Meggyesi Éva: Rügyeznek a fák

Rügyeznek a fák odakint a kertben
bontani vágynak már szirmaikat,
Akár az én szívem, napfényre várnak
hogy virágba borítsa ágaikat.

Olyan jó lenne napfényben élni
hogy érezzem végre fénylő sugarát,
hisz oly nehéz mindig árnyékban élni
sötétben bolyongva, hol senki se vár.

Úgy szeretnék végre napfényben fürödni
nézni, hogy virágba borulnak a fák,
érezni mikor megdobban a szívem
míg előtte suhan el a kék madár.

Meggyesi Éva: Nem tudom mi ez

Nem tudom mi ez. Álom vagy valóság,
de most úgy nyomja szívemet,
mint egy sóhaj, mely feltörni nem tud,
s tépi, marja a lelkemet.

Nem tudom mi ez. Öröm, vagy bánat?
Valami furcsa gyötrelem.
Egyszerre éltet reményt sugallva,
aztán égeti mindenem.

Nem tudom mi ez. Magam sem értem.
Pusztító tűz, vagy látomás,
amely álmomban egyre üldöz,
de sosem nyújt feloldozást?

Nem tudom mi ez. Nem értek semmit,
csak annyit érzek, hogy féltelek!
Miattad gyötör ezernyi kétség.
Védenélek, de nem lehet.

Nem tudom mi ez. Mégis úgy várom,
hozzon valami változást,
amitől újra ember az ember,
ahogy a földön bárki más.

Nem tudom mi ez. Akár egy béklyó,
mely lehúz a földre, s mélybe ránt,
hiába nyújtom kezemet hozzád,
valami mindig visszaránt.

Pedig szeretlek. S úgy mennék hozzád
árkon- bokron és vízen át,
de nem tudok. S egyre csak várok
arra, hogy haza találj.

Meggyesi Éva: Szeretnék egyszer még


Szeretnék egyszer még boldogan élni
messze hol csönd és béke van,
temetni mindent mi nem hagyott élni
s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

Szeretnék olyan messzire futni
hogy utol ne érhessen senki sem,
új álmokat és új reményt keresni
s ne zavarjon meg semmi sem.

Szeretnék végre megnyugodni
hogy ne sírjam többé át az éjszakát,
feltörő könnyemből szivárványt fakasztva
újra megtalálni százezer csodát.
Szeretnék hinni a kimondott szóban
hol nemes léleknek nyílik a virág,
zúgó viharként söpörve a rosszat,
hogy megtisztuljon e megromlott világ.

Meggyesi Éva: Vannak napok

Vannak napok, mit magamban töltök, s nem is hiányzik semmi sem,
nem vonzanak a tarka virágok, s nincs kedvem szinte élni sem.
Vannak napok, mit nélküled töltök, olyankor minden oly üres,
mint a polcokon ott díszelgő átlátszó, színes üvegek.

Hiába szép a táguló égbolt, s a szakadt ruhájú fellegek
rongyos köpenye szétterítve, nem vonz. Bántja a szememet.
Nekem az ég az akkor kék csak, mikor látom a szemedet,
s cirmos színében elrévedve fénye átjárja szívemet.

Olyankor nem kell semmi más, csak Te maradj mindig itt velem,
hadd érezzem, hogy milyen jó az, mikor fogod a kezemet.
Ölelj még át. Ne szólj most semmit, a csönd is egy néma üzenet,
hallgasd a szívem dobbanását! Érted dobban oly hevesen.

Jöhetne szebb és jöhetne jobb is, nem kell semmisem énnekem!
Csak te légy itt ameddig átjár az éjszaka nyirkos hidege.
Hadd mondhassam az utolsó percben, amikor végleg elmegyek,
hogy szeretlek még a síron túl is, ha létezik ott a szeretet.

Meggyesi Éva: Apró dolgok...

Oly nehéz az élet, s olyan nagyon véges!
Mért nem tesszük széppé, amíg lehetséges?
Ma még pótolhatjuk tán, ami elveszett,
de kétszer születni senkinek sem lehet.

Most kell keresni a földi boldogságot,
s színesebbé tenni minden egyes álmot.

Szeretni szívünk minden melegével,
s bánatunk temetni olyan nagyon mélyre,
hogy már soha többé ne tudjon úgy fájni,
s lelkünk legmélyében vaslakatra zárni.

Mosolyt sugározni bánatos arcokra,
egész addig, míg a könnyeket elnyomja.

Hisz a mosoly az, mely oly csodákra képes,
hogy megszépít mindent, s egyre jobban éltet.
Próbálj mosolyogni, mindenkit szeretni,
s e gonosz világot kicsit szebbé tenni.

Apró dolgokban is meglelni a szépet,
szeretni szívből, szelíden, és mélyen.
Tudod, az életünk olyan nagyon véges,
s az él csak igazán, ki mosolyogni képes....

Meggyesi Éva: Hogy is tudnálak...

Hogy is tudnálak elfeledni téged
Hisz te hoztad hozzám a színpompás tavaszt,
Szürke téli fagyból napfényt varázsoltál
S illatos virággal díszítetted azt.

Még ajkamon érzem csókjaidnak ízét
S orromban érzem a bőröd illatát,
Még most is melegít forró ölelésed
Mely feltépi bennem emlékek hadát.

Még most is látom a tarka délibábot
Mit illó reménnyel hintettél felém,
Még látom a mosolyt ajkad szögletében
De a szemeidben kihunyt már a fény.

Még most is bennem él minden édes emlék
Mely feljajdul bennem most is hirtelen,
S bár tudom: neked csak játékod voltam
Mégis te voltál mindig mindenem!

Meggyesi Éva: Elveszett évek

Elveszett évek,elveszett álmok,
elmúlt.Hiába keresed.
s ha visszamész a régi múltba,
csak önmagadat temeted.

Felejtsd el azt ami rég volt,
felejtsd el azt ami fáj,
s menj tovább azon az úton,
hol nyílik még virág.

Meggyesi Éva: Tudod az anyák

Tudod az anyák oly gyakran sírnak, s minden fájdalmat, örömet,
lelkükbe temetnek gyöngyökké válva, mely simogatja a szívüket.
Minden feltörő szívdobbanásuk azokért dobban kit szeret,
s akik egykor a testükből jöttek megszépítve az életet.

Minden feltörő tiszta hang, mely kiejtve néha megremeg,
azokhoz szól, kik minden kincsük, s talán a gyermek érzi ezt.
Akkor is sírnak, amikor látják, gyermekük révbe érkezett,
s örömkönny szántja arcukat végig, mely a lelkükre rápereg.

Akkor is sírnak, amikor gyöngék, s tehetetlenül vérzenek,
belülről, lelkük marcangolva, ha segíteni már nem lehet.
Akkor is sírnak, ha elhagyottan, sötét magányban tengenek,
s hiába várják, hogy nyíljon az ajtó, s jöjjenek már a gyermekek.

Tudod, az anyák nem halnak meg szívünk mélyében sohasem,
bennünk élnek, míg dobban a szívünk, s úgy fáj mikor már nincsenek.
Amíg élet lesz itt a földön, addig lesz anya, s szeretet,
mely erőt ad nékünk, amikor félünk, szeresd hát addig, míg lehet.

Meggyesi Éva: Szülői szív
 

Egy szülő szív csak sajog némán,
de nem szűnik szeretni soha,
egy szülői szív bárhogy is vérzik,
szeretete nem lanyhul soha.

Egy szülői szív mindig tud szeretni,
akkor is, ha már nem tud senki más,
bárhogy is fáj, és bárhogy is vérzik,
az egyetlen ,ki mindent megbocsájt.

Ne hagyd hát fájni! Ne hagyd összetörni!
Hisz minden dobbanása csak tehozzád száll!
Most ,amíg itt van,most kell megbecsülni,
hisz nem fog így szeretni soha senki más !

Meggyesi Éva: Múlnak az évek

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.

Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.

Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.

De a szívem még ugyanúgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.

Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.

Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.

Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.

S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.

Mégsem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.

Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.

Meggyesi Éva: Miért is jöttem?

Miért is jöttem erre a világra?
Nem akart engem senki sem!
Csak megtűrtek, akár egy tárgyat,
de sosem értékelt senki sem.

Szerető szóra nem emlékszem.
Csak a gúny marta lelkemet.
S ha bántottak, papírra írtam
lelkemből hullott könnyemet.

Vézna gyermekként robotoltam,
elmenekülve messzire,
de mégis tudtam derűs maradni!
Sosem tört össze semmi sem.

Csalódtam százszor, és ezerszer!
Sosem kellettem senkinek.
Ki szegény, és beteg, még ha szép is,
lenézik. S kerülik messzire.

Mégse bánom! Boldog is voltam.
Hisz van két gyönyörű gyermekem!
A legdrágább kincs, mit a sorstól kaptam,
s nem veheti el senki sem.

Mennyi bánat, mely tovatűnt régen,
s a messzeségben elveszett,
mint a távoli múltban elkallódó
teleírt, rongyos papírhegyek.

Mégsem sírok! Nem vágyom másra,
csak annyit adj nekem! Istenem!
Hogy tudjam őrizni, támogatni
két féltve őrzött kincsemet.

Ne engedd könnyüket hullni!
Hagyd a bánatot énnekem!
S ha menni kell, szólíts el engem,
csak Őket ne érje semmi sem!

Meggyesi Éva: Szeretlek

Szeretlek! Számomra te vagy az élet!
Szemedben bújik meg a napsugár,
hajadban látom meg sárguló fényét
amíg beragyog ablakomon át.

Szeretlek! Szemedben látom a tengert
mely átöleli a kósza felleget,
szédítő kékjében mélyen elmerengve
úgy érzem minden nap újra éledek.

Szeretlek! Számomra te vagy a minden!
benned érzem az éltető erőt,
érted lüktet a vér az ereimben
te vagy nekem a fény a dombtetőn.

Meggyesi Éva: Furcsa hangok

Furcsa hangok az éji sötétben
néma, tétova mozdulat,
s egy kéz, melyet vállamon érzek,
valahogy biztonságot ad.

Elég egy szó, egy érintés tőled,
egyetlen árva pillanat,
csak szeress! S én úgy bújok hozzád,
mint egy megriadt gyönge vad.

Nélküled félek. Sötét szobámban
Fátyolként borul rám a csend,
szinte hallom a szívem dobbanását.
Lüktetve tombol idebent.

Veled oly más. Hozzád simulva
érzem, tudom, hogy szeretsz!
Szívemben mélyen én is érzem:
Nincs más. Te vagy a mindenem!

Meggyesi Éva: Ki társ a bajban

Ki társ a bajban,nem fog elfordulni,
ki társ a bajban melletted áll,
szelíd érintéssel fogja át a vállad
s reád vetíti a nap sugarát.

Ki társ a bajban ,megtalál téged,
meredek sziklán,vagy dombokon át,
s ha megroggyannál karját nyújtja néked,
hogy belé kapaszkodj ,ha nem bírsz állni már.

Ki társ a bajban nem számít néki,
bármit mondanak,melletted áll,
ki társ a bajban,megbízik benned,
s nem hiszi el a rágalmak hadát.

Ki társ a bajban,ne hagyd messze menni,
fogadd el tőle mit lelkednek ád,
szeresd őt !Még ha meggyötör a sors is
,hisz talán ő az egyetlen barát!

Meggyesi Éva: Mikor már...

Mikor már nincsenek álmok
és minden oly keserű,
hogy nem tudsz semmiben hinni,
akkor kell valami tűz

Valami szikra mely felébreszti
benned a szunnyadó parázst
s kirángat fájó magányodból,
amely a szívedet járja át.

Pár kedves szó, amely éltet,
s lelkedet úgy járja át,
mint a véred mely lüktet,
míg az ereiden halad át.

Mikor már nem bírod többé
ezt a toprongyos életet,
s szeretnél felrúgni mindent,
de félsz, és egyedül nem mered.

Akkor hívj! S rohanok hozzád
szélvészként száguldanák
mint a vihar, mely tombol,
s dühöngve mindent szétcibál

Ne félj. Hisz megteszek mindent
s két karom úgy ölel át
hogy felfűt, s nyugalmat áraszt
akár egy meleg kabát

Gyere. És bújj ide hozzám.
Látod? Már semmi se fáj
Úgy védem törékeny lelked,
akár egy viharkabát.

Meggyesi Éva: Tudnál e szeretni

Tudnál e szeretni engem
amikor senki sem szeret?
Tudnál e őrizni engem
akár egy apró gyöngyszemet?

Tudnál e szeretni engem,
ha már az arcom megfakult,
tudnál e szeretni úgy is
ha hajamra hó és dér lapul?

Tudnál e szeretni engem
ha neked adnám a szívemet?
Borongós,hűvös téli estén
melengetve a lelkemet?

Ha csönd kell, én leszek a csönded!
Ha magány,én magányod leszek,
csak messziről szeretlek némán,
de ha kell, melletted leszek!

Meggyesi Éva: A boldogság

A boldogság az egyetlen a földön,
amit irigyel még a gazdag is,
hiába van neki kincse,palotája,
ha egyedül bolyong, s boldogsága nincs.

A boldogság az egyetlen a földön,
amely mindennél fontosabb talán,
s mégis oly kevés ezen a földön,
kinek a boldogság örökké kijár.

Lehet kincsed és hatalmad,
megvehetsz mindent mit kívánsz,
s bár a pénzedért szeretni fognak.
boldog attól még nem leszel talán.

Sokszor a szegény a gazdag,
hisz mindenkinél gazdagabb talán,
kit kedves szavakkal,forró öleléssel
szerető párja karjaiba zár.

A kedves szót nem pótolja semmi!
Kinek kell az,ki dölyfös és puhány
,csak aki szívből tud szeretni,
az lehet boldog igazán.