Kormányos Sándor: Nyári reggel

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Kormányos Sándor: Július

Kormányos Sándor: Maradnod kell

Dobogó szívvel a messzeségbe nézni,
álmodni új és szebb jövőt,
elfogadni, hogy amiben bíztál,
most kártyavárként összedőlt.

Tudni azt, hogy más út nincsen,
s a láthatár csak délibáb,
itt kell élned, mert ha elmégy,
szíved úgy is visszavágy.

Maradnod kell, s behúnyt szemmel,
álmodni régvolt álmokat,
tüzet szítani hunyt parázsból,
és őrizni, óvni a lángokat!

Kormányos Sándor: Versbe írlak

Megírlak majd, hangjaid
mind mind versbe nőnek:
Ajándékul hagylak itt
a tűnődő időnek.

Dal vagy, ritmus, lüktetés
s mint ujjongás a nyárban
úgy kacaghatsz verseim
mindegyik sorában.

Megírlak majd, meglátod,
én versbe írlak Téged,
olvassák, hogy általad
volt szép nekem az élet...

Kormányos Sándor: Néha minden fájni kezd...

Földhözragadt valóság,
röghöz kötött léptek,
minden gyökér fogva tart,
és a vágyak körbe érnek.

Néha minden fájni kezd,
s nem értem: Mivégre?
Madarakról álmodom,
Ha felnézek az égre..

Kormányos Sándor: Szavakból a csendet...

Kormányos Sándor: Nem adlak át...

Mosoly leszek a könnyeid közt,
emlék, mely messze ringat,
megkeresem a végtelenben
elillant csókjainkat.

Az álmod leszek, suttogása
benned az örök vágynak,
nem adlak át az éj húrjain
zendülő némaságnak.

Kormányos Sándor: A csenden át...

A hallgatáson túli vágy
feléd incseleg.
A csenden át, mely körbezárt,
megérintelek.
Mesét mondok, dúdolom a
régen otthagyott
szavak élén gömbölyűvé
kopott dallamot...

Kormányos Sándor: Egyszer majd ...

Mikor a remények
fátyolos ködébe
reszkető fényeket
álmodik a csend,
mikor füledben
mint egy régi nóta
az elhalkult dallam
újra visszacseng.

Mikor a vágyak
fürge ritmusára
új érzés dobban
szíved ajtaján,
akkor majd hinned kell
bíznod újra abban,
hogy egyszer még
sikerül feledned talán.

Kormányos Sándor: Ha este lesz...

Bújj hozzám..
A délután már
hűvös, látod
reszketek,
ne engedd,hogy
a csönd elérjen
az ablakunkig,
ha este lesz..

Kormányos Sándor: Kegyetlen vagy

Kegyetlen vagy, már jól tudom,
kínokba kódolt képlet,
megfejtésed a fájdalom,
csak így érthet, ki érthet.
Sötét szemedben végtelen
roppant magány a bánat
hosszú utakra hív a csönd,
de nem megyek utánad.
Kegyetlen vagy, ezt jól tudom,
de önmagadba zárva,
az én szememben nem lehetsz
már, semmi más: csak árva...

Kormányos Sándor: Ha elalszol...

Moccan egy érzés a szem lecsukódva
nyílik a fény a mesék mosolyán
párna alá gyűrt tegnapok árnya
szürkül a vágyból szőtt nyoszolyán.

Álmokat ringat a test belerezdül
szárnyakat rajzol az éj odabent
s távoli tompa szívdobogáson
messzire szökni készül a csend.

Kormányos Sándor: Hinni azt

Félhomályból tárt karokkal
nyújtózni a fénybe
újra bízni,fogódzkodni
tünékeny reménybe.

Kétségeink nélkül élni
vállalni mindig önmagunk,
a valósággal szembenézve
hinni azt, hogy jók vagyunk.

Kormányos Sándor: Mindenért...

A vágy, mely folyton
elcsavargott,
tudom, majd egyszer
visszatér,
s akkor, a döbbent
pillanatban
én fizetni fogok
mindenért.

Kormányos Sándor: Fáj a csend...

Tudod a csend fáj is néha
este, ha gyúlnak a csillagok,
a szobák mélyén magány motoz
lábujjhegyen járnak a sóhajok.

Tudod, a csend suttog néha
s ameddig szótlan hallgatom,
a szívem minden dobbanását
hangosabban hallhatom.

Tudod, a csend betakar néha,
a félhomályban rám borul,
s ha a magány újra a kezét nyújtja
a torkom fájón elszorul.

Tudod a csend fáj is néha
esténként ha magányos vagyok,
rád gondolok, s a magányom tüzére
még egy lapáttal rárakok.

Kormányos Sándor: Kimondtalak...

Rád gondoltam, rezzenő
rejtelmek közt bolyongtam,
s legbelül a vágy feszült,
akarta, hogy kimondjam.

Kimondtam...hűvös áhítat
simult körém a csendre,
s a hangom azért reszketett,
hogy ott maradj majd benne...

Kormányos Sándor: Téli éjszaka

Deret virrasztó
nagy fehérség,
vacog a hold
s a csillagok
reszkető fényét
jégvirággá
pislogják lent
az ablakok...

Kormányos Sándor: Azok a telek...

Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegségét újra érzem:
Megint kisgyermek vagyok...

Nagy csizmában ködök jártak
házunk körül, a hajnalok
jégvirággal leheltek be
minden fagyos ablakot.

A szél hótorlaszt épített
a kert végében, és a fák
hó-belepte ágaikról
pergették a zúzmarát.

Mégis, reggel menni kellett,
bokáig ért a nagykabát
s teli lett a csizmánk hóval,
átkoztuk az iskolát...

Este aztán úgy örültünk
a szobában fény és meleg
terjengett, hol kipirulva
játszott újra két gyerek.

Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegségét ha felidézem:
Újra kisgyermek vagyok...

Kormányos Sándor: Tél van újra

Még álmodnék, színt és illatot,
bíborló alkonyt őszi égen,
de csüggedten állnak kint a fák
ernyedt karokkal, hófehéren.

Még álmodnék hangot, fényeket,
de álmaimat a hó befújja
ha jégvirágos ablak mögött
suttog a csend, hisz tél van újra.

Kormányos Sándor: Természetes

A nyár szemében már ősz lakik,
sóhaja csüggedt néma fáknak,
s a bánat majd harmat-könnyeken
gördül elé az elmúlásnak.
Valahogy olyan természetes...
Ősz lesz megint, és mindig újra,
nyarunk az idő vándorútján
szelíd emlékként tér a múltba.

Kormányos Sándor: Áruld el...

Itt még most is égig érnek
a fák, és kint a réteken
gyermekkorom tágra nyíló
szemében ring a végtelen.

Régi nyarak illatával
ölel a szél, míg suttogok:
Hazajöttem, megismersz még
öreg nyárfa? Nézd, én vagyok.

A kisgyermek, ki ágaid közt
kacagott, bujkált egykoron,
az vagyok, csak felnőtt lettem,
és szomorúbb is, jól tudom.

Visszajöttem, megkérdezni:
Mi az, mi hajdan itt maradt?
Áruld el most, öreg nyárfa:
Mért voltam akkor boldogabb?

Kormányos Sándor: Még kacag a nyár...

Még kacag a nyár
de érzi már
hogy valahol messze
bús szelek
jajgatva sírnak
fel az égre,
s lehullnak majd
a levelek.

Még kacag a nyár
de tudja már,
hogy ajándék minden
pillanat,
mely maholnap
emlék lesz szívünkben
ha ősz oson át
a fák alatt.

Kormányos Sándor: Őszi rajz

Valahol messze túl a fákon
lüktető fájdalom sóhaja kél,
rőt ragyogásba omlik az alkony
hullt levelekkel játszik a szél.

Kormányos Sándor: Úgy viszlek...

Nem vagy sehol, csak szívem mélyén érzem,
hogy lüktet a csend s a halkuló világ
úgy sóhajt érted mint kint az őszi erdőn
a levele után rezzenő faág.

Nem vagy sehol, csak konok némaságom
őriz, mint álmot, mint elvesztett csodát,
s mint nyarak tündöklő mosolyát az őszbe,
úgy viszlek magammal emlékként tovább.

Kormányos Sándor: Szeptember

Még jószagú nyár ringatózik
vidám szelek lágy ölén
hol csiklandozó víg kacajjal
kergetőzve száll a fény.

Még nyíló virág színe csókol
mezők zöldjén lobbanást,
ha illatozva nyár-ütemre
lüktet száz szívdobbanást.

De este már,ha fülledt csöndet
sóhajt ég felé a táj
a tikkadt fákon néma sejtést
borzongat a félhomály.

A nádas hosszan eltűnődve
nézi sápadt vadvizek
remegő tükrén önnön árnyát
s nem suttog már senkinek.

A felénk lopódzó némaság
egyszer végleg itt marad,
ha hideg harmat könnyét sírja
mezőkre a virradat.

De ma még nyár van,vérben fürdő
alkonyokba ring velünk
fogyó időnk,a változás,hisz
erről szól az életünk....

Kormányos Sándor: Holnap talán már...

Holnap talán már dér ütötte
csendben reszketnek kint a fák,
s kéken ködlő messzeségben
útra kelnek a vadlibák.

Holnap talán már messze ringón
szól egy dallam a rét fölött,
és mélabúsan azt dalolja,
hogy volt egy nyár, de elszökött.

Holnap talán ha felzokogva
illanó álmunk búcsút int,
árván maradva összenézünk,
fáj majd, hogy ősz lett már megint.

Kormányos Sándor: Meg nem értheted

Az ifjúságod
már tűnt varázs,
mindhiába kéred,
percekre tér csak
vissza néha
mikor felidézed.
Mind, ami elmúlt,
távoli, és
meg nem értheted,
hogy a szürkeségben
mért színes
a régi életed...

Kormányos Sándor: Mind ami volt...

Tűnik a vágy, vele lép
mind, ami volt, ami szép.
Illan a régi varázs,
halkul a szívdobogás.

Hamvad a tűz, a remény,
hol van a láng meg a fény?
Indulok, ó, de nehéz
nézni, hogy int az a kéz.

Foszlik a vágy, az öröm,
de azt, ami volt: Köszönöm...

Kormányos Sándor: Vártalak...

Tekintetekbe szőtt varázs,
csodás,igéző pillanat,
nézni egymást,hosszan tűnődve:
eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán
reszkető vágy,ha átszalad,
rájönni édes kábulatban:
Én mindig téged vártalak!

csodás,igéző pillanat,
nézni egymást,hosszan tűnődve:
eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán
reszkető vágy,ha átszalad,
rájönni édes kábulatban:
Én mindig téged vártalak!

Kormányos Sándor: Már nem tűnődsz...

Ma is nehezen alszol el,
akárcsak tegnap, és nem hagyod,
hogy lélegzetedbe rejtőzzenek
a konokká vált sóhajok.

Azon mi volt, már nem tűnődsz,
a fakult képek közt elveszett
illúziókért visszamenni
kár volna, s ma már nem lehet.

Ha készülődő éj ölén
jársz, zötyögős, kátyús rossz úton,
napjaid nyugodt, kerek csöndjét
gurítod át az álmokon.

Kormányos Sándor: Dallamtalan

A lélek szótlan lett megint,
s most hallgatag remények
várakoznak a csend mögött,
hol elhalkult az ének.
Hol jár a dallam, merre van?
Ha elhagyott, mi végre?
Nélküle már nem lelhetek
a versben menedékre.

Kormányos Sándor: Őrizlek még...

Őrizlek még
mint őszi fák
őrzik levelük
sóhaját
úgy mint a csend
a némaság
őrzi vágyaink
dallamát.

Kormányos Sándor: Hiába futsz...

Elrejtőztél, mint
fák a ködben
késő őszi alkonyon,
s a döbbent hiány
könnye reszket
tűnődve az arcomon.
Elbújsz, hogy szíved
meg ne kössék, ki szabad
koloncot nem visel,
de mondhatsz bármit,
önmagától, az ember
sohasem bújhat el.

Kormányos Sándor: Hiány

Az érzésre feszült gondolatok
most pattanó húrrá pengenek,
s egy szívdobbanásra ráölelve,
mint vágy-verte dallam, zengenek.

Majd hosszú sóhajra hangolódva,
elszállnak utánad messzire.
Én mindig tudtam, hiányzol majd:
De sosem hittem, hogy ennyire...

Kormányos Sándor: Elfeledve

Bolyongok szél-tépte fák alatt
megnyugvást,és vigaszt keresve,
a hiányodtól reszketek,míg
befed lassan a szürke este.

Hervadt homályban eső szitál
az őszi alkony már rég halott,
s dermedt szívemre bús ködök
lehelnek zúzmarás ablakot.

Elmúlt a nyár,s az őszi vágy
belehullott a téli csendbe,
csak én maradtam a fák alatt
reszketve, fázva, elfeledve.

Kormányos Sándor: Vársz rám...

Szemedben rejlő szomorúság
csendjébe halkul álmunk,
s lelkünk mélyén egymásért sír
visszhangzó árvaságunk.

De fejem az öledbe hajlik,
hiányod vetetlen ágyán,
s hiszem, hogy a vágyak mögött
valahol messze, vársz rám.

Kormányos Sándor: Hold sarlóján

Takarót simít a sűrű csend
lebbenő álmok bársonya,
hold sarlóján ringatózik
a csillagfényű éjszaka.

Árnyak suhannak túl a fákon
a bokrok alatt tücsök zenél,
altatót hegedül az éjszakának
s vele dúdol a kósza szél.

Álom kering a hold körül
ruháján ezüstös fény ragyog
rádőlnek mind, s mint égi párnán
alszanak rajta a csillagok.

Kormányos Sándor: Vers vagy bennem...

Egy vers van bennem, dallamokból
fonódott ezer szóvirág,
de hangjait csak én hallhatom,
rajtam kívül senki más.

Egy vers, amit még nem írtam meg,
csak mondogatom szótlanul,
egy vers, amellyé lettél bennem,
örökre-leírhatatlanul...

Kormányos Sándor: Gondolat

Menekülő vágyaid közt
immár mit se várva
lézengek, mint szélbe súgott
szavak néma árnya.

Egy elhessentett gondolat
kering, hull nyomodra,
földet ér, de vágyakozva
néz a csillagokra...

Kormányos Sándor: Furcsa gondolatok

Eltöprengek néha
azon,milyen vagyok,
s mért zaklatnak folyton
furcsa gondolatok.

Mi okból születtem,
jöttem a világra,
s miért álmodozok
ha tudom hogy hiába.

S a sorsom vajon tényleg
meg van írva régen,
és ha majd meghalok,
csak eggyel tovább léptem?

Majd ha talán újra
meg fogok születni,
a hajdanvolt önmagam
fogom-e keresni?

Emlékszem-e rá hogy
ki voltam én régen,
s hogyan ragyogtak rám
a csillagok az égen?

Hogy sírtam, és nevettem,
néha boldog voltam,
és a magam kárán
mennyit megtanultam?

Zsonganak fejemben
e furcsa gondolatok,
bár tudom hogy hiába,
választ úgysem kapok.

Kormányos Sándor: Szemedben a csillagok

Nézd,bealkonyul
és este lesz újra
szemedben fáradt
csillagok
gyúlnak remegve
míg nyújtózó csendben
karodba bújva
hallgatok.
Szívdobbanásod
álomba ringat
s a felénk induló
holnapok
könnyűvé válnak
s felragyognak,
mint szemedben
a csillagok.

Kormányos Sándor: Harmat

Sírássá bűvölt nevetések,
könnyekre fűzött hajnalok,
rétek virradó ezüstje,
álmokból gördült gyöngysorok...

Kormányos Sándor: Hiányjel

Halott lepke a pillanat,
de végső szárnycsapása
elsímított félelmeim
gyűri újra ráncba.

Kihajol a csend belőlem,
s a gyűrődések némán
hiányjellé formálódnak
a csodák maradékán..

Kormányos Sándor: Távolság

A kettőnk közti távolságot
csak kínjaimmal mérhetem
hisz szüntelenül jajgat bennem
a karnyújtásnyi végtelen.

Közel, és mégis messze minden,
szenved a feléd rebbenő
vágy, míg gúnyosan kacagja
vergődését a gyors idő.

A közöttünk lévő távolságban
benne reszket a félelem:
Marad vajon, mi áthidalhat
az utolsó pár méteren?

Kormányos Sándor: Már nem lehet...

Nem mondtam,
és te sem mondtad,
győzött a csend
a szó felett,
nem mondtam,
és te sem mondtad,
csak éreztem,
hogy jó veled.
Nem szóltunk,
csak fogtuk egymást,
így történt,
ez így esett,
s ma már hiába
mondanánk,
már nem szabad,
már nem lehet.

Kormányos Sándor: Kék madár

Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,
és megfognám újra nagyapám kezét,
hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel
az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.

Mesét a lüktető, messze hívó vágyról
mely időtlen zenélt szíve rejtekén,
és újra meg újra, más utakra vitte
végig kísérte az egész életén.

Mesét az égről, a szőke napsugárról,
egy nyárról amely már régen elveszett,
és arról a fénylő kék tollú madárról
amit az úton hiába kergetett.

Az élet manapság nem sző új meséket,
nagyapám emléke vissza-vissza jár,
elveszett nyarakról álmodunk a csöndben
tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.

Kormányos Sándor: Elképzelem

Elképzelem, hozzáadok
egy nyarat, fényt a lombokon,
rezzenést az ágak között
s ha kevés, továbbgondolom.
Borzolódó rét füvére
szelek sóhaját álmodom,
ölelésnyi békét talán
magamnak itt bent... Nem tudom.
Álmodozom, hozzáadok,
vagy épp elveszek belőle,
a képzelet csak játékot űz,
de vágyak futnak előtte...

Kormányos Sándor: Lásd meg a csodát...

Lásd meg a csodát
fűben, fában
minden apró
kis virágban.

Nyíljon a szemed
szépre, jóra
ne láss mindent
elmosódva.

Csodálkozz rá
a napsugárra,
fű közt alvó
kis bogárra.

A szemeddel együtt
nyílik lelked,
s a világ ezer
csodát felfed.

S ha szíved majd minden
szépre dobban,
keresd a csodát
önmagadban!

Kormányos Sándor: Nem tudom már

Sóhajt az alkony, ónos szürkeségben,
ma este ködbe rejtőzik a táj,
fák árnya dereng sűrű néma csöndben,
rezdülő titkot sző a félhomály.

Bokrok tövében, nedves holt avarban
álmodik néhány fáradt pillanat,
amely még ősszel hullott le a földre
utánad hajló síró fák alatt.

Elillant álmok, emlékek suhannak,
mosolyod fénye már régen elveszett,
hangod csak elhalt suttogás a szélben,
egy illúzió, mit vágyam kergetett.

Nyomodban járok emlék-szőtte ködben
e vágyakra hulló fázós alkonyon,
magukkal hívnak elfáradt remények,
megyek, hogy miért már magam sem tudom.

Kormányos Sándor: Mesék gurulnak..

Ha csukott szemmel is
látlak s elfogódva
kinyílsz majd bennem
mint gondolat-virág,
a vágyból gyökérző
növő pillanatra
rárémül újra
a megdöbbent világ.

És nem értem én sem:
Csodák pitvarából
mesék gurulnak a
hallgatás alól,
míg tűnődve állok
egy elképzelt tavaszban:
Érezlek, itt vagy,
és mégsem vagy sehol...

Kormányos Sándor: Nem hallom

Az emlék ma már nem könnytelen,
siratja régi mámor,
mint aszályos nyarak lábnyomát
frissítő furcsa zápor.
Voltak nyarak és sárga őszök,
színtelen napok,
hallgatások és szürke égről
írott kék dalok.
Most keresgélem a tegnapot,
oly hosszú csendbe nőtt,
hogy nem hallom már neszezni
a szétgurult időt.

Kormányos Sándor: Hogy megtaláljalak...

Friss illatok kacagnak már
nyíló ég alatt,
nyújtózó fák közt kereslek,
rég nem láttalak.

Rólad mesél, súg a nádas,
zsong a fűzberek,
minden arra ösztönöz, hogy
megkeresselek.

Rétek ébredő dalában
ringsz, mint árnyalak,
feléd küld az új tavasz, hogy
megtaláljalak.

Kormányos Sándor: Furcsa fintor

A csend megint az arcodon
nyújtózik, mégis végigér
engem is, ha simogat
akár egy hűvös, lágy tenyér.

És nem szólsz semmit, hallgatunk
csak néma kérdés árnya ül
mosolyunkon: furcsa fintor...
Ott maradt a szánk körül.

Kormányos Sándor: Véget ér...

Gyorsan elszáll
a pillanat,
s én sietek,nézni
látni még,
szépségedet
magamba mentem,
mielőtt minden
véget ér.

Kormányos Sándor: Aludj még

Guruló könny
most a harmat
a füvek bársony
szárain,
hajnalodik,
betakarlak,
csak szállj
az álom szárnyain.
Ha felébredsz, én
itt leszek majd
simogatva homlokod,
míg kócos hajjal
jön a hajnal,
szíved, a szívemben
dobog.
Gördülő könny
kint a harmat,
aludj még,
majd betakarlak.