Kovács Anikó: Zsoltár

Olyannak láss, amilyen valójában vagyok,
álmaidban kiszíneztél, nappal glóriát kapok;
én néha belebotlom e nagy fényességbe,
minden szavad - akár a Nap - nyújtózik az égre.
Titkom nincs, nem is volt, de ha lett is volna,
ma már mindenre jótékony, puha lepel hullna...
ne hagyd hát, hogy valaha is elfeledjelek Téged,
simulj körém, légy velem, add nekem a fényed, -
és csak játssz, játssz,... kérlek, játssz tovább,
ne vidd magaddal e szépséges, fénylő glóriát,
...álmaidban mindig ott legyek, ---
és igaznak, valódinak, egyetlennek láss.

Kovács Anikó: Óda, tétován

(parafrázis Radnóti versére)

Régóta készülök elmondani neked a lényeget,
hogy kábán-áradó, zsibbadó létemmel szeretlek;
százéves, megkövült csigaház bennem az életed,
és oly cáfolhatatlanul józan - akár az egyszer egy.
A mályvaszín, kékbe hulló est hangoddal megtelik,
langyos éj paskolja a Hold ezüst-szín nyalábjait -
és mint kedves álmok, mit elfelejtünk reggelig -,
a süppedő sötétben tarkómon érzem hűsítő ujjaid.
Hogyan mondjam el, mily sötéten hallgat az éj
nélküled, az egymásba metsző vonalak, akár a te,
úgy az én kezemben is: érted s tőled bölcsen zengenek.
Késő van, elalszol, házak felett lassan megszületik
a fény - olyan vagy most, mint a kalászban szunnyadó
kenyér. De itt minden téged dicsér: a halványkék
porcelánedény az asztalon; a polcon az aranygerincű
kötet csak rólad mesél; még a sárgaszemű lámpa is
bágyadt fényét csak a semmibe veti, tudja jól,
halkulni kell, két szemedet az új reggelre még
nem nyitottad ki. Benned alszom én is, vigyázol rám:
talán marad elég időm elmondani, milyen az, mikor a
méregzöld repkény vígan fut körbe a platán derekán,
s a kölyökszelek megmártóznak a hamuszínű estben;
boldogan kering a vér áldott testedben, s hálás vagyok
minden élőnek, hogy most itt alszol mellettem.
Elmondhatom-e még, mielőtt mellemre nyirkos föld
nehezül, hogy nincsen erőm a lélek fölött – egyedül...?
Hogy te vagy nekem az egyetlen jobb sors záloga,
fehérbőrű nyírfaág, szerelmem rejtett csillagzápora,
ki hogyha nincs, ködbe vesznek a fénylő országutak…
Mit mondhatnék még? Olyan vagy, mintha sejtelmes,
mély kút aljára néznék - és csodálnom kell, ahogyan
pilláidra halkan és szelíden mélyül rá a sötétkék.

Kovács Anikó: Minden hiába

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
(Tóth Árpád: Meddő órán)

Már nem tudom, örüljek-e, vagy fájjon?
Magam vagyok. Nagyon.
Télen nincs, ami örömömre váljon:
nincs fény, virág, jókedv, élet, vagyon…
Kicsordul a könnyem. Hagyom.
A konyhában üldögél a reggeli közöny,
megdermed a kávé az olcsó tejszínhabon,
jaj, nincs ehhez a világhoz semmi közöm…
Viaszos vászon asztalomon,
rajta az esti kifli morzsája szikkad némán.
Faricskálok lomhán egy dalon,
egyedül élek ezen a kihűlt planétán.
…este lesz megint, s balgán csak erre várok.
Vézna, szánalmas figura, én.
Nem vagyok már más, csak apró imádságok,
és ha lehetne, bánatom világgá küldeném.
Én, én.
Csak hallgatok sápadtan, riadtan, feketén…
S magam vagyok a föld kerekén.
    Írok-e még vagy nem – magam sem tudom:
    nem kell költőnek lennem, ha belebukom…

Kovács Anikó: Félúton

 Kovács Anikó: Erőtlen, fáradt vers

Ma különösképp emésztő a félelem bennem,
érzem, elhallgatnak lelkemben végleg a dalok,
úgy lehet, tán pokolra kellene értük mennem,
de nincsen erő, - többé már nem harcolhatok.

Ma szépia-barna a gondolat már kora reggel,
fojt, veszejt, nem enged el a gonosz pillanat,
az aggodalom, mint tavaszi ár, úgy lepett el:
én tehetetlen fekszem mélyen alatta, hanyatt.

Ma csak fájón hallgatok a katatón csendben,
széttörött minden szó, nincsenek káprázatok,
magamnak csupán hamuszín árnyéka lettem,
s ha volt is dal, mind velem jön, ha meghalok.

Kovács Anikó: Hűség (kettős arckép)

-részlet-

Én most eljátszom azt, hogy könnyed az élet,
és velem ne is törődj, én jól vagyok, ne félts…!
…játszom, és te elhiszed, már nem éget ítélet:
megbékéltem. De fellobbant, és ég itt e mécs...

Most eljátszom azt, hogy a csend - jóbarátom,
erre vártam, s most boldog, gondtalan vagyok.
…de azt, hogy torz a mosoly a körtéri plakáton,
csak én tudom, és azok a zöld, rakparti padok.

Most eljátszom, hogy nem csak hamu vagyok,
de szabad akaratból született, villongó parázs,
szikra, amely bármikor - ha szólsz -, felragyog,
és leszek mosoly, szelíd szerető, égi szárnyalás.
...
Most eljátszom azt is, hogy minden rendben van.
Nem sírok, most nem illik - csak nézlek szótalan,
s bizakodom, hogy végére értünk mégis az útnak,
mert csak neked hiszek azok közül, akik hazudnak.

Kovács Anikó: A boldogság színe

Kovács Anikó: Szebbet nem tudok

Engedd,hogy legyek puha sál, ha fázol,
méz a szádban, álom mi varázsol,
mély sóhaj ha zihálsz a láztól,
hab a sörön, tükör melyben látszol,
tejszín a kávédban, könyv mi leláncol,
íróasztal - ha írsz levelet - nemes tölgyfából,
a csönd áhítatban, frissítő nyári zápor,
csillogó alufelni a BMW-n, egy hang az éjszakából,
én a tört szám, te az egész egyenlet: megoldástól,
mélykék pipafüst, menedék az elmúlástól,
borotvahab borostádon, érett barack mi lehull a fáról;
engedd, hogy legyek tied, mindörökre, igazából.

 

Kovács Anikó: Gyémánt

 

Az jutott eszembe ma éjjel
az emlékezet és
gondolat törékeny
aki odanéz
árnyát látja
de mint a gyémánt
a próbát kiállja
és mint egy apró karcolás
a Louvre legsimább
ragyogó márványán
mint egy halk koccanás
anyám legszebben metszett
kristálypoharán
ma éjjel így gondolok Rád.

Akár egy vázlaton
a hirtelen
felrakott színes festékeket
bíbort
zöldet és égszínkékeket
lehunyt szemed rebbenését
ujjaid édes érintését
így alkotja egésszé ma
a végtelenül táguló
boldog képzelet.

Most már semmi sem
lehet felejthető dolog
ezután örökké
csak arra gondolok
ahogyan finoman
hímzett sóhajod
zsibbadtan és
lágyan
a szívemben dobog.

Kovács Anikó. Léleksimogató...

Hogyan lehetne ezt szavakba önteni, jaj ügyetlen vagyok, nem sikerül -
hogyan kell elmondani, hogy az élettel rég kibékültem
sőt haragban sem voltam itt belül?!

Bennem olyan fényes béke van hogyan is írjam ? -
mint mikor a pipacs lángolva lobban a forró augusztusban, a vonatablakból a
szemedbe robban a végtelen mezőn - a porban fény leng, fölezüstlik a csend;
úgy hallod, az Isten hegedül...

vársz egy hangra, még tán hallod is: mint álmaid kútjába csobbanó kavics
oly mély és titokzatos minden, és akkor hirtelen, egyszerre megérted:
az életed egy hosszú-hosszú, folyamatos karácsony, benne mosolyog a meglepetés,
nem vártad, csak kaptad: varázsos, a puha szőnyegen elhalt a lépés,-
csend van körötted és benned, meg áldott, bíbor békesség...

Talán nem adta vissza jól a szó, talán nem is lehet ezt elmondani -
de te tudod, neked int csókot a vidék, és már nem késhet sokat a bizonyíték;
hisz mit szóljon az, ki fájni sem mer, míg te lépést tartasz a többiekkel,
lelked mint frissen vasalt nyári ing, szíved forró, nyitott és szelíd,
és benned minden puha, selymesen finom békesség.

Jó ez így....

 

 

Kovács Anikó: Rólad beszélek

 

 

A május gyönyörű.

Szeretem a zöld kertek remegését

az alkonyi keretben, ahogy lépteim

igazítom a parkon át, el nem feledve

hogy valahol ott vársz rám, túl az

Orsó úton, ahol a hortenzia sápadtat

lobban a hűvös, föllocsolt aszfalton.

 

Gyönyörű a május.

Nekem a legszebb hónap. A japánbirs

halvány vére olykor lábam elé buggyan:

lágy bársonyával szebb ez, mint bármely

szelíd festék, - ...; szemben egy sárga ház

tűzfalához döntve látom az óriás hársfa

sötét sziluettjét. Hirtelen a mennybolt

kékjét elrejtik a lombok, s hiába próbálom,

míg alóluk ki nem bukkanok, nem látom

a mesés, büszke égkorongot. Nyár... Álom...

 

Bárhová nézek, minden robbanó és fiatal,

az apró gömb, a csöpp dió boldogan

növekszik, ringatja és félti a drága gally;

a bokrok megérlelték nedvzöld színüket,

gondtalan fröccsennek szét az új levelek,

zsenge hajtásuk végtelene a nyár ölébe siet.

...;majd csöndbe szédült illatok zenélnek,

mint kényes, mélyhangú fagott, s a Duna fölött

halkan megszületnek a május esti csillagok.

Kovács Anikó: Súgás a tavasznak

Tavaszt szórnék szét máris, ha tudnék,
elűzve a téli, rossz napokat, - mindet,
elég volt a sötétből, tűnjön az árnyék:
zümmögő napsütést akarok, - tüzet!

Látni akarom a friss rügyet, ha fakad,
hogy új ruhát kap a gesztenyefa ága;
te pedig bátran szívemre bízod magad,
hogy elvezesselek egy szebb világba.

Sok zöld levél halkan, zizzenve lebben,
nincs hang, mi súgna ennél édesebben,
fénylő s kegyelmes béke ébred bennem;

semmi sem fontos már, csakis mi ketten.
A parkban tán' enyhe szellő sem rezdül,
…s látlak, ahogy jössz az úton keresztül