Belépés
Friss hozzászólások

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Köszönet

Közeledik felém a nagy Titok.
Halkul a dal, ritkul a Múzsa-csók.
Lehet, hogy holnap már elhallgatok.
Köszönöm a figyelmet, olvasók.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az a rózsa, amelyik

 a viharban nyílik,

a legritkább és legszebb

valamennyi közül.

(Közmondás)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"A világ olyan

gyönyörű,

hogy egyre nagyobb

felelősség

embernek lenni."

(Szabó Magda)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ősz (...)

egy második tavasz,

amikor minden levél

virággá változik."

(Albert Camus)

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt."

(Jókai Mór)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ember erősebb, 

mint a sors,

s mindent ki lehet bírni,

ha jó a lelkiismeretünk."

(Márai Sándor)



 

 

         

 

 

 

 

 

"Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek."

(József Attila)

 

 

 

 

 

 

 

 

Tordai Jolán

Karácsony

Zúzmarától terhes ágat
Ringat kint a téli szél
Bent aranyló sugarával
Világít a gyertyafény.
Karácsonyi pompájában
Áll a szobám asztalán
Messzi hegyek zöld fenyője
Csillagszórós csodafám.
S az a fényes karácsonyfa
Annyi mindent mond nekem
Szeretetről, békességről
Mesél e szép ünnepen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el,
mert a csend hangjai a lélek hangjai."
(Őri István)

 

 

 

 

 

 

 

 

 



 

 

 

 

"Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele.
A szeretethez nem kell teli erszény."
(Szent Ágoston)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Czeglédi Gabriella.
Jön a Mikulás

"Jön már, itt a Mikulás!
Fehérprémes,
hósapkás
Hétmérföldes
csizmája,
a világot bejárja."

 

 

 

 

"Az ágon hó pihen, csillog a fénye.
Házakból szólni kezd halkan egy ének.
Béke és csend honol, lelkedben érzed.
Tárd ki szíved jól! Át kell, hogy érezd!"
(Josh és Jutta)

 

 

 

 

 

 

 

 

Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen,
Én sem kérek másat
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.

(Benedek Elek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Üzenet

Mi nem leszünk s ragyogni fog a rét,
harangszó száll és pillangók lobognak.
Megcsókolom az unokám szemét,
így üzenek a drága, szép napoknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Szavak... és még több gondolat,
bennük vágyaink valóra válnak,
És eltékozolt álmaink is
egyszer talán majd ránk találnak."

(Bodnár Éva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Árvai Emil
Barátaim

Nevetés, Sírás: két jó barát.
Előbbi humorral földerít;
másik eljön, hol senki se lát,
s könnyével könnyíti könnyeim.

 

 

 

 

 

 

 

 

A húsvéti tojásokhoz senki se lehet túl öreg.
(Antonia Fraser)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz...,
aki a törékeny gallyon megpihenve átéli
az alatta tátongó mélységet,
mégis vígan énekel,
mert bízik szárnyai erejében."

(Victor Hugo)

 

 

 

 



 

 

Kovács Daniela

 

 

 

Kovács Daniela: Mielőtt ágyát vetné

 

Ma olyan csöndes a rőt-arany ősz
bágyadtan játszik az ablak üvegén,
szobánk homályában hosszan elidőz,
hol ketten vagyunk: az emléked meg én.

Ránk néz, mosolyog, kacéran legyint,
örömtűz lobban csillogó szemén,
majd kacagása halkul, s búcsúcsókot hint,
mielőtt ágyát vetné a tar ágak hegyén.

Kovács Daniela: Élet hagyta nyomként

 

Megtanítottál észrevenni,
lehajolni, kézbe venni,
megbecsülni, dédelgetni,
s az igazban nem kételkedni.

Megtanítottál érte tenni,
lábához letérdepelni,
s úgy akarni, úgy ölelni,
majd elengedni... elengedni...

Kovács Daniela: Csak jussak el oda

 
Oly jó volna egyszer elhagyni mindent,
hulljon le rólam, akár egy gyűrt palást
az olcsó jelen, a rémült hallgatás.
A sors fölött állni egy hegygerincen,
akárcsak egy büszke, égbe szúrt torony.
Ölembe hullna minden nyári reggel,
s úgy játszanék az ébredő szelekkel,
mint Ilka-patak a homokzátonyon.

Tudom... tudom, a hegycsúcs virágtalan,
de ott a magosban nincs kórság, nyomor,
nem sajognék látván, mily sok könny omol.
A fellegek fölött szűzi, ártatlan
a nagy titok, mely innen láthatatlan.
Aki odajut, reszket örömében,
és ott ragad az álom bűvkörében.
Én ott élném le, ami még hátra van.
Kovács Daniela: Menekülnél vissza
 
 
Nincs boldogság. Csak boldog percek vannak.
Mámorból születtek, s mind csöndbe fúlnak.
De míg benned élnek, mint repcemagvak
szárba szökkennek, s aranytűzzé gyúlnak.

Lángjuk szent láza fellegekig emel,
mindig többre-vágyó lelked mosolyog,
s egyszer csak, mint álmodban, úgy zokogsz fel.
Hiába szöknél. A vén idő forog.

Lezuhansz. Kettétörsz. Százszor jobban fáj,
hogy jelened újra józan és rideg.
Menekülnél vissza, de a sorshomály
utadat állja. Létezel. De minek?

 Kovács Daniela: Úgy rejtelek, Kedves...


Úgy rejtelek, Kedves, hangtalan szavamba,
mint görög romok rejtik korok vigaszát,
a szélvert napjaim elporladhatnak,
de Te őrzöd mégis fényünk tavaszát.

Úgy rejtelek, Kedves, sorsom vonalába,
mint aranymedálban az igaz drágakő,
a perc megalvadt mozdulatába' védlek,
vigyázlak, ne rontson el az idő…

Úgy rejtelek, Kedves, könnyem gyöngyburkába,
mint kozmosz rejti el csillagrendszerét,
s amennyit a lelkem felfoghat magába,
annyit őrzök belőled szívem rejtekén.

Úgy rejtelek, Kedves, dalos fohászomba,
mint emlékünket rejti a sűrű, süket csend,
összecsuklak szívem vörös szirmába,
és rólad kapja nevét az oltár odabent!

Kovács Daniela: Bújj ide közel


Az ostromló hullámokba fuldoklik a múlt
szél-csendben születik a biztató jelen
a kínzó fájdalomtól hervadásnak indult
csak eléd kitárt mezítelen lelkem...

Ha bánatot adsz, reményeket is küldj
hogy mindhalálig megmaradj nekem
s majd lemállik lelkemről a kín
ha finom-selyem szavad magadhoz emel.
Hadd simítsalak ajkam melegéhez
hozzád igazodjak az idő fonalán
bújj ide közel riadt szívemhez
ha jöttödet érzi, megnyugszik talán...

Kovács Daniela: Nem torpansz meg

 
Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,
mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,

hányszor alszik ki mélyedben a tűz,
majd érzem újra benned éles melegét,
egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,
majd ismét nekilódulsz múltat feledvén,

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz
helyettem is hiszed jövőm igazát,
ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz,
de hamar újra érzed az öröm illatát.

Álom-üst fortyog benned, mint a láva,
a legsűrűbb méz is mélyedből ered,
bátran indulsz el minden vad csatába,
majd győzelem tölti minden szegleted.

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad
nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,
bérc-nyomta kővé változol a bajban,
nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább…
Kovács Daniela: Csöndes kétségbeesés
 
 
Az idő körülölel, mint határtalan tenger,
jajveszékel bennünk a múló órák szava,
olykor szeretünk, de szívünk szállni nem mer,
hisz, hol van Szerelmünk kacagása ma?

Hányszor gázolunk éjbe, árnyba, gyászba?
Messze vagyunk életünktől, az idő-homok pereg.
Amíg létezésünk nem ringat bölcsőt másba,
lelkünk hánykolódik, mint egy züllött beteg.

Éhhalálra ítéljük vágyaink reményét,
amikor merész álmaink láztól remegnek,
ne csak csodáljuk az élet messze fényét,
e fénynek birtokában éljünk, emberek!

Kovács Daniela: Szobám magányában

A faggató alkony magához ölel
és simogat a bársonyszínű csend
hullt faleveleket sodornak a szelek
szívem lüktetése a semmibe üzen

lehunyt ablakszem-redőnyök mögött
szobám magányában sóhajom elhal
vágyamat préselem soraim között
s hiszem hogy egyszer talán rátalálsz

Kovács Daniela: Lélekvirágzás

Tavaszi szél zúgatta odakinn a fákat,
langy-viharaitól vemhesek az esték
míg indiántáncra perdültek az árnyak,
a titokterhes eget ablakomból lesték.

Suhogó múlt és lélek itt a liget
rügy-szava száll át árva lelkemen,
tejfátyol sző ruhát a meztelen vidéknek
szépségétől könnycsepp öleli át szemem.

E halk bágyadás ajkaimról ásít,
így elrévedve, a messzeségbe hosszan,
s hogy leszáll az éj, furcsán parázslik
a tarágak közül, ha csillagfénye moccan.

A teli-képű hold a tó fölött remeg
szinte idehallom ájult-finom neszét,
szétterülő ezüstje ma illatos és meleg,
és néma rezgése, szent csillagbeszéd

Kovács Daniela: Türelmesen várom...

A napok, mint cérnára fűzött gyöngyszemek
egyformán sorakoznak egyik a másik után,
egyhangú, szürkék a lomhán múló percek,
várom a holnapot, az szebb lesz majd talán.

Hallgatom néma csöndben szívem zörejét,
a sűrű sötéthez szoktatom fáradt szemem,
türelmesen várom a hajnal születését,
talán az visszahozza rég elveszett hitem.

Kovács Daniela: Tanulnom kellene...

Tanulnom kellene a tiszavirágtól,
mily illanó az élet szépsége,
a pillanatnak élni ezen túl
és kézen fogva lépni közös révbe.

Tanulnom kellene, mit mesél a szél,
érteni a szavát a hajnali csendnek,
ó mily kín a vágy, annak aki él
szemem smaragdjában álmok rezegnek.

Tanulnom kellene a ragyogó naptól,
hogy meg kell halnom, hogy újjászülessek
s ha omló álmok porán szerelem vágya lángol
izzó hamvaiból erőt merítsek.

Tanulnom kellene a magányos holdtól
hogy van titok, mit senkivel sem osztok
s hogy nem leszek már sosem egyedül
még akkor sem, ha magam maradok.

Kovács Daniela: Akarom!

Azt akarom, hogy viharedzett sorsom,
és mélyembe búvó sok vesztett remény,
lágy tenyeredben építsenek otthont,
ott szülessen újjá a legszebb mesém.

Azt akarom, hogy lángod fájón égjen,
forró sóhajod eméssze fel lelkem,
egy életen át ifjú fejjel, vénen,
csak a szelíd szíved szeressen engem.

Azt akarom, hogy forrjon vágyam vére,
s jégszilánkká hűljön, ha majd nem leszel.
Halkan zuhanj az elmúlás csendjére,
oda is csak engem, engem vigyél el.

Kovács Daniela: Valahol ott vársz rám...

Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán.

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.

Valahol ott vársz rám minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl.

Valahol ott vársz rám minden édes ízben
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet,
sosem írt míves verseim mögött,
a kövekbe dermedt múlt hidegében
Te vagy a mindenség ég és föld között.

Kovács Daniela: Bármi is volnék...

Ha rózsa volnék
Tüskémtől megszabadulnék
Hogy meg ne sértsem drága finom kezed.

Ha nap volnék
Csak halványan ragyognék
Hogy meg ne sértsem gyönyörű szép szemed.

Ha szél volnék
Szellővé változnék
Hogy ne váljon miattam cserepessé ajkad.

Ha eső volnék
Langyossá válnék
Hogy simogassam, ha bőröd megérintem.

Bármi is volnék
Biztosan átváltoznék
Azzá, mivel hozzád idomulnék.

Kovács Daniela: Bárhová is nézek...

Rólad szól minden gondolatom
Csukott pilláim mögé Te rejtőzöl el
Ott égettelek el retinám falán
Bárhová is nézek, Téged látlak meg.

Kovács Daniela: Gyönyörűnek látom

A téli alkony aranycsíkja reszket
dérütötte rónán örömkönnyet ejt,
míg fércelt felhők között csókjai tüzelnek
szerelmesen ígéri, hogy soha nem felejt.

Búcsúzik, ám arcán régi vágyak égnek,
szétszórja őket az ég mezején
gyönyörűnek látom, Istenem, oly szépnek
ahogy lángra gyúl épp a liget peremén

Kovács Daniela: Rád gondolok...

Ablakom előtt a fák ölelkeznek
a szörnyű hidegben melengetik egymást,
rőt levelekre írnak egymásnak szerelmet
és ahogy Őket nézem, elönt a kínzó vágy...

Az avarszagú alkony lüktet egyet-egyet,
sűrű árnya sötétlik könnyes arcomon
a messzeség szavát szívemhez emelem
és megmutatom neki, mi az, mi bánt nagyon.

Fűszálakon is csak fájó könny remeg
feléled bennem a mindennapos ábránd
s ha mardosó vágy éri szívemet
rád gondolok embertelenül árván.

Kovács Daniela
Szeptember van, és megint úgy fáj...


Már ködruhába öltözik odakinn a táj,
búsan rám mered reszkető-fehéren
szeptember van, és megint úgy fáj,
hogy halálritmust lejt egykor izzó vérem.

Borostyánlevelek tövén mély csönd gyűl,
elcsitult a nyári zengő zeneverseny,
míg bíborvörös színnel szürkeség vegyül,
súlyos fájdalomtól vemhes minden versem.

Nézd, hogy véreznek a ligetben a fák,
vetkőző ágaik nyugtalan remegnek,
ám a légben szállongó összevisszaság
csak rozsdarőt árnya múló életemnek

Kovács Daniela: Azt hittem...


Azt hittem vársz rám túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán,

hogy ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely öl-puha, selymes emlékekbe hull.

Azt hittem rám vársz minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl,

hogy ott vársz rám minden édes ízben,
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol legszebb dallam angyalhangon szól.

Azt hittem ott vársz, szavak melegében,
sosem írt míves verseim mögött,
szív-rügyfakadásom áldott gyönyörében,
valahol... rám vársz... ég és föld között.

Kovács Daniela: Az éj neszei


A csönd húrjain átrezeg az alkony,
Sötétbe olvad a nap ragyogása.
Pilláim alatt bekúszik az álom,
Kiemel a létből az éj suttogása.

A kisírt szemű idő pereg, mint a homok,
Az égi csillám a takarómon piheg.
Innen lesi csöndben az alvó világot,
Tündéri báját szórja szerteszét.

Feszülnek a tájon a fekete selymű árnyak,
Felhők közül letekint egy-egy apró csillag.
Az éj neszei halottá némulnak,
És így marad minden, amíg meg nem virrad.

Kovács Daniela: Mondd,Uram, minek?


Uram, mondd, minek lettem ember,
miért teremtettél, mi célod volt velem?
Lehettem volna a rét rezgő füvén
liliomvirág, mely izzó lánggal égne.

Lehettem volna, folyóban egy kavics,
némaságomban őrizném titkaid.
Apám homlokán lehetnék egy tincs,
s táncolnék a szélben, mint égő vágyaim.

Lehettem volna kóbor árnyak nesze,
a hold ezüst fátyla az éj közepén,
nem lennék ember, remegő lélekkel,
s nem fájna a szívem, ha zokog valaki.

Lehetnék kályhában lobogó tűz,
lehetnék az országút széllel szálló pora,
lehetnék part, hol tenger sziklát zúz,
nem lennék játéka, a velem játszó sorsnak...

Lehetnék az égen öröktüzű nap,
lehetnék a tónak szunnyadó csendje,
lehetnék madárszárny, mely zajtalanul suhan,
csak ne volnék érző, lélekkel áldott ember.

Mondd, Uram, miféle sorsot szántál
a túl dacos, gyerekfejemnek?
Lehetnék bármi a tágas világban,
minek teremtettél érző embernek?

Kovács Daniela: Találkozni vágyom...


Fáradtan tollászkodik a szürke alkonyat
a tél illatú csendbe nyugovóra tér
csodás emlékeknek viselem gondjukat
harcol a jelen a múló percekért…
Sötétben inog a hold ragyogása
a bőbeszédű szél regényeket mesél
az alvó kertek fölött az idő suttogása
a jövővel alkudva, életet remél.
Könny nélkül zokog az égi hatalom
fonódni kíván a titokzatos éjjel
mélységek felé lendít az álmom
találkozni vágyom az elmúlt szenvedéllyel...

Kovács Daniela: Mire feleszmélünk...


Úgy szállnak olykor felettünk az évek,
mint dús kalász fölött a tikkasztó nyár,
míg megértjük szavát sorunk ajkívének,
valaha volt hangja már rég messze jár.

Úgy suhan el mellettünk az élet,
ahogy tavaszodván sóhajt el a rét,
s míg szívünket átjárják az ígérő remények,
velünk együtt sorvad a sok büszke emlék.

Úgy robog velünk a száguldozó végzet,
mint vágtató vonat a táj homályán,
mire feleszmélünk, hogy nem élni vétek,
létünk felét leéltük álmodozva, árván.

Kovács Daniela: Áldom a sorsot


Köszönöm te Édes, Büszke, Drága,
hogy emlékeinket nem tiportad szét,
hanem mint magvat a barnuló barázda
óvod múltunk minden becses percét.

Köszönöm, hogy legigazabb voltam,
és legszentebb asszonyaid között,
s hogy magam ácsolta gyalázatomban
lehettem kevés, ám tiszta örömöd.

Köszönöm, hogy nem büntetsz utálva,
mert szépbe szőtt hited derékba törött.
Ha ringattalak álom-babonákba,
magam is hittem, a boldogság örök.

S végül áldom a sorsot, mert kegyes,
hisz ragyoghattam lét-eged felett,
s bár sokan mondták, hogy nem érdemes,
csökönyös önkénnyel szerethettelek.

Kovács Daniela: Állítsd meg, Uram!


Szívből kérlek, Uram, az idő kerekét
állítsd meg - egy pillanatra csak,
hadd simogassam a fák tenyerét,
hadd örüljek a hullámzó pataknak,

hadd csodálkozzak a gyönyörű világra,
lássam a fényt a ringó nád között,
mosolyogjak vissza minden virágra,
csodálni tudjam a vértelen ködöt.

Utoljára halljam a nyári zápor hangját,
a hóhullás neszét, ahogyan sír a szél,
csillapítsam lelkem olthatatlan szomját,
míg ő gyönyörködik, másoknak remél.

Utoljára lássam az odvas fák mögött
a tiszta egű völgy nyájas kebelét,
csak neked van hatalmad e dolgok fölött,
állítsd meg, Uram, az idő kerekét

Kovács Daniela: Álmaid illatával...

 

Az árnyak játszanak a csupasz ágak között
vidáman bújócskáznak a süvítő széllel
a fagyos, deres talaj, annyira meggyötört
egy ágba kapaszkodó levél, szenvedve remeg

szívedbe férkőzök meleget keresve
álmaid illatával betakarózom
a magányos lépések tömeggé olvadt teste
magához láncol, annyira nagyon fázom...

Lelkem repedésein is áthatol a hideg
kétségek között kezemet tördelem
ködből szőtt fátyol, milliónyi cseppje
könnyé változva, arcomon megpihen.

Kovács Daniela: Van-e olyan csönd?


Egy sarkot keresek. Egy puha menedéket,
hol nem érhet utol sem szó, sem tett, sem vád,
ahol égő kínom fájó idegének
végre nyugta lenne, nem gyötörne tovább.

Csöndet keresek. Emlékittas békét,
hol végre betakarhat a jótékony homály,
hol érzékenyre hangolt szívem tompa ércét
összetörhetném, amikor nagyon fáj.

Van-e olyan csönd? Van-e menedék?
Súllyá itatta szárnyamat a könny,
a semmi nyújtja felém aszott csont-kezét,
és álmaimat eltakarja a vigasztalan közöny.

Kovács Daniela: Van olyan

 

Van olyan csönd, mely jobban fáj a szónál.
Fölzokog benned, akár az őszi szél,
amikor felszántott rétek közt kószál.
Van olyan hű csönd, mely sírodig kísér.

Van olyan vágy, mely jobban fojt a füstnél.
Édesből fájó-keserűre válik.
Szöknél előle. Futva menekülnél.
Van olyan vágy, mely gyötör mindhalálig.

Kovács Daniela: Te jól tudod, Uram

 

Imádság zendül a magyar rónaságon,
biztos szárnycsapással az ég felé ível,
akárcsak az álmom, hisz azt fel nem adom,
s nem is osztom meg, csak egyvalakivel.

Ó, hány emberálmot nyűtt már el az élet,
mint vihar-himbálta virágkelyheket,
Te jól tudod, Uram, hogy én sosem kérek,
ne varázsolj nekem búsat, édeset.

Az árváknak adj, akiket honvágy rág,
s akiknek hiányzik az édes dajkadal,
akik még hisznek, hogy van csodaország,
még akkor is, ha az ínség szívükbe vagdal.

A nincsteleneknek, akiket bús közöny
gyötör és mardos, mint engem egykoron,
kiknek otthonában nem terem öröm,
akikre nem nyit ajtót egyetlen rokon.

A hitetleneknek, kiket már becsapott
százszor, ezerszer a hitvány embergőg,
kik már szentül hiszik, hogy Te vagy a konok,
hogy Te szősz vágyuk fölé hideg szemfedőt.

A betegeknek adj, kínjaikat enyhítsd,
hisz lelkük attól tompa, ernyedt, szárnyszegett,
nézd, könnyeikben olvadt lemondás van, segíts,
hogy újra kacaghassanak, akár a gyermekek.

Kebledre öleld a reményteleneket,
hogy áthassa szívüket a végtelen teltség,
a lehetetlen kapujában álló lelkeket
tanítsd meg, Uram, hogy egymást szeressék.

Kovács Daniela hozzászólásai

Szólj hozzá

0.004 mp