Paszternák Éva: Egy éber éj...

Egy éber éj mélyén a hajnalra várva
bebarangoltam szent tájaink,
a folyók ölét, a parttalan medret,
visszhangként szóltak mély sóhajaink.
Buta a nő, ha szomjazni hagyja,
kiszárítja gyökerét a szépnek,
és egyetlen nap kitépne mindent,
átadva azt a feledés tüzének.
Őszt csinál bent a fonnyadó lélek,
s lehullat magáról ezernyi szót,
amitől egykor egy istennő lettem,
mert férfira rajzoltam édes mosolyt.
Gurul a sorsom, elmúlt az ünnep,
aranyló por ül az emlékeken,
ujjaim hegyével érintem lágyan,
csillagos jel lesznek vén fejemen.

Paszternák Éva: Omladozik titkaim háza

Milyen otthonos voltam itt
sajgó lelkemben kutatva létem,
itt hol a halk szó volt a gitt,
hogy ne fújjon át a fájdalom,
mint ablakkereten hasított résen
sziszegő szél
rosszallja a rendet,
függönyt a titkokról árulón lenget,
de nem így a szegény én,
titkomból loptam magamnak csendet.

S ki rám értél, elfogadtál,
mint törvénytelen gyermeket,
kit megszült az anya kéretlenül
majd meglátogat, vagy félteget,
de ettől többet az ész-diktálta
világunkban már nem tehet.
Hittem, mint zizegő szalmazsákon
benned ringok csendesen,
törékeny csontú apró szárnyamat
a lelked tükréhez verdesem.

Tollaim nedvei szertehulltak,
ritkásan csepeg tinta a lapra,
amit az asztalfiókom mélyén tartok
édesen finom alkalmakra.

Paszternák Éva: Egyre megy...

Elfáradtam. Már nem kopogtatok.
Árvábbak a bezárt ablakok.
Pedig ott vannak bent,
élnek, virulnak, csak nekem hoz
mély csendet a holnap.
Kirekesztésem veleje titok,
senkit sem izgat, hogy itt vagyok.
Vagyok, vagy voltam, egyre megy,
leomlott bennem egy újabb hegy,
közöny söpri majd a törmeléket,
lehettem volna még köztetek.

Paszternák Éva: Rapszódia

Percenként formál,
forgat az idő,
ha várok lassan, tétován halad,
lusta órákon kattogást színlel,
de áll, s a mutató helyben marad.
De szalad velem, ha félek,
vágtat, s félelmem mélyére lök,
olyan leszek, mint remegő kölök
ki bukott, és homlokán ég a bélyeg.
Rövidke, ha örömködöm,
pillanat része az egésznek,
gyorsan ugrik át küszöbömön
s amire ízére feleszmélek,
távolról int, míg utána nézek.
Gyászomba szívósan ragasztott meg,
nem és nem akart múlni,
szempilla rezdülésnyire sem
szűnt meg véremet dúlni.
Milyen jó annak, aki szeret,
s akit időben viszontszeretnek,
nekik oly mindegy, halad vagy áll,
egymásban élve, egymásból nézve,
percekről írott rapszódiát
nem hallgatnak, sőt
észre sem vesznek.

Paszternák Éva: Ember vagyok...

Paszternák Éva: Szavaid áldom...

Paszternák Éva: Viharban

Megsérült füllel a csendre rogyok,
elfogad talán, a burkába vesz,
sok zörgő felleg, mi esőt zokog,
és ellenem bőszen viharba kezd.

Hosszút lép csendem és belém karol,
viszi a súlyomat gyepszőnyegen,
minden villámban a földig hajol,
ők visszazörögnek fagy-hidegen.

Furcsa pár vagyunk a dúlt ég alatt,
hasztalan kopogunk álmok előtt,
harsognak túl az ázott madarak,
szél-fiak rázzák a vén háztetőt.

Bennem meg árván, sötét hús között,
az erek vonalán nyargal a vér,
vörösen, kéken a csontok mögött,
míg lélek-falak közt aludni tér.

Paszternák Éva: Megint egy...

Megint egy újabb enyhe, szótlan este,
árnyak játszanak maszatos falon,
egyik lassan nyúlik, és hirtelen
fent hasal lustán a deszkás plafonon.

Sárga csillagos, fekete paplanban
alszik a száraz, sápadt anyaföld,
muzsika helyett a moly citerázik,
csészémből felszállt a bús teagőz,

langyosan semmilyen ízű, a hideg
csésze szélével kiskanál cseveg,
a tea hűl, mint az emberi szívek,

melyek elhidegülnek magányban,
míg csak a falak maradnak társnak,
a játékot rajtuk őrzik a szemek.

Paszternák Éva: Anyámhoz

Anyám, én nem hittem
hogy a halál után az ember még nőni képes.
Már megint nagyobb vagy,
mint Isten asztalán. Puha és finom rétes,
csak nősz, növekedsz, már óriásnak látlak.
Lassan utolérlek, s Te még jobban átadod helyed
a hiánynak. Maradék világom tétovaságában,
álmaimban várlak. Üzenj valamit,
mit mondjak az elárvult mának?
Csak tedd úgy, mint amikor éltél,
beszéld belém a jót, és mard ki a semmirevalót!
Várlak, gyere, még nincsen éjfél.

Paszternák Éva: Azt játszom

Azt játszom, hogy élek,
édes-bolond játék,
nem adnám el létem
semmilyen világért,

csak most vagyok neked
markodban a gyöngyöd,
szemedben a fényed,
utadon göröngyöd.

Fájdalommal kezdtem,
csontomig panaszban,
a hold is didergett
a márvány-szín fagyban.

Sok gonosz reggelen
véresen futottam,
a gazból hirtelen
lovamra ugrattam.

Szorosan ölelem,
gyeplőm nehéz szárát,
anyám a nyergembe
rejtette imáját.

Paszternák Éva: Mi végre...?

-részlet-

Sem ünnepelni, sem
örülni nincs okom,
- talán még élni sem, hiszen
túl gyakran elbukom,
s felállni néha fáj, mert
mankót nem lelek, de
...
- én mégis felkelek.

Ajtókon nem kopogtatom
le szívem bánatát,
sem azt a nagy tragédiát, hogy
születtem egyszer, egy
zimankós  hajnalon,
és nem tudom okát.
Keresni kell-e, tudja ég,
elnyel majd úgyis fenn a kék,
voltam, és egyszer nem leszek,
akkor majd ne keressetek,
- helyette most szeressetek.