Madár János: Egyszál időben

Bomló arccal állunk
az egyszál időben.
Évek múlnak –
bogárban, fában, kőben.

Sziklák gyógyítgatják
a hegyek hajszálereit.
Lüktet a lét édes vize,
forrása fényt és fényt terít.

Ragyogtat bennünket
az elfogyó föld.
Romlatlan hazádat
a tűztől örököld!

Mert feloldozást csak
égő, tiszta homlokod adhat.
Tiszta szótlanságod,
ha nyelved megmaradhat.

Madár János: Éden

Kagylók mély csöndjével zúgnak a napok,
tenyered magzatvizében élek és hallgatok.
Néma homlokunkat szelíd ég leste,
kering szemünkre hatalmas este.

Árnyékunk ezen a földön egyre nő,
mint mészben a mérhető idő.
Gyűlnek fogainkban az évek,
de megfogan szívemben minden érintésed.

Madár János: lelkem hordatott széjjel

Éneknyi semmi, csönd szorít.
Szemhéjadra hajlik az ág.
Világgá mentek ujjaid,
Milyen árva így a világ.

Hatalmas szégyentől fáj dalom.
Minden ének fájdalom.
Nyomorít a csönd egész éjjel.
A lelkem hordatott széjjel!

Madár János: Itt élünk

 Mint a csöndtől fölriadt szarvasok,
itt élünk a hegyek elomló szívében.
Szálfák gyönyörű lombja véd,
évszakok hamva az égen.

Közel vagy hozzám és énekelsz,
homlokod fényes kelyhe az álom.
Lehunyt szemedben az éjszakát,
az egyetlen csillagot kitalálom.

Madár János: Szólnék hozzád a fénnyel

Ajkadig emelném a hajnalt.
Szülőföldünk harmattól megtisztult
kincseit. Gyűjteném egybe fűszálak
élein szivárgó tájszólásainkat.
Szólnék hozzád a fénnyel,
tavaszra kitárt ég anyanyelvén.
Csak mélyülne szívünkbe
a tenger. A végtelennel tündökölve
élnénk fölgyújtott csillagok között.

Madár János: Semmivé oldódik

Már átszivárgott rajtam ötven év,
mégis úgy érzem legbelül, fiatal vagyok.
A szerelemnek köszönhetek minden fényt:
életet, tavaszt, verset, mit itt hagyok.

Ha eljön értem a kegyetlen pillanat,
lázas türelemmel ítélkeznek a fák.
Összeboruló lombok közt fekszem,
kitakarnak majd holdas éjszakák.

Látszani kezdek egészen - szeretetért
könyörgő árva, aki voltam, aki vagyok.
A szegények legkisebb fia - néhány könyv,
őszinte vers, mit itt hagyok.

Nyomomban csak a csönd növekszik,
énekeimbe összezárva élsz velem.
Együtt, egymás nélkül, kitaszítva -
semmivé oldódik a szerelem.

Madár János: Motívum

Éjszaka se kell
már nekünk.
Kiáltásnyi
az életünk.

Világgá küldöm
két kezem.
Szívedhez érek.
Vétkezem.

Madár János: Aki fájni tud bennem

Aki fájni tud bennem,
annak arcát csillagok őrzik.
Az ég-- tengerben virraszt
és megdőlt szívemmel elidőzik.

Jöhetnek évek, évszakok;
a megdobált fényre fény felel.
Máglyák romolhatatlan hamujában
alszunk, és a hűség hatalmas tűzre lel.

Öled eléget, de éjszaka szivárog
a mulandóság fekete résein--át.
Kirajzolódik tenyerünkben az árnyék,
és hajnal szelídít-- vérünkhöz-- hazát.

Új népet szólít minden mozdulatunk,
hisz oly hirtelen tornyosul fölénk a reggel.
Hatalmas fűszálak indulnak---- ellenünk,
-- bogarak nyomában visszhangzó sereggel.

Madár János: Tűnődések

Éjszakák hullámaiban
vérzik a hit.
Tengernyi szél lobogtatja
a mindenség ágait.

A fák koronáin
félénk csillag áll.
Lombok mély szövetében
keserű madár.

Madár János: Holdfény

Elkezdtünk énekelni, és egyre fényesebbek
lettek a tavak. A víz ezüstös tükre
fölött csillagok szálltak boldogan – – –,
mert megláttalak. Egekre nyíló szememben
megtörtént az egyetlen csoda. Mint a legszebb
félelem, a végtelen tündöklő fogsora. Csak
álltunk egymás lélegzetében és valami
furcsa érzés emelt föl a csönd fölé minket.
Hallgattunk a kövek hű tenyerében,
és hosszan vártunk, vártunk, míg egy távoli
sirály föloldozta megriadt szívünket.

Madár János: Akit átölel tenyérnyi táj

Akit átölel tenyérnyi táj,
nem téved sírásba soha.
Fények mély üszkében elázik
tengernyi csillag gyöngysora.

Madár János: Tenger és csillag

Lélegzetünk a víz csobbanása.
A folyók szemünkké lesznek.
Hegyekhez hajlik minden ág.
A fákon madarak ölelkeznek.

Homlokod igézetében csönd
morajlik és megtartó kegyelem.
Arcod gyönyörű emléke zúg
egekhez árvult szívemen.

Madár János: Mint a pengék élei

Madár János: Lüktet az ég

Múlik a kő, a fa – – –
tavaszok csöndje a szívemen.
Kibomló ágakkal lüktet az ég,
a tűz és a szerelem.

Mert arcodhoz, lázas homlokodhoz
– mint a gyöngyhöz – gyöngéden érek.
Ujjaim szétszélednek boldogan,
átlátszó fényben élek.

Madár János: Könyvekbe zártalak

-részlet-

Könyvekbe zártalak,
mint a legszebbik verset.
Szavak emelnek magasig,
egyetlen kegyelmet.

Mert te ölelsz már nekem
tüzet és tengert.
Hogy megcsodálhassam
a mindenséget, az embert.
...
Integetnek fák, szelek,
egymáshoz görbülő ujjaink felé.
És mi kiállunk boldogan
a meztelen ég elé.

A Hold és a csillagok
– mi vagyunk.
Minden mozdulatunkat
a meglazult felhőkre hagyunk.

Madár János: A magány súlya alatt

Madár János: Cipeljük álmainkat

Eljegyezzük magunkat
a messziséggel:
szemünket
só kínozza,
lábunkkal bevérezzük a földet.

Arccal
a távoli hegyeknek
cipeljük álmainkat
egy
életen át.

Madár János: Szelíd alázat

Köd és szerelem,
pörög a megőszült orsó.
Hiába rejtőzöm szemedhez,
minden vers utolsó.

Madár János: Csillag és remény

Minden túlélő vers,
minden föloldozásnyi csoda
érted képzeli önmagát -
arcodért, kezedért,

fogadhoz villanó sebedért,
ahogy megkegyelmezel
a nevetésnek: fényt ígérsz
fájdalmas éjszakámba.

Madár János: Hallgatsz bűntelen

A szegénység - - -,
olyan, mint a félelem.
Arcodnak feszül, fájni kezd,
és megremeg hirtelen.

Nem enged el,
mert véredben elvegyül.
Minden szavadban megalvad,
éneked, sorsod felhevül.

Izzik kegyetlen árvaságban,
a csönd hamvába éget.
Hallgatsz - - - büntelen
és könyörögsz messziséget.

Az ég is, a föld is
visszhangtalan marad.
Csillagok ragyognak közömbösen,
élsz és halsz örökké magad.