Móricz Eszter: Nehéz a szépről írni

A valóságról írni
mindig nehéz.
Nehéz igazat,
valót, s jót írni.
Nehéz megírni,
ahogy libben a szél,
tűz a nap a
látóhatár fölött.
Ahogy suhintja
a szél a zöld ágakat.
Nehéz írni szépről,
mikor omló
falakat bedőlni látsz.
Ahol virág helyett
fegyvert fognak
a suhancok.
Ahol demagóg
elméletet gyárt
néhány embertársad.
Nehéz a jóról
papolni szüntelen.
Csak magaddal hiteted el,
hogy van még
a világon szépség,
amit észre kell venni,
kitárt karokkal
befogadni a világot.

Móricz Eszter: Gyöngy-foszlányok

Mindig csak rohanunk,
mint az elsuhanó gyorsvonat.
Mindig csak rohanunk,
csodát hiszünk, csodában bízva.
Mégis az a legszebb,
amit nem élünk meg, a kusza
álmok és sejtelmes
gyöngy-foszlányok - ott a távolban.

Móricz Eszter: Minden csak vers

Az esti szél halk
suttogása,
az útra kelő
csillagsereg.
Hideg téli köd
halk-fehérje,
jég olvadása -
tavasz-zsongás,
minden, minden vers.
Mosoly-dalok
a nyári szélben,
szerelem-dal
a déli parton,
minden, csak vers,
zene, neked.

Móricz Eszter: Ne fuss el!

Ne rohanj, ne fuss el,
úgyis megtalállak!
Mindenütt velem vagy,
áprilisi hideg
szélben, vad viharban,
éjszakai csöndben,
sápadt hajnalokban.
Ne fuss, ne rohanj el,
úgyis megtalállak!
A vén hold elvezet,
mutatja az utam,
lágy szellő felröpít, s
a fák súgják hol vagy.
Ne rohanj, ne fuss el,
úgyis megtalállak!
Itt vagy a szívemben,
csöndben vigyázok rád...

Móricz Eszter: Adnék...

Adnék neked
kék eget,
táncoló felleget,
csillámló tengert.
Adnék neked
mosolyokat,
csókokat.
Adnék neked
réteket,
hűvös ligetet.
Adnék neked
halovány
holdat, tündöklő
csillagot,
de nincs semmim,
csak a dalom...

Móricz Eszter
Hiányzik az életből valami

A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.

Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.

Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.

Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.

Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.

Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.

A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.

Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!

Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk,

- a szeretet."

Móricz Eszter: Oszd meg velem

Oszd meg velem
a csöndet,
a nyugalmat,
nézz szemembe
és hallgasd
velem a percet.
Hallgasd, ahogy
muzsikál a szél,
ahogy sír a nyár,
ha elköszön,
és jön az ősz.

És nézd ahogy
remegve elfut a
nap, lombokra
száll az alkonyat

Móricz Eszter
Mindig tiszta lapra írtam,tiszta szívvel...

Mindig tiszta lapra írtam,
tiszta szívvel,
őszinte lélekkel.

Olykor kinevettek,
kajánul megaláztak.
S a valót, az igazat
mind-mind elhallgatták.

Mért jó eltaposni,
bűzlő, - rothadó sárba
lelkeket, s szíveket?

Mindig tiszta lapra írok,
tiszta szókat,
de hiába hirdetek
valódi szavakat,
pokolba süllyesztik,
-szennybe, s törve-zúzva.

Valódi szavakat írok,
fénylő gyöngypapírra.
Gyöngybetűket,
tisztaszívvel, tiszta lélekkel.

Móricz Eszter: Könyveim

Velem vannak világot
rendítő, kaput nyitó,
szirmokat is kibontó
csodálatos könyveim.
Látom a világot,
látok ezer csodát.
Ámuló szemekkel
lesem a sok varázst.
Itt van velem London,
Párizs, a vén Nápoly.
Lapozom könyveim:
integet a Szajna-part,
a vén Duna csalogat.
Megtudom Kopernikusz
és az egyiptomi
piramisok titkát.
Itt van múlt, s jövő
ezernyi csodákkal,
millió titkokkal.
Betölti a szobám, -
egyre közelebb jön
már az egész világ.
Kinyílnak az ajtók,
nincsenek határok.
A kíváncsiságban
száguld elme, s lélek.
Lapozom könyveim, -
valami boldogság
tölt el és repülök
megismerni még több
csodát, varázst, - mindent!
Szabadon szárnyalhat
tudás és boldogság,
reménytelenség és
gúzsba kötött vágyak.

Móricz Eszter: Rozsdás, dérmarta emlékeim



Kavarognak bennem
kusza, néma emlékek.
Tavaszi virágeső a kertben,
pirospozsgás tulipán.
Lágy szellő simogató ereje,
ahogy fölnéztem az égre,
elszállt minden, ami bánt.
A néma ragyogásban valahogy
otthon volt a szívem, az énem.
A nyári esők hűsítő, vad
ereje, mint az ifjúság szárnyas
madara csapkodott,
villámokat szórt égi kardja.
Az öreg ősz csöndre
intette lágyan. Felöltözött
ünnepi ruhába.
Csillogó-bíborral barnára
festette ékszerét.

Elmúlt a tavasz, ősz, nyár...
Kapaszkodom a rozsdás, dér-
marta emlékeimben.
A fákat körülöttem ezüst dér
csípte, sóhajtanak fázósan.
Kapaszkodom görcsösen,
nem bírok elindulni.
Béna a test, néma a száj.
Kutatom-keresem a fényt,
majd lassan felszárad
köd, dér, rozsdamarta emlék
kitisztul szívben, szóban.