Mentovics Éva


Mentovics Éva: Az ősz vándorútja
Árnyas erdők ösvényein
látták jönni már az őszt.
Lomb hajlongott, levél rezdült
fenn, a tölgyek ága közt.
Szeptemberi napsütésben
vándorolt, míg este lett,
aranyszínt szórt völgyre, dombra,
halat, vadat meglesett.
Leszüretelt, krumplit szedett,
diót vert a határba',
hol az almát, körtét, szilvát
teljes díszben találta.
Októberben kosárba tett
sok -sok ízes gyümölcsöt,
s izgatottan leste-várta,
sárguljon a sütőtök.
Tölgyek díszes üstökeit
rázogatta, borzolta,
somot, bicskét, kökényt
érlelt rét ölén, a bokrokba'.
Novemberben avarpléddel
erdőt, mezőt úgy takart,
hogy a dermedt, fagyos tájon
biztonságban tudja majd
mindazt, kinek apró testén
nem nőtt vaskos, nagy bunda,
elbújna a cudar téltől,
s tavaszig csak aludna.
Mikor a tél hó-csipkéjét
borította a tájra,
tarka gúnyás őszünknek csak
rőt subáját találta.

Mentovics Éva: Késik a tavasz
Tavasszal a három barát:
Sándor, József, Benedek -
telipakolt három zsákot,
s cipelte a meleget...
Minden évben így volt eddig,
de most - lássatok csodát -
szőrén - szálán felszívódott
ez a három jó barát.
Sem a Sándor, sem a József,
s ugyanígy a Benedek -
nem hozott az idén semmit...
de főként nem meleget.
Fogunk vacog, ázunk, fázunk,
didereg a sok madár...
minden felnőtt, minden gyerek
három teli zsákra vár.
Nézegetem a naptárat:
Sándor, József, Benedek...
elmúlt már a névnapotok,
itt lenne a helyetek.

Mentovics Éva: A Tavaszlány
Nézd, a Tavaszlány
réteket járva
Nap ragyogását
hinti a tájra!
Nárciszok selymét
gyűjti csokorba,
szirmokat szór
a csipkebokorra.
Orgona kékjén
lebben a fátyla,
illatok szállnak
lenge hajába.
Tücskökkel játszik
csillagos éjen,
s elpihen borzas
pázsit ölében.

Mentovics Éva: Tavasztündér
Varázspálcám suhogása
felkelti a vidéket.
A tél végi utazásra
barátaim kísérnek.
Varázsigém hatalmával
elaltatom a telet.
Az ágakra rásuhintva
ébresztem a rügyeket.
Virág nyílik ahol járok,
ágak végén tipegek.
Tündérszárnyam nyomában már
ott virít a kikelet.

































