Lesznai Anna: Találkozás

Alig mondott szavak nyomában
Mosolyba olvad puha szánk,
Áhitatos lágy a beszédünk.
- Kemény holnap nem les reánk.

Kéz-kéz mellett virágot tépünk,
Egy ütembe símúl a léptünk.
Induláskor szép csendben várunk,
Rövid az út, mit együtt járunk.

Nem bánt fájóbb gyönyör reménye,
Múló súrlódást megbocsátunk.
Békít a csók, mely sohsem érik,
S búcsúmagvú találkozásunk.

Lesznai Anna: Bár rövid még...

 Lesznai Anna: Elviharzott május

"...Május, be jó, hogy elmúlsz!
Gyötrelmes ünneped
Öröklétszomjazó,
Száguldó pillanat.

Most tisztább lesz a menny,
Sötétebb lesz a lomb
Lassúbb a szívverés,
Az árnyas fák alatt..."

Lesznai Anna: A szó

Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben –
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés –
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség –
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.

Lesznai Anna: Tudom, hogy vagy

Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kertközépen
És kinyújtom két áldott, dús karom
Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.
Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.
Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján
Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.
Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
Karom sem más, csak bontott ölelésed,
A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
Gazdag tejútja a százkeblű létnek.
És utolsónak bevonulok én is -
Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
Nem kell lennem többé: te vagy.

Lesznai Anna: Hívás
/rész./

Lássad, mert erősek karoltak
Törött jószág, limlom vagyok.
Lássad, mert tévednek a bölcsek:
Eltévedt, riadt vad vagyok.
Lássad, adakozók szerettek
Kifosztott kisgyermek vagyok.
Szentek is mellettem elmentek
Nem láttak meg, nem is vagyok.
Testvérem, te simulva bolygó
Ösmerjed meg a bízón ölelőt!
Gyengeséged gyöngéd kezébe
Markoljad testvér gyengeségem,
Fonódjunk össze, fűzfaágak
Folyjunk egybe, két halk patak...

Lesznai Anna:Tavaszelő

Kis bimbó bontja szárnyait
s mint ha valakit várna itt
kitaszítja kócos fejét:
már kankalint virít a rét.

A sárgacsőrű fecskefi
fészke szélére lépne ki,
szárnyán még lágy pehely lobog,
kis szíve kíváncsin dobog.

Göndör bárány bég az akolban,
keresi, anyja csecse hol van.
Hosszat kortyint ha megtalálta,
kéjesen görbed puha háta.

Gyékénybölcsőben kis gyerek
langyos pelenkán hentereg,
rózsás talpát nyújtja az égnek
mint angyalkák, kik kékre lépnek.

A föld friss sugár tejét issza.
Dedó világ ez, játszi, tiszta!
A lágy sár is azért vagyon
ha elesel, ne sírj nagyon.

...Mindennek ma még híre sincsen.
Kezem ott fagy a rézkilincsen,
leheletem párállni látom,
vad szél kapdossa el kabátom.

S mégis ott lenn a föld ölében
varázsos bába-kemencében
pirítják új tavasz csodáit
s táltos vérem lelát odáig.

Ó vér, bölcsebb vagy, mint a lélek!
Mert a halál telétől félek,
s ha kókadnak a szenvedélyek,
feledem, hogy örökké élek.

A földnek szívéig lelátok,
de jaj, elér az emberátok:
a szívem mélyéig soha!
S mint akit gonosz mostoha

üldöz el a szülői háztól,
úgy rettegek az elmulástól.
Ott nincs, aki ölébe zárna...
Boldog a test. A lélek árva.