László Noémi: Fok és mérték

Ezt ezután sem veszem komolyan.
Nem volt még két napom ugyanolyan.
Borultak színfalak, maradt a város:
titokzatos, lepusztult, a semmivel határos.

Maradni hol, mikor, ez itt a kérdés.
Szökésben élek. Szív és ész között
ritkán zavartalan az egyetértés,
bár olyan mindegy, mit mire cserélek.
Mindentől félek.

László Noémi: Egymás árnyékában

hívlak ha úgy hiányzom
neked mint nekem senki

az vagyok aki akkor
szerettél volna lenni

amikor az utolsó
történetet mesélted

magadról s nem magadnak
amikor utolérted az árnyakat

azóta az vagy aki utánam
becsukott szemmel lépked

vagyok az egyetlen ki
nyomon követhet téged

s mert egymás árnyékában
már nem tudunk csalódni

sosem leszek hibátlan
sosem leszel valódi

László Noémi: Időmilliomos

Óra kondul, nem számolom, hányszor.
Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol.
Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan.
Mi történt, most miért nem visszakoztam.
Haj hull, térd fárad, szem világa tompul.
Már nem veszettül, nem is átkozottul,
csak egyszerűen látni szeretnélek.
Ráérek.

László Noémi: ha könyv, legyen

valami tartomány
betű és hang között
a kéz a szem világa
ha zúgva benned éled
nem hallgatod de érzed
ha csendtől csendig ér
rajtad keresztül
érted
valami indokoltan
időző érkezés
fölébed nő a fénye
mások lélegzetében
hogy késsen egyre késsen
mi másra volna gondja
hozzád sietne
mégsem
valami kupolákat
feszítő mozdulat
időtlen vonuláson
ha áthajolni vágyik
ha visszaint a fényből
egy elveszett világ
s megőriz mindhalálig

László Noémi: Hajnali vers...

Még óvakodva lép az ébredés.
Vékony kezét kinyújtja, várom.
Magasra nő a félelem a láthatáron.

Felleg hajol fölém. Ma éppoly nincstelen.
Ha szólna, érteném. Lassan megismerem –
ahogyan téged – a legutolsó menedéket.

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számon tartom azt,
hogy nem történik semmi különös.
Reggel megébredek, a nap besüt,
virágot öntözök, és nem tudom,
mi mire ösztönöz.

Végzem a dolgom, számolok, és áltatom
magam: holnaptól mindent felrúgok,
de nem vagyok megrögzött lázadó,
csak kissé nyugtalan,

mert rég nem írok, rég nem olvasok,
nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,
felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom
a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon
s ha elkerül,

kerek, szilárd, áttetsző a szívem,
csak annyit fontos megemlítenem:
rég nem kapaszkodom.

 

 

László Noémi: Csupán a múló évszakok....

 

 

Csupán a múló évszakok
örökké hulló függönyén keresztül
áttetsző buborék árnyékában
meghúzván magamat igyekszem
nem létezni s néha föleszmélek
úgy kéne összefűzni igaz szavakat
hogy tisztaságuk hűvös visszfényében
a látomások felragyogjanak.

 

 

László Noémi: Fele magány

 

 

Fele magányom nem adom.
Ne hordj parazsat válladon.
Méreg a csókom, ne igyad.
Ne éleszd halottaimat.
Őszintét hogyha szólt a szád,
hazug szavam kegyét ne várd.
Viselt ruháid le ne vesd,
álmaim kútját ne keresd.
Ha nincs, ki álmát küldi rád,
a délibábot ne imádd;
míg muzsikád el nem apad,
ne faragj ködből madarat,
mi nincs se most, se máskoron.
Fele magányom nem adom.

 

 

László Noémi: Hozzászokom a gyávasághoz

 

 

Az tartja bennem az erőt:
egyszer majd úgyis visszanézel.
Pontosan akkor, amikor
már nem törődöm az egésszel.

Így ébredek, így alszom el, ilyen bután.
Hozzászokom a gyávasághoz: elhiszem,
hogy semmivel sem áltatom magam,
csak bámulok utánad,

ahogyan feloldódsz a délutáni fényben.
Mint bárki más. Egészen szép vagy.
Nem fogadlak el,
és minden mozdulatod értem.

 

László Noémi: Hit

 

 

Nem bízom jól elhelyezett
okos szavakban, néma esküben,
súlyos ígéretekben, szívemnek nem
hiszek, nem bízom érces férfihangban,
áramütésben, sejtelemben, nem bízom
reszkető gyomorban, égési sebben,
látnoki lázban, szent megszállottságban –

csak az idő éles szemének
nyugodt pillantásában hiszek.

László Noémi: Csendes vagyok

Csendes vagyok. Immár meghallhatod
az árnyak lépteinek halk neszét:
itt ólálkodnak fekhelyünk körül
mákonyos álom magvát hintve szét.
Oly lenge lények: testük úgy mozog,
mint nyurga füst, melyben holt láng lobog
s míg andalító táncuk hallgatom
süllyed szememben sok-sok tarka lom
s indul a szívből zsongó körmenet.
Szavaim szürke csuhát öltenek:
nem szólhatok, és testem sem kísért,
csak lángom izzik élő lángodért -
így alszom el, és így borítja rád is
csendjét az éj, e néma katedrális.

 László Noémi: Hányszor

László Noémi: Szelek hátán

László Noémi: Jel

amíg a túlsó oldalon bolyongsz
csuklómban csuklód moccanását érzem
az órák hulló hangjaitól távol
egy érintésen

elszáll a nap s a bennelévők súlya
leülepedni gyűl a levegőben
kibontja kelyhét mozdulatod bennem
szökik előlem

minden vonásom mialatt a szív
kis bűntudattal közelít a csonthoz
valami jelnek léteznie kell
talán feloldoz

László Noémi: Közben

Két pont között az oda-vissza út nem egyenes.
Jobbra tér, balra tér, madárcsapatra bámul, forrást keres.
Két pont között az ácsorgás hatalma nő.
Lassan kitágul, másnak mutat mindent a levegő.
Két pont között a megszokott fogalmak megoszlanak,
elválik sár a kőtől, víz olajtól, érctől a salak,
elválik napfénytől meleg, széltől a levegő, földtől a por,
az ember ottmarad, függőben, szótlan, valahol.

A lélek füstös folyosóin
nincs hiteles idő, se tér,
csupán a halvány, furcsa illat
mely mindig új álomba ringat
s homályban könnyedén kísér;

az árny a fény ölében él,
nem nő, és nem húzódik össze,
s hogy nincs, mi valósághoz kösse,
a forma omlik és zenél,
és minden csupa olvadó szín.
(László Noémi)

László Noémi: Szomorúság

Mindig azt hiszem: más miatt
ereszkedik a felhő,
púpos az aszfalt,
görcsösek a fák.

Mindig azt hiszem: messziről
érkezik lassan,
költözik belém
a szomorúság.

Mindig azt hiszem: várni kell,
elfogy vagy felszáll,
mint a tengerről
éjjeli pára,

ő pedig szelíden lakik
hitem alatt, és
biztonsággal
teríti azt magára.

László Noémi

Nem szeretni – azt hogyan lehet.
Lebontani a féltett perceket,
miközben vissza és előre hat
a mindentakarás.

László Noémi: Vegyél magadhoz

Vegyél magadhoz, ahogyan a bort,
a reggel hűvösét, a kenyeret,
a keretbe nem foglalható tájat –
amint lehet.

Tegyél el apró dolgaid közé,
engedj időznöm ott egy keveset,
felejts el lassan, észrevétlenül,
amint lehet.

Felejts magadban, ne törődj velem,
viselj, mint bőrödön halvány heget,
hogy növekedjem majd a pórusokkal,
amint lehet.

Vegyél magadhoz, ahogyan a szó
még ismeretlen ízeit veszed,
takarj be gondod rejtett vánkosába –
amint lehet.

László Noémi