Makay Ida: Alkony a réten

Fenyő áll őrt a dombtetőn.
Az alkony nagy csöndjét vigyázza.
Nyugalom fénylik a füvekben:
növények ős mindentudása,
termő és emésztő türelme.
A változás időtlen árja
halált ringat s szerelmeket.
Akárha Rilke fényes árnya
fenyőként, óriásra válva
állana őrt a csönd felett.

Makay Ida: Babona

Rögeszmés játék. Megterítek
neked naponta. Árva asztal.
Lobban a szomjúság, s elizzik
a mindig üres poharakban.
Neked zuhog a víz a kádba,
szintjén - akár a vágy - már átcsap.
Az ajtók mindig nyitva vannak.
Mióta nem jössz? Mióta várlak?!
Rovásba rejtlek, falra írlak
         titoknak,
         jelnek,
         babonának.

Makay Ida: Hét kívánság

Egyetlen percet a szökő időből,
a múló rétből egy vadrózsaágat,
azúros nyárból egy kék lepkeszárnyat,
egy lobbanást a bronzzal égő őszből.
Egyetlen arcot milliárdnyi arcból,
egy homlok holdját, fényben fölkelőt,
őrizhessem, mint foglyát a borostyán,
egy vers zengését még a csönd előtt.

Makay Ida: Gyökér

Makay Ida:  Az el nem égő nyárban

Eszelős szenvedély kuta
a rejtő időmélyben,
mindszenti ködben, késő ősz-
sárban.
Temető múltban,
káprázat jövőben.
De évszakon túl velem leszel
az aranykori nyárban,
abban a halhatatlan tájban,
a sosem nyugvó
Nap alatt,
az el nem égő Nyárban.

Makay Ida: Tárgyak csöndje

Úgy jössz, ha jössz még, mintha akkor,
azon az utolsó napon,
áldozó, súlyos alkonyatból,
amikor vérré forr a bor.
Ne vigasz légy, ne az ígéret,
és az se légy, a kegyelem,
aki már tudom a sötétet,
s neved se mondom majd az éjnek,
nyisd meg szemem a mindenségnek,
Mint tárgyak csöndje, légy velem.

Makay Ida: Hozzád,Érted

Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.

Makay Ida: Anyámnak

Ne a szavakat értsd. A csöndet.
Azt, amely méhedben fedett.
Ne a szókat vallasd. Szegények.
Ők meg nem vallhatják neked,
amit viselek. S bírhatatlan.
Első sírásom tudta csak,
hogy itt mi vár. Csak hajtogatta
egyhangúan: majd rám szakad
(ahogy mindünkre) tető és ég,
s hurkolódik az éjszaka
torkom körül mind szorosabban,
de el kell mennem még haza,
hozzád. S olvasnom arcodon,
van-e még, lehet-e föloldás.
Segíts, ha bírsz. Már nem kapaszkodom.

Makay Ida: Az oldó szót
-részlet-

Oldó szavad akartam hallani,
mit eddig senki nem tudott
se még, se már kimondani.
...
Áldásod nélkül indulok.

Makay Ida: Színed előtt

Színed előtt állok naponta.
Csontomon túlra vetkezek.
Nem látsz soha. Mégis a világ
naponta felmutat neked.

Lassú esőkben konok könnyeim.
Napban izzom: kínja a tűznek.
A fák fölnyújtják gyötrött ágaik.
Tehozzád értem könyörögnek.

Makay Ida: Egyszerre feketül el

Az elboruló kertben,
ahol már bronzsötétre
vált a fű napfényzöldje,
csak hallgatnánk. - Csak lennénk.
Hallanánk, hogyan halad
az idő percegése
fatörzsek kérgében
és vérköreinkben.
Néznénk, hogy száll messze az ég,
míg mindkettőnk szemében
egyszerre feketül el a Nap.

Makay Ida: Dicsértessék

Dicsértessenek mind a fák,
az örökzöldek és a lombosak,
az élők és a csontváztestű fák,
az elzuhanók s villámvarasak.
Dicsértessenek mind a kövek,
a sziklacsúcsok, s döngölt kavicsok,
a piramisok örök sejtjei,
s a porráomlók, földdé olvadók.
Dicsértessenek az égitestek,
a Nap és a Hold, az uralkodók.
S a Tejút apró, hulló gyöngyei,
az augusztusi éjben elmúlók.
És dicsértessenek mind a szerelem,
az ereinkben izzó déli nyár.
És mindörökkön örökké a csönd.
És dicsértessék az oldó halál.

Makay Ida: Akár a föld, a fű

Része vagy már a napjaimnak,
az örökforgó évszakoknak.
Hajnallal kelsz, alkonnyal nyugszol.
Része vagy már a létezésnek.
Akár a föld, fű, csillag, ének.
Lüktetsz a mindenség erében.
Állandó vagy, ha észrevétlen.
És leszel majd halálom része.
Szótalan a törvény beszéde.
Sötét, kialvó égitestek
utolsó fénye, lobbanása.
Mulandóságom örökléte.

Makay Ida: Itt vagy egészen

Szüntelen gyötrő vízió:
az álom hínáros partján érted hívom
a sűrűlő sötétet,
s érted a hajnali fényt is,
amelyben égsz.
Itt vagy. Egészen itt.
És eltűnsz rezgő fényhullámokon,
mielőtt megérintenélek.

Makay Ida: Kérdés éjszaka

Majd megjelensz-e álmon innen is,
földerengsz-e vágy alatti mélyből?
Lesz-e erőm, hogy lényeged kivéssem
a mozdulatlan-tömbű szenvedésből?

Lesz-e igém, hogy szólhassak veled,
vagy így maradsz-e örökre bezárva
a tiltó- meg a tagadószavaknak
irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?

Fejem fölül, ha elforog az ég,
teremthetek-e arcodból napot,
adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek
a csillagpercre járó évszakok?

Ha megidéz az óra, az utolsó,
ha bűneimet már nincs hová rejtsem,
leszel-e akkor kegyelem, föloldó,
a legutolsó mentség magam ellen?

Makay Ida: E jelben

Jel vagy rajtam, végleges bélyeg.
E jelet hordom, s viselem.
Ha megtagadlak is, elárul,
átégett minden sejtemen.
Kimetszhetetlen tetoválás.
E jelben lüktet életem.
S ha vakul már az ég szememben,
ez ég, s világít. Ez a jel.