Lelkes Miklós: Család

Van egy szó, melyben különös,
csillagcsendű világ
csillan, elcsillan, s felragyog:
család, család, család.

Van egy szó, melyben mély gyökér
szívből jön, s áll a fa
virágban, gyermek-szirmokon
csillagok mosolya.

Van egy szó, néha oly nehéz:
fénytörte bánatát
meg sem akarja hallani
közönyös külvilág.

Van egy szó, amit védenek
dacos, elszánt kezek,
szívós-erősek akkor is,
mikor törékenyek.

Egy szó röpíti lelkedig
fényszavú csillagát:
öröm, gond, bánat, nevetés, -
család, család, család.

Én jól tudom, hogy él e szó,
s túlér az életen:
jövőt érintő csöpp kezek
nyitják a végtelent.

Csillog e szóban csöpp haza,
s egy különös világ
oszt benne szelíd-gyönyörűt:
csillagok mosolyát.

Lelkes Miklós: Virág fehérlik...

Virág fehérlik új, szeles tavaszban,
s a hóember gyanakvón körbenéz:
mily állomás jött fényben és időben?
Valóság ez - vagy álom az egész?

A hó elolvad. Indul a madárdal.
Fel a kékségbe nagy, zöld hinta száll.
A táj szikrázó ékszer és aranyló
barnán meleg a felszántott határ.

Pacsirtahang csillog, felejthetetlen.
A szélben piros kakasszó ragyog,
s a ház körül munkába menekülnek
kis dolgos lelkek, félénk holnapok.

A táj - szikrázó ékszer - gyönyörű lett,
mégis bánat-könnycseppet gyújt a szem.
Fent száll a hinták lengő fényvarázsa.
Árnyék sötétlik lent a szíveken.

Lelkes Miklós: Holdnak kedveskedő

Gyermekkorom holdjai, egyre nőttök.
Újraélem kedves, fehér időtök.
Levélkupac-füst száll. Hajlongnak árnyak.
Érzem lélegző létét a világnak.

Egy-egy faág-nesz surran fel az égig.
Jól gondoltam mindent, - és rosszul mégis.
Megbánás felé mégsem megyek, holdak,
múlt-ösvényén emlékező mosolynak.

Habár, mit hittem, ma már hihetetlen,
ti, fehér holdak, figyeltek szívemben,
s tavaszi égbolt kék-fekete kertje
kaput nyit öröm-bánat végtelenre.

Felszáll a füst. Árny hajol rá az árnyra.
Fák búcsúznak el: Anyám hív a házba.
Kigyúlt már, olvad bent a lámpa fénye,
s ölembe ül volt-álmok messzesége.

Ó, holdjaim, tavaszaim! Virágos
utat hittem a Szépség Csillagához.
Piros út-virág nyílt ki új sebekben, -
de egy sebem sincs megmutatni kedvem.

Ó, holdjaim! Látó szemem kifáradt,
de elgyötörten is kell a Varázslat,
sőt, talán jobban, mint szemnek, pihentnek.
Keresni kell a csillagálmú kincset,

az égbolt-békét kék-fekete kertben,
ágneszeket tavaszest-szerelemben,
a hívó szót, míg olvad lámpa fénye,
s közel kerül volt-álmok messzesége…

Lelkes Miklós: Az Idő mindent visszavesz

Az Idő mindent visszavesz
mit valaha adott.
Fut, fut elfénylő sineken
volt-játékvonatod.

Volt-labdád gurul, elgurul.
Pirosa sem marad.
Átlebeg hulló álmokon
hólepke-pillanat.

Az Idő mindent visszavesz,
s már csak könnycsepp zenél,
s amit megtart a két kezed:
nem több a semminél.

A nyárfa súg és ég-falak
kékje tünődik át
könnycseppeken, örök zenén:
kétkedő némaság.

Egy-egy volt-könyved visszanéz,
s cimlapján elragyog
hitt hit-csoda, szépség-csoda:
csillagom, csillagod.

Az Idő mindent visszavesz , -
miért is adta hát
a láthatárt, naptáncú dal
igérő hajnalát,

varázslatát, kék ég-falak
zengését és a Szót:
források édesgyermekét,
álomruhás valót?

Az Idő mindent visszavett,
s mig lehull két kezem:
könnycsepp zenél. A nyárfa súg:
- Semmi sem, semmi sem...

Lelkes Miklós: Kunyhó

Egy kunyhó, melybe szél se jut,
s a világ kint lakik:
jó volna e kis menedék
tűnődni, tavaszig!

Dunyha dünnyögne. Tél-időt
égetne lelki bent
tavaszvárón, míg kint a hó
fényesít fénytelent.

Dörmögne medvés félhomály,
de csend-elhozta szó
gurulna: fehér lendület
kezéből kék golyó.

Igen! A kunyhó kellene,
melyben magam vagyok,
magam, és nem búsítanak
tél-törvény holnapok.

Kint fák zúgnának, bent varázs:
már hóvirág-mese
bújna ki, míg forrást fakaszt
az Erdők Istene...

Ó, Kunyhó, melyben Minden ott,
de minden másmilyen:
fellélegző IGEN-öröm
mi rideg kinti NEM!

Hallgatnám, hogy az óra jár,
s nyugalom őz-szemén
álomként kélne ébredés,
halk csengettyűs remény.

Ám kunyhó, álom nincs sehol,
csak hideg lelki kint,
s hajszol a föld, botlik a láb
sötét göröngyein.

A messzeség csillagtalan.
Fák dőlnek szerteszét.
Egyszerre hívom, s korholom
az Erdők Istenét.

Ó, füstös ág, kéreg-korom,
fekete kármadár!
Nem kérdi kő, nem kérdi út:
a költő merre jár?

Utat kunyhóig nem mutatsz,
Neked sem kell mese,
dalos kincs, tavaszámulat,
mondd, Erdők Istene?

Te is más lettél, és szíved
sötét-tanácstalan,
olyan már akár annyi más,
és csupán árnya van?

Tavaszba tartok, akkor is,
ha nem lesz már tavasz,
s szomorú hó könnyes-dalos
szívekre ráhavaz,

ha józanít a kő-világ:
hogy nincs álom, mese,
Kunyhó, - és forrást sem fakaszt
az Erdők Istene,

ha nem lesz földön ég-virág
többé talán soha, -
Tavaszba tartok! Benne még
a Csillag mosolya.

"A szem, ha könnytelen, -
bánata még lehet:
a legbúsabb szemek
mindig könnytelenek."
(Lelkes Miklós)

Lelkes Miklós: Alkotóját a vers is...

Alkotóját a vers is elfelejti.
Nem baj.A vers csak önmagát mutassa.
Vers-lelke fontos, és nem az: ki írta,
egy ismeretlen - vagy József Attila..

Az alkotót verse csak elfelejti:
a világ - ha dicséri is - kifosztja.
Hamis kutyák ugatnak.Hamis ország
fel-felesküszik hamis holnapokra.

Lélek-vers, légy saját csillaggal ékes,
villants tükröt felejtő végtelennek,
teremts végesből, múlón bár, egészet, -
bármi legyen: akár egy hulló könnycsepp!

Lelkes Miklós: Ha patak sír...

Ha patak sír a köveken:
az elbúsult Csend költ nekem
zenét, és nyújtja már felém
kottáját kéklő tenyerén.

Ha sóhajt fent a nagy fenyő,
nekem e sóhaj érthető,
mert benne régi bánat-ég:
a hegycsúcs meddig menedék?

Ha könny csillan felhők szemén:
felfénylik, s illan volt-remény,
s míg csukódnak felhős szemek
hamis bohóc nevet, nevet.

Ha észrevétlen este lesz,
a feketének teste lesz,
s az árnyak ura körbejár:
az új király, hazug király.

Ha viszem mindegy-életem,
csak egy Csillag üzen nekem,
de tudom: öröm is, ha van,
nélküle oly csillagtalan!

Lelkes Miklós: Hol lenne jó?

Hol lenne jó? Talán olykor a télben,
egy kis házban, kékálmú hóesésben,
ha fenyőágak fehéret emelnek,
s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.

Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban,
szabad szabadban hinni a szavakban,
ha piros vágyak kinyíló csodája
lobban a szívig: tulipánok lángja.

Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban,
ha fénytükrében bólintó kalász van,
s fecskeív int fent a felejtő égnek,
s a szívekből múlt-bánatok kiégnek.

Hol lenne jó? Talán olykor az őszben,
a hegy hátán, már könnycsepp-ismerősen,
szín-temetőben nézni lombot, árnyat,
s mosolyogni: a léten túl is várnak?

Hol lenne jó? Mindenütt, ahol béke
néz vissza békét kívánó szemébe,
s holt ember helyett, az elképzelt Nincsben,
Ember, múlandó, - kicsit mégis isten...

Lelkes Miklós: Virágok meséje

Ha virág mesél: szállnak színek, szárnyak, -
színes szárnyakon száll igaz varázslat.

Ha virág mesél: szétnyílik a tenger,
s lelkünkbe néz be tűnődő szemekkel.

Ha virág mesél: fák lehajló ága
tesz gyümölcsöt áttetsző üvegtálba.

Ha virág mesél: aranyfürtű gyermek
villant tükörből bűvös szőlőskertet,

s fülel levelek kékbejátszó árnya
a mese szélbe induló szavára.

Ha virág mesél: szirmok tánca lobban,
s e forgatagban minden évszak ott van:

habzó tavasz, nyár bíztatás, s az ősznek
hervadásán is virágok időznek.

Ha virág mesél: e mesében együtt
volt-útjaink, s egymás kezét keressük.

Hazug jelenből ha van kiút, erre
nem taníthat más, mint mesék szerelme.

Piros fényszirmú csillagom, te drága,
sebzett alkonyom egyetlen virága!

E hazug földön meghalok, de értem
ne sírj! Piros virágvarázsod értem.

Te csak vezesd, ki él még, tiszta égig:
piros mesék gyönyörűszép szívéig

Lelkes Miklós: Mikor a hegyen...

Mikor a hegyen már tavasz
fehér kökényvirág
lobban, s széljáték szétviszi
friss öröm bánatát.

Ébreszt a kék, ébreszt a zöld.
Dörmög a föld, s meleg.
Járják az erdőt önmaguk
kereső emberek.

Mikor a hegyen már a nyár:
az illatujj hegyén
bogár megül, elszáll, s forog
a fénykerék-remény.

Egy-egy madár, ha felkiált:
az illatujj remeg.
Járják az erdőt volt-maguk
kereső emberek.

Mikor a hegyen már az ősz:
a színek ünnepén
megyek, hol úgy voltam Veled,
hogy sohsem voltam én.

Sárgába és vörösbe hull
a táj, a hegytető,
s dobban a szív, sóhajt a szív:
gyönyörű temető!

Száz szolga-árnyék meghajol.
Az égen görbe hát,
s érzed kifosztott alkonyok
elkésett bánatát.

Mikor a hegyen már a tél:
nincs más ott, csak magam,
s a csend, a kő, törzs, ág, avar, -
mind, minek álma van.

Az álom velük összeköt.
Hógyöngyöt sír a fény,
s volt-ösvény átfut, múltba fut
a szívem közepén.