Nagy István Attila: Kopogtass

Nagy István Attila: Nem láttalak

Nagy István Attila: Örök éjszaka

Nagy István Attila: Most is veszítek

Ó, milyen szép lett volna,
ha az álmok valóra válnak,
kezed fogva, dallal fogaink közt
indulnánk a messzi világnak,

de helyette itt az üresség,
a csend minden percemen át
élesen csikordul, veled már
nem gyújthatok fényt, álmot.

Ó, milyen szép is lett volna,
ha vágyaidban tovább élek,
s nem kell tartanom tőle,
hogy elvesztem, el az egészet.

Nagy István Attila

Ma éjszaka küszöbömre feküdt
a bánat.
...
Azt hittem, itt voltam néhány évig,
de az álmomat is átaludtam.
...
Visszaadom magamat az időnek.
...
Néma vagyok: befelé imádkozom.
...
Áztatom magamat az esőben
senki se látja a könnyeimet.

Nagy István Attila: Az idő

Fészkelődik a hajnal.
Talpam alatt az ösvény pora.
Elindultam.
Vissza sose térek.
A fény mégis kirajzol
az időből.

Nagy István Attila: Vidd magaddal

 Nagy István Attila: Téged hívlak

Ha arra várok, hogy elindulj,
s megtaláljon a tavasz üzenete,
nem álldogálhatok gyáván
a folyó partján én sem,
s nem nézhetem, hol kisebb,
hol veszélytelenebb a víz.
Nem vágyom a túlsó partra.
Téged hívlak minden pillanatban,
s csendesen, de bízva remélem,
egyszer megérkezel hozzám.

Nagy István Attila: Találós kérdés

Csak az él, ki társra talál.
(Hervay Gizella)

Összegző imára kulcsolom a kezem,
de nem tudom a szöveget,
mert hiszékenyen sodródtam a világban,
s többet hittem, mint rendelve volt.
Csak egyet kellett volna,
akkor most nem hajlanék a bárd alá.
Nem tudom, mi volt velem,
valaha még elhittem:
értelmet kaphat a létezés
abban a formában is,
ahogy én gondoltam.
Sokszor becsapódtam,
vagy magamnak hazudtam.
Most itt vagyok
imához készülő tenyerekkel,
remegő szívvel,
s nem tudom, kitől kérjem
az utolsó szavakat,
amelyeket rábízhatok
erre a márciusi éjszakára,
amely végleg kifosztja belőlem,
aki valaha voltam,
aki még lehettem volna.
A szerelem kitépte a nyelvemet,
engemet meg kilökött az egetlen ég alá.
A boncmesterek talán megfejtik
ezt a találós kérdést is.

Nagy István Attila: Mert ami

mert ami fáj csak az dalol
sebet üt rajtad valahol
nyársra tűz mint egy kardvirág
a nyári kertek illatát

kihajt benned mint daganat
a görcsbe rándult pillanat
itt állsz magaddal vitázva
csak lobog benned a fáklya

unt fény korszerűtlen szerep
belesápadsz ki érti meg?
mert ami fáj csak az dalol
sebet üt rajtad valahol

 Nagy István Attila: Öledben ringass

Még nem tudom, mit mondok,
ha földig ér az éjszaka,
s észrevétlenül megmoccannak
az elfelejtett álmok.
Kiszolgáltatott arccal
figyelem a készülődő vihart,
amely mellkasomban fészkelődik,
s robbanásra vár.
Mit is mondhatnék:
magamra hagyott a világ,
körülfalaztak az évek,
s a repedéseken csak a könny,
csak a bánat szivárog át.
Ne engedd, hogy megöljön a szó,
öledben ringass, halálig.

Nagy István Attila: Ne hidd el

Ne hidd el nekem,
hogy nem illik a szó,
s a lélek nem muzsikál,
a sodródó csónakban
arcunkat a fűzfa nem simogatja.
Velünk él a vers,
igazsága a mi igazunk.
Ha az idő átrohan felettünk,
nem marad belőlünk semmi,
se szó, se látomás,
s az igazság visszfénye
feloldódik a közeledő
virradatban. 

Nagy István Attila: Időhiányban

ha annyi időm lenne, amennyit szeretnék,
hogy elmúljon belőlem a félelem,
s a várakozás fájdalmát
felváltsa a megelégedettség,
most nem születne ez a vers sem,
mert élhetném a jövőt is,
amely nem távolodna,
hanem fészket rakna a tenyeremben

ha annyi időm lenne, amennyit szeretnék,
kifutnék a bánat ódivatú házából,
megfürödnék a tavaszi fényben,
könnyű fuvallat szárítaná a bőrömet,
eszembe se jutna az elmúlás,
amely jelenvalóan él a dolgainkban,
mert ott állnál előttem és mellettem,
beszívhatnám a bőröd illatát

Nagy István Attila: Nélküled

Olyan lassan telnek a percek,
amikor nem vagy velem.
Lapozom a múltat, hátha megjelensz,
kilépsz az ajtón, elindulsz az úton,
mert tudom, láthatatlan
erők vonzanak.
Várok, mit is tehetnék,
pedig szívesebben ölelnélek,
érezném arcod bársonyát,
s magamat - veled.
De nem lehet,
hiába rajzol a képzelet,
elbukik ez a nap is - nélküled.

Nagy István Attila: Elrejtelek

Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
amikor megvirrad,
s útjukra indulnak
a gonosz álmok.
Új szavakat találok,
testedet takaró
varázsigéket,
ne árthassanak neked
az emberek.
Mert minden jóság,
minden gyötrelem,
eltanulható,
félek, egyszer
megadod magadat.
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
s olyannak maradsz,
amilyennek megszerettelek. 

Nagy István Attila: Szivárvány nélkül

Úgy látszik, mintha játszanék,
felhőt kergetnék
a tavaszi égbolton,
szivárványt rajzolnék,
mint az óvodások.

De nem játszom,
felhőket sem kergetek,
a szivárvány pedig
eltűnt az égboltról.
Itt vagy nekem te,
egyszer felhőket kergetsz,
szivárványt rajzolsz az arcomra.
De játszani mindig szeretsz. 

 Nagy István Attila: Védtelenül

Először váza nő a csöndnek
és kifordul az idő arca,
szótlan percre nappalok jönnek:
kölcsönmosoly erőtlen harca.

Azután lesz csak határtalan,
ha már elvesztettük a csodát.
 Minden dolgunknak határa van
csalhatjuk magunkat is tovább.

Csak sejtem még, ami visszatart:
lassan mozduló új türelem.
 Becsapott magányom kitakart,
így állok előtted védtelen.

Nagy István Attila: Elégek

Mibe kapaszkodjak,
ha napok múlnak
egymás után nélküled?
Nem látom az arcodat,
megrajzolni kevés a képzelet.
Körülölel a félelem,
hogy elvesznek tőlem az évek,
s lázadó látomásaimban elégek.

Nagy István Attila: Minden leszek

Elfelejtem magam,
láss olyannak, amilyennek szeretnél,
amilyennek a felfedező izgalom
sejtjeidbe égeti megtört alakomat.
Nem leszek más, csak az,
akinek megláttak szemeid,
s akinek a várakozás napjaiban
magadnak szeretnél.
Minden leszek, ha akarod,
csak nyugtasd rajtam szemed,
s érints meg minden pillanatban,
hogy megéljem a holnapot.

Nagy István Attila: Fában, virágban

Felderítő leszek, ha messze bujdokolsz,
bejárom a földet, átúszom a folyókat,
tenyereimbe veszem a hegyeket,
a mélységeket és a magasságokat
bejárom minden éjszaka,
csak megtaláljalak.
Gondolj rám, s eljutok hozzád,
hiába állnak utamba erdők, emberek,
gonosz szellemek, sanda szándékok,
csak gondolj rám, ha földig ér
a bánat, s az arcodon matat az ősz.
Ott leszek fában, virágban,
a bőrödet borzoló napsugárban.
Ott leszek, ha már nem leszek.

Nagy István Attila: Hányszor voltam

Hányszor voltam reménytelenül elveszett,
olyan, mint akit a félelem űz,
s nincs menedéke sehol.
Hányszor futottam valami elől,
ami körvonalazatlanul égette a szívem,
de hiába volt minden.
Mert amit nem lát az ember,
csak belülre rajzolja a képzelet,
attól nem szabadulhat.
Ott voltál mindenütt,
s én úgy tettem, mintha nem így lenne,
mintha lenne más,
melletted egy szívdobbanás
az utolsó lélegzet -
nélküled.

Nagy István Attila: Messzebb vagy

Bukdácsolok az álomban:
fel-felriadok,
arcod, kezed, szemed hiányára.
Futnak velem a fürge kerekek,
elringatnának,
mégis bukdácsolok az álomban:
rám emelhetnéd
boldog tekinteted, s akkor megtelne
fuldokló szívem a szemeddel,
tenyeremben hintáznának
játékos ujjaid,
s az arcodba újra meg újra
beleszeretnék.
De hát nem lehet -
messzebb vagy tőlem, mint a képzelet.

Nagy István Attila: Mutatók

Most kellene, hogy beléd kapaszkodjak,
szemed, hangod, ölelésed igézetébe,
most, amikor reménytelenül
körbefutnak a mutatók.
Úszom a párnán, mentőöv nélkül,
s érzem, hogy elnyel az áradat.
Most kellene beléd kapaszkodni,
mert nincsen más, csak ami nem lehet,
ami még felébreszt reggelente.
Tudom, Te is itt vagy a közelemben,
s arra vágysz, hogy véget érjen a zivatar:
szivárványra szomjas a lelked.

Nagy István Attila: Hiányok

Ha reggel arra ébredek,
hogy nem vagy velem,
felhő borítja be
kék egem.

Ha megszöksz az éjszakából,
a lelkem elsötétül,
s vad viharok
támadnak.

Nagy István Attila: Üzenet



Majd eljövök, ha több fényt
ragyoghat rád az arcom,
ha nem bujkálok a felhők mögött,
s nem vetülnek buta árnyékok
az életemre.
De addig csak a baráti mítosz
sugárzik tekintetemből,
amely - könnyen lehet -
túlél engemet.

Nagy István Attila: Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

 Nagy István Attila: Szimfónia 

Nagy István Attila: A nincsre nincsenek szavak

A nincsre nincsenek szavak
Nincs könny se.
Csak menni, menni.
Világgá menni.
Más világba,
mielőtt beszív a semmi.

 

Nagy István Attila: Az elmúlás

 

 

Mennyire fáj ez a kétségbeesés,
a cselekedni nem képes indulat,
csak tűröm a rám zuhogó csöndet,
miközben várom a találkozás
alamizsna perceit.
Mert nincs bennem erő összetörni
az esztelen vágyakozást,
az ábrándot, hogy formává egyesülhet
az életem.
Nem kell kiülni többé a reménytelenség
árnyékos partjára,
miközben odalent úgy zúg a folyó,
mintha magasról zuhanna,
pedig csak kényelmesen hömpölyög.
Békességbe fut a világ,
ha elcsendesül bennem,
s talán még észre sem veszem,
hogy az elmúlás
szenvedélyesen
magához ölel.

Nagy István Attila: Csöndes szólam