P. Tóth Irén



P. Tóth Irén: Én
csukott ablakok,
pilláim -
leeresztett függöny.
Füleim -
süketté lett falak,
életem -
csendbe burkolt börtön.
Nem mondhatom el
senkinek a titkot...
Ne tudjon rólam senki,
semmit.
Született,
élt,
meghalt -
talán csak ennyit.

P.Tóth Irén: Fény
Ma reggel - ablakon áttörve -
szobámba zuhant a fény...
Úgy zúdult rám, mint az özönvíz -
s én fürödtem benne,
lubickoltam,
élveztem puha melegét.
Ki akartam inni minden cseppjét,
mint szomjúságtól gyötört,
haldokló madár,
ki csőrével elveszi azt, ami kell neki,
aztán újult erővel a magasba száll.
Vágytam arcomat fürdetni benne,
magamon érezni meleg aranyát,
mint fényre áhítozó,
összezárt szirom,
ki önfeledten a Napra bízza magát.
Magamba szívni - mint gyökér a földből
mélyen rejtőző, éltető erőt...
De egy szürke felhő óriássá nőtt,
s szobám sötét lett,
mint a temető.

P. Tóth Irén
idegenként bolyongok,
nincs már helyem ott,
a félhomályban.
Maradhattam volna még,
de láttam letérdelni a napot...

P. Tóth Irén: Emlékképek
Hová tűnt a napsugár
mely simogatta arcom,
s játékosan besurrant
az ablakon?
Hová tűnt a holdvilág -
mely hintázott az égen,
s szétszórta sugarát
az éjben?
Hová tűntek a csillagok -
kik beragyogták utam,
s éjszakánként bennük láttam
magam?
Hová tűnt a lágy szellő
mely kócolta hajam,
s vidám táncával seperte
utam?
Hová tűntek a virágok -
kik illatoztak nekem,
és susogva suttogták
nevem?
Hová tűntek a dalok -
emléket hozók,
kik költöztek fülembe,
s ottmaradtak.
Hol a gyermekkor -
hangulat már minden,
de a sírig magammal


P. Tóth Irén: Keserűség
Szemedben
hiába keresem
a gyermeket, ki voltál egykor rég...
Csillogó könnycsepp buggyan -
csillagként arcodra ég.
Lelkedbe
hiába lehelem az akarni akarást.
Egy pillanat volt a boldogság...
Megpihent szíveden,
s már ment is tovább...

































