Pásztor Piroska:  Imádság helyett

Pásztor Piroska: A szó mit sem ér

Ne légy céltáblája másnak,
oly kevesek, kik valóban
látnak,
s a szó mit sem ér,
porlad, mint hullt levél.

Magányos,
csendes ember lettél,
megkeseredtél,
még sincs
szívedben gyűlölet!

Folyton harcolsz
magaddal,
az egyik én pőrén,
igaz szóval kérlel,
írj!

A másik én páncélt
von maga köré,
sebeit nyalva sír,
arra int,
ne fedd fel magad,
hagyd üresen a lapokat!

Ne légy céltáblája másnak,
oly kevesek, kik valóban
téged látnak,
s a szó mit sem ér,
porlad, mint hullt levél.

Pásztor Piroska: Sors

Távol a várostól elhagyott tanya áll,
ember nem jár erre, ide a madár száll,
dudvás, sűrűn benőtt a régi gyalogút,
pajkos szél ringatja a rozoga kaput.
Itt roskadt magába a nádfedeles ház,
őrködik felette egy hűséges akác.
Roggyant, görbe falak, esőtől lemállva,
ablakai vakon pislognak a tájra.
Gémeskút karjával az égre integet,
rég nem húzott ő fel friss, hűsítő vizet.
A szétrepedt vályú szomjazva kiszáradt,
repedéseiben zöld fű vetett ágyat.
Foghíjas kerítés nem védi a házat,
az enyészet, a csend uralja a tájat.
Nem volt mindig ilyen, lélegzett, virágzott,
ablakai előtt muskátli pompázott.
Gondosan nyírt füvén apró, boldog gyermek
csilingelő hangja verte fel a csendet.
A nagyszülők egy nap végleg elköszöntek,
égi ablakukba muskátlit ültettek.
A gyermek is felnőtt, messze vitte vágya,
s könnyes szemmel gondol a kicsiny tanyára.

Pásztor Piroska: A két jóbarát

A parkban álmos szél kering
sírja bús dalát,
kedvesét keresi hasztalan
nem leli otthonát.

Szegődj társamul szélbarát,
egy az utunk, azt hiszem
bolyongjunk együtt kettesben,
már nekem sincs kedvesem.

Csobogó patakhoz érnek el,
a két fáradt jó barát
hűs vízben lemosni készülnek
hosszú út porát.

Ne zavarjatok! engem most,
két fáradt barát
kedvesem várom én csendesen
hallom már robaját.

Összenéznek cinkosan,
álljunk hát tova!
A patak hálásan csacsogja
köszönöm, két cimbora.

Mennek ők ismét csendesen,
rajtuk hosszú út pora
szemükben csillog a szerelem,
ajkukon fájdalom dala.

Pásztor Piroska: Tél

Fázik az erdő, jég a patakban,
hó ölel mindent, dér a virág,
támad a szél is, hízik a jégcsap,
fagy tömlöcében dermed a nád.

Tó jege duzzad parttól a partig,
korcsolya siklik, reppen a szán,
jég a tükör most, nap szeme fénylik,
szórja a szikrát hűs puhaság.

Benn a szobában tűz fénye lobban,
pattog a szikra, éled a láng,
füstje elillan, illata itt van,
halkan duruzsol a szamovár.

Pásztor Piroska: A parkban

Sétáltam egy árnyas parkban,
elfáradtam, egy padon helyet foglaltam,
velem szemben ült egy idős pár,
koruk úgy nyolcvan felé járt.
A néni őszhajú, madárcsontú, szerény,
a bácsi haja a kalap alatt ősz, gyér,
fáradt szemével a néni ráncos arcát simogatta,
reszkető, eres kezével, apró kezét szorongatta.
Oly szépen szólt, fáradt vagy galambocskám?
szívem elszorult e szép szavak hallatán,
jó volt nézni mindkettőjüket,
még jó hogy takart a napszemüveg.
Lehet hogy sértésnek vették volna tán,
miért néz egy idegen így ránk?
pedig csak jó volt látni, hogy szeretik egymást,
megöregedve is őrzik ifjúságuk hajnalát.
Az idő csak bőrükre varrt sűrű ráncot,
ők még mindig egymásban látják az egész világot,
elszégyelltem magam, mit kíváncsiskodom?
de ritkán látni ilyet, egy parkbéli padon.

Pásztor Piroska: Majd ha szólít...

Mit hozhat nekem a jövő, 
nem tudom még rejtély, titok, 
igazából visszanézni 
elmúlt éveimre tudok. 
Számon vajon ki kérhetne 
dolgaimról, amit tettem, 
tán ki soha meg nem becsült, 
felróhatná az életem? 
Az, kit az önzés vezérelt, 
kinek fontos volt önmaga, 
soha engem meg nem értett, 
nem hangzott kedves, jó szava? 

Leáldozó napom sápad, 
gyakran nézek hátrafelé, 
sok-sok kérdés sorakozik, 
ráncot vonva szemem köré. 
Ó, mennyi elpazarolt év, 
bánattal teli sok hónap, 
küszködéssel telt ifjúság, 
fájó szív, elnyűtt, sajgó tag! 

Nem adok válaszokat most, 
annak ideje még nincs itt, 
csak majd ha így szólít az Úr: 
állj elém, s valld meg bűneid!