Rainer Maria Rilke

2018.11.21

Rainer Maria Rilke: Este

Az este lassan leveti ruháit,

miket a vén fák karja tart alul;

nézel: s a táj előtted ketté válik,

ez égbe lendül, az mélységbe hull.

S magad maradsz: egészen egyiké sem,

nem oly sötét, mint ez a néma ház,

s nem úgy az öröklét igézetében,

mint esti csillag, mely az égre hág.

S veled marad (szó szét nem fejti ezt)

bús életed, mely érik égig érőn,

míg néha korlátoltan, néha értőn,

hol kő lesz benned, hol meg égitest.

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

Arra kérlek tiszta szívemből, hogy légy türelemmel szíved rejtelmei iránt, és igyekezz úgy szeretni a kérdéseket, akár a lezárt szobákat vagy az idegen nyelven írott titokzatos könyveket. Ne kutass olyan válaszok után, amelyeket nem kaphatsz meg, mert nem tudnál együtt élni velük. Az egyetlen cél, hogy megélj mindent. Élj hát most a kérdéseknek! S így fokozatosan, anélkül, hogy észrevennéd, egyre közelebb kerülsz ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapsz mindenre.

(Rainer Maria Rilke)

Rainer Maria Rilke: Szerelmes dal

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.

De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.

Rainer Maria Rilke: A szomszéd

Bús hegedű, mért jársz utánam?
Hány messzi város magányában
faggatták éjem éjszakáid?
Százan zenélnek? Csak egy játszik?

Vannak tán minden nagyvárosban
kik nélküled régóta már
folyókba vesztek volna holtan?
S miért, hogy ez mindig rám talál?

Mért vagyok mindig szomszédja azoknak,
kik téged tépnek és zenélnek,
és búsan zengik: minden dolognak
terhénél terhesebb az élet?

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

Rainer Maria Rilke: Kezdőbetű

Bágyadt szökőkútként fakadnak
végtelen vágyból véges tettek:
mind rögtön reszketőn lelankad.
De mit belsőnk másként elhallgat
erőt és vígságot mutatnak
e könnyed táncoló könnycseppek.

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

Rainer Maria Rilke: Ha egyszer végre...

(A Zsolozsmáskönyvből: 1, 7)

Ha egyszer végre teljes csönd lehetne.
Ha már a dolgok kósza véletlenje
elnémul, és a nevetések hangja
s a zaj, mely érzékeim fogva tartja
többé már virrasztásom nem zavarja,

akkor juthatnék olyan gondolatra,
mely ezermód téged gondol s megérint
sőt (egy mosolyra) birtokba vehet,
hogy árasszon, s légy minden életé mint
egy köszönet.

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

Rainer Maria Rilke: Őszi nap

Itt az idő. Nagy volt a nyár, Uram.
A napórákra vess árnyat, s a réten
hadd zúgjon végig már a szélroham.

Adj még egy-két déliesebb napot,
érleld teljessé utolsó gyümölcsét;
s a végső édességek hogy betöltsék,
forrald sűrűvé, testessé a bort.

Kinek most nincs, nem is lesz otthona.
Ki most magányos, soká az marad majd.
Olvas, levelet ír, várja a hajnalt
ébren, nyugtalan jár ide-oda
a fák közt, míg a szél forgó avart hajt.

(Imre Flóra fordítása)

Rainer Maria Rilke: Az est az én könyvem

Az est az én könyvem, Biborban
pompáz a bársony, fedelén;
színarany pántjait nyugodtan,
hűvöslő kézzel bontom én.

Eltölt a nyájas hang egészen,
míg első lapját olvasom,
második lapját csendbe nézem,
harmadikat már álmodom.

(Fodor András fordítása)

Rainer Maria Rilke: Magány

A magány olyan, mint a régen
készülő eső, alkony ellenében
a tengerből kél, s át a messzi réten
honába föl, az ég felé tolul.
S az égbe érve a városra hull.
Megáll a semmilyen órán, szemelget,
mikor hajnalba fordul minden utca,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva búsan magát félrehúzza;
mikor egy párnak gyűlöletbe fúlva
hálniok mégis egy ágyban, együtt kell:
a magány akkor elfoly a vizekkel...

(Kányádi Sándor fordítása)

Rainer Maria Rilke: ÁHITAT

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szivemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szivem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.

(Nemes Nagy Ágnes fordította)

Rainer Maria Rilke: A nap lenyugszik

A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.

Rainer Maria Rilke: Az Olajfák kertje

Ment felfelé a borzadt lomb alatt
vak homályba az olajfák hegyén,
porlepte arca csüggedt a gond alatt
a két kezébe temette szegény.
Ez lett végül. És ez itt a vég.
merre keresselek, hogy rád találjak,
mért akartad, hogy mondjam még,
hogy vagy, mikor már sehol se látlak.
Nem látlak sehol, nem talállak,
e kőben sem vagy, sehol sem látlak,
elbújtál előlem, pedig várlak.
Egyedül emberi kínnal terhesen,
csak a szürkeség, s a végtelen,
szörnyű, nem látlak, és kereslek.
Később mesélték, angyal jött hozzá -,
Miért angyal? Ami jött, az csak az éj,
közömbösen járt a néma lomb között,
s egy álmából riadt tanítvány fölött,
Miért angyal? Ami jött, az csak az éj.
Nem volt rendkívüli, csak sötét az éj
százával érkezik ilyen, s tűnik el,
alvó kutyák és kövek hevertek szerteszét
ó szomorú, ó valamilyen éj,
mely vár csak, vár, míg újra hajnal lesz.

Ily’ imádkozóhoz nem jön angyal,
nem lesz naggyá az éj sem, nem emeli föl,
egyedül marad, elvész a sok közt,
és ha még az apja is veszni hagyja,
akkor elveszett, kiveti az anyaöl.

(Hollósy Tóth Klára fordítása)

Rainer Maria Rilke: Angyali üdvözlet

Te sem vagy az Úrhoz közelebb;
mi mind távol vagyunk.
De csodákkal áldott kezed
előtt meghódolunk.
Ily éretten nem ragyogott
más asszonyi kéz soha:
hajnal vagyok, harmat vagyok,
ámde te vagy a Fa.

Nagy volt az út, most sápadok,
elfeledtem, amit
ő - ki aranypáncélban ott
mint napfény, úgy vakít -
üzent neked, te révedő
(zavart a tér zaja).
Lásd: én kezdet vagyok, s a tő,
ámde te vagy a Fa.

Kiterjesztettem szárnyamat,
kitágultam nagyon;
elárasztja kis házadat
roppant ruházatom.
Alig tekint rám két szemed,
s magad vagy mint soha;
vagyok szellő liget felett,
ámde te vagy a Fa.

És minden angyal így borong,
s szétválnak; sohasem
volt még a vágy ilyen nagyon
s tétován végtelen.
Megtörténhet már - úgylehet -,
álmodból ismerős.
Légy üdvöz, lelkem van veled:
érett vagy és erős.
Hatalmas kapu életed,
s megnyílsz hamar, tudom.
Dalomnak fül, legkedvesebb,
érzem: hangom beléd veszett,
beléd, te dús vadon.

Így jöttem s beteljesedett
álmaid jóslata.
Az Úr rám nézett: égetett...

Ámde te vagy a Fa.

(Garai Gábor fordítása)

Rainer Maria Rilke: A csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Rainer Maria Rilke

Rainer Maria Rilke hozzászólásai

Szólj hozzá