmaink között most hideg szél rohan
Te azért ne hidd el, hogy már vége van
és ha aszott arcú is most minden éjszaka
ne gondold, hogy a szerelem többé, már nem talál haza

Kedves!
ha szirom-bársony érintéseket
most nem is teremnek a merevvé ridegült mosolyok
azért azt ne hidd, hogy a hajnalok
reszketeg csendjében nem Rád gondolok

Kedves!
ha már néha csak létem foszlott szélű árnyéka vagyok
és erőm mind elszórtam tévelygő utakon
azt soha ne hidd, hogy botladozva, ezerszer összetörve
nem a boldogság hozzád vezető ösvényét kutatom

Kedves!
ha széltől űzött felhőként tűnnek is el
tán-igaz-sem-volt óráink, perceink
ugye azt mégsem hiszed, hogy semmi nem marad
és páraként oszlanak szét legszebb érzéseink

Kedves!
ha vársz még rám valahol, mint tolvaj a pillanatra
és remegő őzként félve-vágyod érintésem újra, önfeladva
akkor joggal hiheted, hogy nem veszett el semmi
mert mindenféle jövőben csak közösen lehet létezni

Komáromi János: elrejteném...

azt hiszem elrejtenélek
ha itt lennél
ha megtehetném
nem mutogatnálak senkinek
egyedül örülnék Neked

elrejteném pillantásaid
ha simogatnának
ha nevetnének
nem tűnhetnének el
holnap is kellenének

elrejteném mozdulataid
ha hívnának
ha hozzád húznának
és örökre rám záródna
minden ölelésed

elrejteném sóhajaid
ha felszakadnának
ha elfeküdnének
pólusaimba ivódnának
és mindig hozzám szólnának

elrejteném pillanataid
ha rövidek volnának is
ha lopnom kellene is
összeraknám mindegyiket
együtt alkotnának egy életet

elrejteném magamat is
ha Veled már nem lehetnék
ha nélküled még tovább élnék
beléd rejteném magam
sohasem mondhatnád: vége van...

Komáromi János: Lehunyt szemmel

csak nézz a Nap mögé
nézz a felhőkön túl
de ne emeld fel a fejed
ott fenn csak vihar dúl
legyen sötét
szemhéjad takarja el a fényt
legyen csend
áradjanak a hangok feléd
csak nézz a Végtelenbe
a szem úgysem lát el odáig
hunyd csak be
lassan majd elérsz a csodáig

Komáromi János: napsugár-nyugalom

enyhe alkony
a forró nyárban
napsugár
őszi homályban
nyugalom
a nagy rohanásban
egyedül
de nem magányban
kis valóság
a nagy csodában

Komáromi János: Tavaszi fények

sétára hívtak a zajongó tavaszi fények
fákon fakadó rügyek ragyogó mézga-dalai
olyan jó volt a dermedt téli csend után
valami életet hallani

szivárvány-szárnyú zümmögő-zajok röpködtek mindenütt
az újjászületés zengett fülembe
harsogó fényeivel simogatott a zenitre hágó napkorong
szél érkezett és körbe futott nevetve

az önfeledt pillanatokban megfürdettem
fáradttá aszott testem
kábultan, szédelegve álltam
ragyogott az ég felettem

szikráztak a fények
vakított minden visszavert sugár
hidegek és élesek voltak még a kontúrok
a halott-fehér tél után

még érezni lehetett a fagy leheletét
még hallatszott a hó-roppanás
de már csak emlék volt mindez
már átjárta lényünk a ragyogás

már biztos volt a győzelem
már ünnepre gyűltek az élők
már zöldről kezdett mesélni a föld
és langy esőt ígértek a felhők

Komáromi János: Csendes délután

Napsugár érinti arcomat.
Csend van, a falevelek is alszanak.
Én sem írom a verset
csupán rajzolom.

Vonalak kapcsolódnak össze,
betűk formálódnak.
Fehér papíron, kék sorok.
Futnak, míg én álmodom.

Zuhanok az
ürességbe lassan,
szemem rebben,
a kezem mozdulatlan.