Parancs János

2019.01.28

Parancs János

igen, ilyen vagyok csakugyan,

ilyen gyerekes és ilyen kegyetlen,

egyetlen kedves, jó szóra,

tétova simogatásra várva,

gyanakvóan és kétségbeesetten,

még ma sem tudok nélkülük élni,

s ha már ilyesmit sem lehet remélni,

úgy végképp elzárkózom, s ha kell,

meg sem szólalok többé szégyenemben,

mert az élet így elviselhetetlen

Parancs János: Azt mondják...

Azt mondják,
nem lehet ma verset írni,
üresen csengenek a szavak,
varázslatos hatalmukat
megtörte és szétzúzta
örökre a zord valóság,
s csak a józan értelem,
a logika metsző kése
fürkészi most az ismeretlent,
a dolgok kusza szövevényét,
a rejtekező lét titkait,
minden más eszköz hamis,
tévútra visz, örvénybe ránt,
ahonnan nincsen szabadulás,
azt mondják, a költészet
káros, fölösleges szenvedély,
se haszna, se tisztelete,
hiábavalóságok hiábavalósága,
nem érdemes bíbelődni vele,
az elmúlás igézetében élve,
ha sorolja eszelős reményeit,
a szétporló virágszálról beszél,
a percnyi létezés alakzatairól,
az éhségről és a szomjúságról,
amik így is, úgy is gyötrőek,
és sajnos, csillapíthatatlanok

Parancs János: Micsoda szégyen

már csak ennyire futja erőmből,
néhány szóra, szókapcsolatra,
idétlen közhelyre, amiket mindenki ismer,
és röstellkedve félre néz, ha hallja,
hiszen lehetett volna bárki, aki mondja,
de én mondom ki, így hát szégyenkezhetem,
s amíg el nem felejtik, gyalázhatnak is értük,
jogosan és indokoltan, visszahúzódom hát,
s eltűnök, nyomot se hagyva hátra

Parancs János: A rögeszme

mintha a szavakon múlna
olyan makacsul keresgélek
pedig oly régóta már
hiába találnék rá
a megfelelő szavakra
segíteni nem tudnának
szárazon csörgő magház
erőtlen és kedveszegett
pislákoló mécsláng vagyok
hitetlen suta próféta
kit elhagyott az Úr

Parancs János: A nyelv dicsérete

Elbeszélgethetünk akármiről,
ha egyszer mégis megérkezel.
Nincsenek gyakorlati céljaim.
Nincsenek barátaim.
Önmagammal vitázom csak olykor,
hogy elüssem az időt.
S ugyanezért játszom:
sakkozom vagy kockázom,
anagrammákat rakosgatok.
Mikor hogyan.

Régóta úgy érzem,
alkalmatlan vagyok a normális,
emberi kapcsolatokra,
alkalmatlan a köznapi beszélgetésre.
Többnyire nincs mit mondanom;
azazhogy nem akarok meggyőzni senkit,
nem akarok lehurrogni senkit;
mindenki olyan, amilyen.
(Én ilyen nem-társalkodó
alkat vagyok.)
Amiről érdemes volna,
arról úgysem lehet beszélni.
Legfeljebb tanúk nélkül,
kivételes pillanatokban.
A többi szócséplés:
áltudományos vita, vádaskodás,
dicsekvés, véget-nem-érő panasz.
A nyelv valami más;
a szavak titokzatos rendje
lélegző, eleven tenyészet,
ahonnan óvatos,
tapintatos segédlettel
tüzes nyíl röppen fel az égre.
Cikázva átsuhan
a csontmezők fölött,
bevilágítva egy pillanatra
nyomorúságos gubancainkat.
Ahogyan a gyapjas ködben
forgolódunk kiáltozva,
egymás felé tapogatózva.
Látszólagos találkozásaink ellenére
árván, a szégyentől fuldokolva.
Egyetlen esélyünk ez a nyelv:
a gondolatok folyamatos cseréje.
Hiába próbálkozunk ezzel-azzal,
rákényszerülünk előbb-utóbb mindannyian.
Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv,
egymás nélkül semmit sem ér a szó.

Parancs János: Ha kérdezel

-részlet-

Mit mondhatnék?
...
Mintha a semmiben
lebegve úsznék.
A látszat más.
Jövök-megyek,
mintha határozott
célom, feladatom volna.
Társaságban forgolódom,
kiváncsian nézelődöm.
Törekvő, elszánt férfiú,
mintha még választhatnék,
hogy erre vagy arra indulok.
Úgy teszek, mintha még
mindig reménykednék,
pedig már jól tudom,
nincs hová megérkeznem.

Parancs János: Az utolsó szavak

„.... fekszem csupán az ágyban,
csak suttogni tudok..."
(Franz Kafka)

Többre már nincs időm.
Módosítani, javítani,
a mérlegserpenyők állását
megváltoztatni nincs erőm.
Ahogy van, most már
minden úgy marad.
Voltam, aki voltam:
vakon tájékozódó,
mulatságosan képzelődő,
boldogtalan reménykedés,
szárnyatlan madár a porban.

Parancs János: Jó lesz

sehová nem megyek
és mindenütt ott leszek
árnyék a falon
kedvemre nyújtózhatom
úttalan utakon
nem tévedezik a lábam
porszemmé zsugorodva
repülök
fürdöm a napsugárban
elgurult gomb a sarokban
pókhálós terveket szőve
meglapulok a homályban
és csak hallgatok
gyönyörködve nézelődöm
törött üvegcserép a fű közt
a fénylő égboltozatot
tükrözi és ragyogtatja
úgy-ahogy még akkor is
elhomályosult szemem

Parancs János: Mégis

mintha csak átutazóban

időlegesen

megszállva egy-két napra

egy olcsó vidéki szállodában

úgy élek itt

mintha csak idevetődtem volna

s valami csatlakozásra várnék

ami egyre késik

ténfergek a hajnali ködben

kiismerhetetlen torlaszok

csapdák és indulatok között

meg-megújuló reménykedéssel mégis

az emberi mértékkel mérhető élet

valahol itt lapulhat

karnyújtásnyira tőlem.

Parancs János: Mementó

szavakkal a szavakkal közölhetetlent
valami olyasmit amit el se mernék
mondani néked amit végig se gondoltam még
a legegyszerűbb eszközökkel a teljességet
mondják el suta szerelmünk emlékét
kapcsolatunk tragikus szövevényét
egymásrautaltságunk örömét szégyenét
a tömör és jeges magányt az olykor
mégis föl-fölcsillanó reménykedést
amit tapintatosan mindig elkerülünk
amiről sosem beszélünk figyelmeztessen
arra ez a vers szóljon arról ez a csend

Parancs János: Egy vádaskodásra

igen, ilyen vagyok csakugyan,
ilyen gyerekes és ilyen kegyetlen,
egyetlen kedves, jó szóra,
tétova simogatásra várva,
gyanakvóan és kétségbeesetten
még ma sem tudok nélkülük élni,
s ha már ilyesmit sem lehet remélni,
úgy végképp elzárkózom, s ha kell,
meg sem szólalok többé szégyenemben,
mert az élet így elviselhetetlen.

Parancs János: Ahogy a vitákat látom

Az emberi érintkezés formái
korunkban már elviselhetetlenek.
Az egymást kizsigerelni szándékozók
bájolognak és ravaszkodnak az előtérben.
Szaporodnak a viszolyogtató jelenetek.
Őszinte szó nyilvánosan már nem hangzik
És nem lenne fül sem, mely befogadná.
Mégkevésbé, aki azt komolyan venné.
Szétroncsolódtak a közvetlenség pályái:
a barbár szándék leplezésére szolgálnak
már régóta a szavak. Ám az üres nézőtér
előtt folyik tovább zavartalanul a gyatra
színjáték: a kötetlen párbeszéd mímelése.

Parancs János: Régóta élek itt

Régóta élek itt
egykedvűen a szomorú őszben,
nyirkos falak, fák és romok között,
botladozva tüskék, üvegcserepek közt,
csodálkozva bármily semmiségen.
Régen dió ropogott a talpam alatt,
vagy a lehullott, száraz faág pattogott,
de ez a közvetlen hang örökre elhallgatott.
Mostanában távoli csattogást hoz felém a szél,
és viszi tovább keletre, nyugatra,
északra és délre; hogy honnan hozza,
vagy kitől hozza, nem tudom.
Üres konzervdobozok összelapítva mindenütt.
Félig a földbe süppedve egy szobor;
esőverte arcán rothadó falevelek.
Naponta visszatérek és csodálkozom:
semmi változás. Csak a köd szitál.
És újra elindulok a fák közt;
botladozva megyek tovább,
bár minden követ jól ismerek

Parancs János: Az istenek ajándéka

a mélyből érkező szavakra várva
váratlanul földereng egykori képed
kamaszos közelségedtől reszketek újra
lángolsz sejtjeim emlékezetében

Parancs János: A kapu előtt

az utolsó pillanatig reménykedem
valami váratlan isteni csodában
minden észérv tapasztalat dacára
mert a zsigereimben hordom
szinte semmit sem tehetek ellene
megbénít és megbabonáz
egy ismeretlen delejes erő
egy soha el nem hangzott ígéret

Parancs János

Parancs János hozzászólásai

Szólj hozzá