Reichard Piroska: Titok

Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza,
minden, mindenki tudja,
nem tudja semmi, senki,
csillagfény hírül hozza,
föld égnek visszazengi,
szem tükrözi a szemnek,
emlékezés a vágynak,
csend súgja a magánynak,
Isten súgja a csendnek.

Reichard Piroska: Napok,napok

Eljött megint a tegnapesti szél,
az ég kékje megint gyöngyszínre olvadt:
megint egy éj, megint egy hosszú éj
s mögötte vár megint egy hosszú holnap.

Harangszó búcsúztatja a napot,
zokogva kong: hiába volt, hiába,
napok, napok, egyforma tegnapok
belemúlnak borúló éjszakába.

Napok, napok, egyforma gyöngyszemek,
fáradt kezemből egyenként kihullnak,
arra sem vágyom már, hogy pár szemet
még felfűzhessek emlékkoszorúnak .

Reichard Piroska: Feszült csendben

Szédít a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
Földrengés lehetett,
ami ilyen mélységeket ásott.
Aki innen leindult,
visszalopódzott féluton:
elébe vágott a meredély éle,
elébe állt a tiltó sziklafok.
De én tudom:
most vagy leérek,
vagy lezuhanok.
Érzed-e milyen nagyon félek?
A pillanat peremén állok
s élet-halál döbbenetével a szívemben
belekapaszkodom a mosolyodba,
ha most szemed el nem ereszt
e feszült csendben:
talán zokogva, talán mosolyogva
letalálok végre letalálok.

Reichard Piroska: Életjáték

Vágyak labdáit hajítom előre,
aztán utánuk szaladok magam:
csalóka kedvvel az életet játszva
hadd feledjem, hogy minden céltalan.

Szines labdáit a céltalan vágynak
egyik napból a másikba vetem,
hogy míg ragyognak fent a napsugárban,
tovább álmodhassam az életem.

Nehéz labdáját a vágytalan vágynak
egyre messzebbre dobhatom talán,
míg egy utolsó, merész hajítással
átröpítem majd az élet falán.

Reichard Piroska: Vallomás

Neved kimondtam s köröttünk a kert
sötétebb lett és illatosabb;
a jázmin, amit szakitottál,
fehérebb, csillagosabb.

Kéz-kézbe mentünk és most nézem:
kezem halavány és illatos;
szemembe néztél s a szemem most
sötét és csillagos.

Reichard Piroska: Tavaszi levél

Ma kisütött a tavaszi nap
s minden enyém a kerek ég alatt;
a fodros felhő a hegyek felett,
a selymesen elsuhogó szelek,
első levélke a tar ágakon,
viritó színek távol házakon,
utak mentén az elhagyott padok,
madárcsicsergés, kósza illatok...
Megcsókoltam egy cseresnyevirágot,
fiatal fűzek vesszejéből vágok
s husvéti barka hamvas bársonyával
megsimogatom az egész világot.
Ami itt búsul, ami itt ragyog,
minden enyém. És én tied vagyok.

Reichard Piroska: A mezőn
 

Tavaszi fűtenger
lélegzete leng,
mint harangszó, zeng el
felettem a csend.

Áldott déli hőnek
fénnyel öntözött
dús füvei nőnek
ujjaim között.

Fenn a mélylő kékig
halkan hímező
álmomból oly szép itt
az egész mező.

Én álmodtam égre
ringó madarat,
szarkalába kékre,
fénylő bogarat,

Én álmodtam, égjen
a pipacs színe,
bennem dobban mélyen
a földnek szíve.

Reichard Piroska: Őszi dal

Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?

Már hamvas a szilva, a barack nevet,
sorsod is érik;
gyümölcstelen fáid félik a telet,
míg mások őszüknek gazdagon áldott
szüretét élik.

Míg más maga tűzhelyén melegül:
bús bolyongásból
van-e, kinek szivére menekülj,
sötét szemed ki csókjával lezárja
levélhulláskor?...

Reichard Piroska: Ködös este

Köd előttem, köd utánam...
Láthatatlan ködruhában
be jó lenne, mint mesében,
elsuhanni most az éjben.

Láthatatlan ködruhában
nyomot se hagyna a lábam,
kulcslyukon át, ajtó-résen,
átbujnék a keritésen.

Benéznék hozzád titokban
s azt hinnéd, az eső koppan,
azt hinnéd, a butor pattan,
nem is tudnád, ki jár ottan.

Amikor az álmot várnád,
megigazitanám párnád,
azt hinnéd, kint a szél sóhajt
s én dudolnék altató-dalt.

Köd előttem, köd utánam,
be jó lenne ködruhában!
Hazajönnék, hozzád mennék,
itt se lennék, ott se lennék.

Reichard Piroska: Őszi üdvözlet

Borulj rá enyhe őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé arany levelek,
őszi virágok nyiljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd zúgó őszi szél,
szivében úgy is az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet...

 Reichard Piroska: Sóhaj

Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni,
külön, magamnak nem is élni,
csak a szemedben, mosolyodban,
a melletted múló napokban;
a jóságodban megpihenni,
megfürödni tisztaságodban
s melegségedbe betemetni
szegény magános fázó életem.

Reichard Piroska: Nappok éjek

Nappali gondok, gondolatok, amiket elhessegettem,
visszasiklanak alattomosan, mire megjön az este
s mint iszonyú kígyók szorító jéghideg teste,
álmomban körülfonják vergődő szívemet.

S az éj sziszegő rémségei átkúsznak a napfényre
s ott lappangnak minden éber gondolatomban,
nyugtalan szívembe egyre beledobban
valami érthetetlen felsötétlő fájdalom.

És átvonaglik nappal az éjbe, éjjel a napba
végtelenül, pihenéstelenül; s hiába esengek,
kígyózó napok-éjek fullasztó ölelése percre sem enged
fellélekzeni tisztán szabadon.

Reichard Piroska: Nyári éj

Álomszerű fényét hinti a hold - - -
varázslatos csöndbe merült a berek,
a kósza szél is álomra hajolt,
fű szála se ing, levél se remeg,
mozdulatlanul állnak a fák - - -

Most minden küzdés, élet elpihent,
most meghalt az öröm és a bánat,
csak illat van és hő, holdfény és csend
és mozdulatlan nagy néma árnyak
s szikrázó csillaggal hintve az ég - - -

Állok az álmodó nagy fák alatt
nehéz csöndű, kábító éjszakában
s elhagy minden emberi gondolat,
úgy érzem : gyökeret ver a lábam
s a fák sejtelmes álmát álmodom - - -