Lányi Sarolta: Vers

És én még várok. Várok. Hisz ma még
A rádvárás öröm, remény nekem.
De nem tudod és én sem tudhatom,
Hogy baktató, fakó évek során
Nem únom-é meg majd várásodat?
Nem zúzom-é be gyilkos unalomból
Az aranytükröt, mely az arcod őrzi?
S fanyar, terjengő, gyilkos unalomból
Nem tépem-é ki szálankint hajam,
Reménytelen dühvel a szélbe szórva
Foszlányait a brokátlobogónak?

Lányi Sarolta: Hajnali elégia

Madárzengés, hajókürt, távol induló élet...
A magány börtönében a búra fölérez a lélek.
Hajnali ég az ablakon túl opálosan dereng.
A szív beteg beszédét szomjan issza a csend.

Hajnali csend! ezer neszből szüremlő enyhe szender,
a mellett duzzasztó sirás benne kitörni nem mer...
...A könny az éjnek gyermeke, hajnalban halkan elmén.
Hajnalban élni kezd a múlt az ég opálszín selymén.

Lányi Sarolta: Bűn a bánat

Elsötétült életemnek napja vagy te mostan,
Mert te most is égve-égőn tündökölsz az életemben
Egyedül vagy, csodacsillag, hajnaltalan éjjelemben.
Most is rólad álmodom, mert rólad álmodoztam.

Álmodoztam éjjelenkint s régi verseimben...
Minden elment mostanáig, ifjúságom, az is indul.
Félve, fájva kérdem én, hogy kell-e élni még azontúl?
Dúl e kérdés, bánt e félés, fáj nekem már minden.

Csak te vagy vigasz nekem most. Nézni jó utánad.
Utánad már semmi sem jön, énnekem már semmisem kell.
Messziről csak érted élek. Téged nézlek tárt szemekkel,
Könnytelen. Ha nézhetek rád, akkor bűn a bánat.

Lányi Sarolta: Nem tiéd az akarat...

Kedves! ha gondolsz rám, ha rámfeledkezel,
ha írsz, vagy szemed betűsoron cikázik
éber gondok közt, ásító unalomban,
asszonyszemekből, férfibeszédben,
nevetve, sírva, alva és ébren
körülölel és rádragyog
egy emlék, ami én vagyok.

Kedves! fogadj el, haraggal el ne kergess,
ne bánd, ha néha hozzám küld a lángod,
ne lázongj daccal érte. Nem tiéd
az akarat, felém mi hajlít, se az emlék,
mely aranyköddel felhőzi be kerted,
hol vágyvirágok fájva fakadnak...

Én akarom ezt. Én akarlak.

Lányi Sarolta: Nagyon csendes szerenád

Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.

Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
- ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.

Lányi Sarolta: Aki el nem alszik...

A legszomorúbb muzsika
a mások álmának zenéje,
a legszomorúbb: nyitott szemmel
belebámulni a vak éjbe
álomtalan, gyötrődve, égve.

Jaj annak, aki el nem alszik...
éber búval sorsába bámúl
a néma éjben, társtalan.
Az álmok ajtaja bezárúl,
ő künn marad. Sorsába bámul...

Lányi Sarolta: Búban virító titok

Csak az én két vállam hordja sulyát
Csak az én mellem viselje búját -
Virúló szép titkomnak, hogy szeretlek.
Csak nekem dús, nagy ez a kis utca
És áldott százszor az aszfalt. Ki tudja,
Nem te jártál-e itt esetleg?

Egy órája tán itt voltál magad.
Ruhád surolt sok barna házfalat
S e nő, ki szembe jő velem,
Úgy mosolyog, mint aki téged látott,
(Nedves és nagyranyílt szemekkel.) Látod,
Pedig őt nem fűti szerelem.

Csak én hordozom arcod itt benn,
Csak nekem vagy te minden, minden
S tied vagyok mindennél jobban.
Az izzó, drága bélyeget,
Amit szemed rámégetett,
Hordom fájósan, boldogan, titokban...

Lányi Sarolta: Valami halk virulást...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz,
csak amiként a fű a fához
s a csillaghoz a mécsvilág,
valamit, valamit...

Akárhonnan, akármi, csak nevessen
mint harmatos arccal réti virág,
vagy mint a gyermek anyamellen,
akármi, csak nekem nevessen...

Valamit menteni, menteni kéne
a múlt kincséből, kicsit, akármit,
szomjú zenéket, szép mosolygást
s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

Nem csillagot, két jó szemet csak,
sötéten át is szívbe fénylőt
s valami halk virulást...
Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!

Lányi Sarolta: Miért, ha nincs kinek?

Kicsiny csodák, lelkemben rejtező
alighogy élők, csöndes hervadók
ti, búm aranyborába részegűlt
titokvirágok, kertem árva népe:

gyöngéd borúlat, bíborló öröm,
egy hangra szívig összerezzenés,
egy hajrahulló hűs kéz enyhe láza,
egy szemsugárban ébredő világ,

s ti szók, becézve búgó gerleszók,
vágyam szelíd, könnymarta, gyenge hangja, -
miért hurcollak fojtó némaságban
a Hallgatag Szerelmek vándorútján?

Ó gerleszók s ti mind, gyöngéd csodák:
igéret és remény virágai,
miért születtek életért esengőn,
miért virúltok, hogyha nincs kinek?

Lányi Sarolta: Magasan

Már ide nem jön senki utánam,
már magasan vagyok és egyedül,
itt csak a nap néz rőt-rideg arccal
árva szivembe.

Jó hogy idáig bírtam erővel
rab aki voltam a Gond szigetén,
szárnytalanúl, nehezen, de azértis:
megszabadultam.

Rossz napok átkát végre lerázom,
elfeledem keserű italát,
száz szilaj emlék szégyene már nem
égeti orcám.

Szép a magasban, fellegek útján
tiszta sugárban, a lét sudarán,
föld zsivaját nem hallani, semmit
őrületéből.

Igy kusza felhő bús horizonton
még magasan vagyok és egyedül
Jaj, ha lehúllok... könny legyek akkor
kedvesem arcán.

Lányi Sarolta: Nyárfa

Fölöttem nyájas nyárfa súg
Fülembe méla verseket ...
Halkan homályba hág az út
Titokba, lassan este lett.

Ó, drága nyár, ezüstös végig
Lombod, mint lelkem, reszket,
Költő vagy és fölérsz az égig
S búmat az égre fested.

Lányi Sarolta: Harag