Kovács Erika: Szeretem...

ahogy a vén fák
a tóparton
megtalálnak
és töretlen szenvedéllyel
átölelve
mint valami ősi titkot
adják nekem :

- a füvek illatát
a hajnal remegő táncát
hold ezüstös csillogását
és a csodák
illatos vágyát...

szeretem
ahogy elmesélik
a csend méltóságát
a könny
kiontott hatalmát
testem vágyát
és lelkem
halk
de bőröm alatt vágtató
leírhatatlanul szép álmát
s mindezt
mint fénylő drága kincset -

szeretem
ahogy
szavak nélkül
tanítanak
szépnek lennem...

Kovács Erika: Tudod...

Kovács Erika: most

egy kicsit elpihenek
(nehéz illata van már a múltnak)
csendet hallgatok
meg fákat
és lovagló homokszemeket

szépen
szeretve
nem fáj semmim érzéssel...

...még mielőtt visszaimádkoználak
üvöltő verseimmel...

(...)

Kovács Erika: Más...

éji lámpafénynél
halk imámmal

egy más világot nyitok lelkemnek

itt minden más

itt enyém vagy mindeneddel
amíg rám nem hajol a reggel

ilyenkor elhallgatsz bennem
és szótlanná csendesedem..

Kovács Erika: És

és
Tudsz-e sírni a csöndben
befelé nyelve könnyeid?
Tudod-e
mosolyogva nézni
a felhők nélküli eget
és megtölteni nevetéssel
hogy az elmúlás
ne fájjon
a sárguló faleveleknek?
És tudod-e
kezedben tartani
az éjbe zuhanó csillagokat?
Markodban szorítani fényüket
pedig jól tudod,
hogy már félúton elvéreznek?!
Tudod?
És tiszta arccal üvölteni Istennek,
hogy Te 'csakazértis' életre kelted!?
Mondd!
Tudsz- e még hinni,
simogató fűszálak közt ülő pár
halk szerelmében?
Egy apró érintésben?
Szemek tisztaságában?
Égboltra lehelt álmokban?
És az alázattal tűrt forróságban?
Egy apró kavics csillanásában?
Sírásában

Kovács Erika: séta

Tekintetem
a tóparti földön sétál
homályos,
de élő emlékekben botladozik
A tó tükre
sóhajomtól megreped..
Szerelem-padok jajdulnak
alvó fák alatt
-kölcsönös élmény-
torkomban visszagurul
egy könnycsepp
(az égből egy huncut
csillag kikukucskál)
arcomra mosoly merészkedik
és elmerülök létezésünk csendjében.

Kovács Erika: csak én tudom...

csak én tudom
hogy milyen
kezeim
görcsös kapaszkodásának ereje
mikor
megtévedt lelkemért imádkozom
miközben
fülemben mégis Te zúgsz

ilyenkor elárvulok...

Kovács Erika: Nap fénye

Ma
reggel
a Nap fénye
várt rám
és hiányod.
Talán a remény
ha
holnap
kinyitná
álmos szemét
miként
a hóvirág is
kidugta
fagyos földből
apró fejét
rám találnál
és
Rád
én. . .

Kovács Erika: Érzem...

ahogy körém szövi sugarait a Nap
és gyengéden belém olvadva simogat

- ha nem lenne, Ő is hiányozna -

...énekelni kéne valamit
vagy ordítani, de lehet elég lenne
csak halkan dúdolni,
hogy ne halljam magam,
amint olyan nagyon mélyen hallgatok...

Kovács Erika: én...

nem tudtam megtanulni,
hogy hogyan kell
összezárt ajkaid közt
csendes imaként elsimulni
és szemeid mögött
egyetlennek lenni...
...
nem tudtam megtanulni
mert én
közben is
csak szerettelek...

Kovács Erika: Jó lenne

valahol melletted lenni
csak úgy
és csak annyira
hogy gyengéd simogatásod alá
szerethessem magam

olyan jó lenne
néha
megszökni magunktól
csak úgy ...egymáshoz

Kovács Erika: (te vagy)

szeretem azokat a perceket,
amikor hiányod
testem csendjét felborzolja

sírás és rombolás nélkül

(ilyenkor)
csak egyszerűen
szép minden
hisz a nincs is te vagy

Kovács Erika: szépem

Az éj gyönge fényében nézlek.
Mindent betöltesz.
Szép vagy, kedves.
És szemeimmel
csöndben
tovább szeretlek.
Így, amilyennek elképzellek.
Apró mosollyal szád szögletében.

És igen tudom,
oda kell adjalak az ősznek,
de valahogy
folyton felém menekítelek,
hogy újból meg újból
és aztán
megint csak újból
magamhoz próbálhassalak.