N. Horváth Péter: Mire megint ősz lesz

A tűzfal álmaim téli mozivászna,
sokáig őrizte láthatárom szélét.
Zöld függöny nőtt elé ígéret havára,
s újra, csak a késő őszi csendre nyílt szét.

Most ház épül elé, még titkos jövővel
üres szobáiban, lassan testet öltve.
Míg a jelen idő mindennapja jő el,
őrölve az élet malmán körbe-körbe.

Mire megint ősz lesz, s lefoszlik a kárpit,
s a május szobámban vár feltámadásra,
tán az egyik ablak odaátról rám nyit,
szemközt egy megvénült őrszemet találva.

Sötétedő esték üvegét bámulom,
túl, a levetkozött ágak kusza rajza.
Átvergődhet rajta bármelyik mondatom?
S vajon meghalva, vagy mégis meghallgatva?

 N. Horváth Péter: Így

Lámpám fénykörén túl csendes az éjszaka,

csupán asztalomon vakít a papírlap.
Ébren várja még a tintától, amit kap,
szavam rajta át a formába tér haza.
Így olvashatók el holnapom versei
egy-egy teremtéshez közelítő percben,
mit az illúzió odafentről elcsen,
s azonnal elkezdi értékét veszteni.

N. Horváth Péter: Látsz-e?

Tetszik a maszkom?
Csupaszín festék.
Belátsz-e mögé, hol vagyok én?
Míg a manézsban adom a hetykét,
ne akkor tedd a szíved elém.

Tekintetemből néz rád a lényeg,
kékjében semmi produkció.
vedd végre észre,
úgy kérlel téged:
ne két bukfencért
légy hozzám jó.

N. Horváth Péter: Megfejtés

Van, hogy én a verset, de többször a vers választ.
A gondolat kiboncol, s felkínál magának
megkeresve hol van valódi kijárat,
s váratlan irányból önti rám a választ.

Apró részletekből bontja ki a titkot,
sokszor láz-gyújtásig kínzó kérdéseket;
s bármilyen oldalról, mindig bennük leszek,
a kulcs nélkül jövőknek mindörökre titkolt.

Darabonként rázom széjjel az egészet,
sosem állhat össze végleg a mozaik.
Teljes valósággá senki sem szabadít,
csak amit leírok, állíthat egésznek.

N. Horváth Péter: Tiszta játék

Utunkat kiszámítani előre nem lehet,
vonulnak éveink, mint végtelen hosszú sor,
a napfény folyosóin lebegő porszemek;
s a függöny legördülhet köröttünk bármikor.
Úgy kéne játszanunk, hogy nekünk is jó legyen
és ne maradjon talány, vajon mit akarunk.
Akik fentről nézik túl az üveghegyen,
ha nem is értik, érezzék meg, mit takar szavunk.

N. Horváth Péter: Töredék - 20

N. Horváth Péter: Szerelem

Mint az ágaktól búcsúzó megnyúlt esőcseppek,
úgy rezdülnek bennem a feléd vonzó erők,
ahogy szürkületkor fényjelek születnek
egy várost rajzolva ki a szemlélődő előtt.

Mert minden egyes csodát újra költ a holnap.
Hisz tudja, ez az érzés elavulhatatlan,
és szeretném, ha úgy éreznél hozzád tartozónak,
hogy sarokkőnek lássál, ha szétnézel magadban.

N. Horváth Péter: Mit?

Mit adnál utolsó emlékül ma este,
ha tudnád biztosan, még egy nap, s meghalok?
Nem nyílik alkalom utána, helyette
kitalálni új pózt, vagy még egy mondatot.

Mit adnál ma este utolsó emlékül,
hogyha életfogytig mennél nagyon messze?
Ha az éles helyzet szót és fényt másképp szűr
minden mélyén csak a lényeget keresve.

Utolsó emlékül ma este mit adnál,
ha kettőnkhöz méltón próbálnál szeretni?
Nem nézve, mekkora kockázat, milyen kár,
mennyire álmatlan álom jut velem ki.

Ápolhatsz gyöngéden makacs illúziót
bizalmad "gazdagabb lelkekbe" helyezve,
nyitott kérdésével ott egy rejtett fiók:
Mit kérhetnék tőled, s mit adnál ma este?

N. Horváth Péter: A képírás lényege

A sötét vásznán festek egy képet
huszonhét éve.
Írom az érzést, ahogyan éget,
csábít  az égbe.
Hajnalok közé hullt vázlatokra
rajzol az álom
egészen addig, míg kidolgozva
szépnek találom.
Az ismétlődő kis részletekből
sejlik az árnya.
Annak, ki majd a lényegből kel föl,
s ébred magára.

N. Horváth Péter: Ige, lent

Nagyon földközelről törtem az Ég felé,
s nem kaptam senkitől jó lelki létrát.
A Hívást éreztem, mint aki sejtené,
létezhet lépő, ki önmagán lép át.
Azóta nyúlok és növekszem fölfelé,
de lehet, mindössze árnyékom nő csak.
Hitem a szív hite, s elmém a kételyé;
minden perc maga a kettétörő nyak.
- Csupán a reccsenő roppanás hallható,
ahogyan szándék és tett kettészakad,
amitől magába zárkózott lesz a szó,
mert a vágy, és a cél másfelé szabad.
A "másik" valóban sohasem érthető,
egy sötét zugban a "mag" maga marad,
úgy is, ha mennybolt van a szobán, s nem tető;
tükörként bízhatod bárkire magad. -

N. Horváth Péter: És mégis tavasz lesz

Tavaszt bent rekesztő fagyok ülnek az égbolton.
A Nap gyémánt borotvája metszi a levegőt,
azt a kékes árnyalatok tengerébe veszőt...,
s mégis új évszakot sejdít minden mozdulatom;
az örök körforgást, mely sosem ismétel;
arcvonásaiban mindig mást és mást mutatva:
friss csodákat kürtölve ki minden alkalomra;
egy végtelen előadást folytatva, s kezdve el.

N. Horváth Péter: Ha egyszer...

…igen, ha egyszer úgy ölelne át,
ne legyen csak a pillanat műve;
nem visszafogva s őrizve magát,
hanem szabadon alámerülve...
Igen, ha egyszer úgy ölelne át,

vállalna válla áttetsző bőre...,
hagyná beszívnom nyári illatát.
- Éjjel is napfényt innék belőle. -
Igen, ha egyszer úgy ölelne át.

…igen, ha egyszer úgy ölelne át,
szelíden fogna két karja közre,
elsimítva a vágy mozdulatát,
- illúziómat sem összetörve...
Igen, ha egyszer úgy ölelne át,

…igen, ha egyszer úgy ölelne át,
megmaradhasson a későőszre;
míg tél fedi el mindkettőnk nyomát.
- Őt látom bennem tekintve körbe,
mert nincsen más, ki így ölelne át.

N. Horváth Péter: Nincsen

Nincs kiért és nincs miért.
S ha már nincsen senkiért,
érdemes a semmiért,
mikor már nincs, aki ért?

N. Horváth Péter: Nem varázslat kell

Gondoljatok ránk az utolsók között,
Hogy néhanapján lehessünk elsők,
Bár testünkké lett vasmarkú ködök
Takarják bennünk a gyönyörű belsőt.

Mint tenger mélyén rejtező kagylók,
Gyöngyként növeszti szívünk a vágyat,
Csitítgatjuk a nyugtalan alvót,
Mikor álmai tilosban járnak.

Mert, mikor úgy fest, hogy minden tiltott,
S képe jut csak az elérhetőnek,
Azt hisszük, kaput sohase nyittok,
Megértést várva, akárki zörget.

Mindössze adni szeretnénk nektek,
Valami igaz, belőlünk valót,
Amiből közös világ születhet,
Hol könnyen leszünk felvállalhatók.

Nem birtokoljuk a bölcsek kövét,
Legfeljebb van, mit más szögből látunk,
Mert más korlátok gyűrűznek körénk,
S minket még izgat, mi másnak már unt.

Nem varázslat kell, sem csodaszerek.
Ne ígérjétek tóból a holdat.
De aki minket emberként szeret,
Hű képmása a Mindenhatónak.

N. Horváth Péter: Gyáva vers

Belefogódznék jó szavaidba,
ha még egy csöppnyit bíznék magamban,
s nem volna mindez halálos hinta:
Ha nem kívánom, miért akartam?

Ott várakozol szélesre tárva,
csupán be kéne vallanom: Élek.
De vaspáncélként őriz az álca,
résein nem fér ki, csak a lélek.

Nem tudok mást, mint rímekbe ölni
rádcsavarodó gondolatomat,
s bár érintése nem éppen földi,
megnéz és éjjel körülsimogat.

Itt tőlem többet nem lehet várni,
minden más bátor-butaság volna.
Ki gyáván okos, érheti bármi,
s ha "költő", akkor verset ír róla.