Köszönöm, hogy te vagy.
Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e
Világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed
Kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó
életednek...

(Móra Ferenc)

Móra Ferenc: Rózsák mellé

Ha én lehetnék az idő,
De jó is lenne néked!
Én téged, szépséges szivem,
Szépséged teljességiben
Jaj, hogy megőrzenélek!

Ha én lehetnék az idő,
Fejed fölött megállnák,
Hogy nyarad sohse múljon el,
Hogy hozzád sohse jusson el
Az ősz, a tél, az árnyék.

Ha én lehetnék az idő,
Virág virágra kelne,
Ahol a lábad földet ér
S az örök ifjúságodér'
Mind téged írigyelne.

Ha én lehetnék az idő,
Ó, éltem rózsaszála,
Tisztán, fehéren és üdén
Röpítenélek által én
A halhatatlanságba!

Móra Ferenc: Zúgó patakon

Zúgó patakon
A vízi malom...
Mikor kelepel,
El-elhallgatom.

Ahogy fut a hab,
Beléje akad,
Kattogva neki
Dölyfös szavakat:

"De nagy hatalom
A vízi malom!
Elállom utad,
Ha én akarom!"

A csacska patak
Azt csobogja csak:
"Addig kelepelsz,
Míg én hajtalak!"

" Megtanultam, hogy a kincset a szívében hordozza az ember."
(Móra Ferenc)

.....................

"Amilyen a stílus, olyan az ember. Ugyan! Olyan kevés volna a jó ember!"
(Móra Ferenc)

"A jó könyveket el kellene tiltani, hogy olvassák is őket."
(Móra Ferenc)

Móra Ferenc: Búcsúzik a rigó

Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.

"Az ég fényeskedik, harmat permetezik,
távol hegyek ormán tavasz ébredezik.

Virágszagú szellők vígan fujdogálnak,
üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak:

Ibolya kék szeme nyílik, nyíladozik,
galagonyabokrok rügye fakadozik.

Lombosodó ágán moharuhás fáknak,
asztal terül már az égi madárkának.

Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,
tölgyerdő hazámba hazamegyek mármost.

Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,
magas fák hegyében magamat hintálni.

Erdő sűrűjében fészket rakogatni,
füstös fiókákat füttyre tanítgatni."

Harmathullogató halovány hajnalon
ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.

Móra Ferenc: Este

Este van, este van,
édesapa fáradt -
aranyhajú lányom,
te bonts nekem ágyat.

Szelíden te simítsd
puhára a vánkost,
ágyam szélire is,
te ülj ide mármost.

Homlokomon a bú
nagyon elborongott,
kicsi száddal róla
leheld el a gondot.

Virágfejecskédet
hajtsd szívem fölébe,
nevess éjszakára
csillagot beléje.

Mesélj is majd egyet
szegény apukádnak,
úgy mintha mesélnél
a hajasbabának:

"Volt egy szegény ember
nagy Meseországban,
nem volt mása csak egy
aranyhajú lánya ."

Móra Ferenc: Mártonka levele

Aranyos nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
szíveden kopogtat
kis unokád, Márton.

Szíveden kopogtat
gyönge kis ujjával,
könnyeket pergető
nehéz bánatával.

Mit ér, amit küldtél,
a szép csengős szánkó?
Az egész határban
régen nincsen már hó.

Aranyos nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
tudod-e mire kér
kis unokád, Márton?

Gyere el mihozzánk,
légy te a Télapó:
fehér szakálladból
hátha hull majd a hó.

Hátha hull belőle
erdőre, mezőre,
hátha a tavasz még
visszaijed tőle.

Borókás tetejű
kerek halom haván,
hátha repülhet még
csengve-bongva a szán.

Gyere el nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
csókolom a kezed:
kis unokád, Márton.

Móra Ferenc: Kertem alján

Kertem alján
lombot ontva
vén akácfa vetkezik,
ablakomba
búcsút mondva
nyújtogatja ágkezit.

Ha szükellő
őszi szellő
simogatja sudarát,
gallya rebben,
halk zörejben
sírja vissza szép nyarát.

Puszta ágad
bármi bágyadt,
bármi búsan bólogat,
vén akácom,
e világon
nincsen nálad boldogabb!

Viharával,
nyomorával,
átaluszod a telet-
új virággal,
lombos ággal
kelteget a kikelet.

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.

Móra Ferenc: Sétálni megy Panka...

Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába -
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!

Légy a legyezője, te lapu levele!
Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!
Búzavirág-szeme mosolyog reátok:
Nevessetek vissza rá, búzavirágok!
Kakukkfű az útját jó szagoddal hintsd be,
Bújj el lába elül, szúrós királydinnye!

Ha a dülőúton szegényke kifáradt,
Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!
Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,
Szelíd széki fűvek, csillagfejetekkel!
S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,
Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!

Móra Ferenc: A szív...

A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kelni,
Ha nyílik raja alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése uj talány:
Onnan szalad, hol rája várnak
S hivatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elüzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.