Rékasy Ildikó: A mi időnk

Hónapra hónap, évre év,
nő bennünk az idő,
valamikor a csúcsra ér
a lassan eltűnő.

Mint szikla gödrében a víz
összegyűlt s elfolyik,
ahogy a hold, ahogy a hús
kitelt s fogyatkozik.

Rékasy Ildikó: A kapu

Ha volna mód újjászületni,
nem kívánnék sorsot cserélni,
a nekem rendelt életet
szeretném másképp újraélni,
hogy mint egy szép követ, csiszoljam,
minden salaktól megtisztítsam.

Hogy hófehér ingként felöltsem,
minden üres percét betöltsem,
ne lenne több és jobb esélyem,
ne járnék nagyobb szerencsével,
nem érdekelne, mint szeretnek,
csak én magam jobban szeressek.

Fájó tudás mondatja vélem,
hogy elhagyottnak lenni könnyebb;
az ember elvájkál sebében
egy ideig, s megkönnyebbülhet,
de akit te hagytál el egyszer,
az soha többé nem ereszt el.

Ha volna mód újjászületni,
másodszor talán megtalálnám
a kaput, melyet csak miattam
őriztek ott, az égi vártán,
másodszor talán sikerülne
belépni rajta idejében,
s mindhalálig együttmaradni
gyermekéveim Istenével.

Rékasy Ildikó: Érzékcsalódás

Arccal előre, még ma is
hosszúnak érzem az időt,
mint a feszültség perceit
egy sorsdöntő asszó előtt.

Ha visszanézek: villanás
az egész élet; annyi csak,
ameddig egyik tőr hegye
megkerüli a másikat.

Rékasy Ildikó: A szó

Formák és színek, a való
világ érzékisége nélkül
fogyatékos szépség a szó.

De mint lankadt virág, amit
megúsztattál egy kád vizében,
benned bontja ki szirmait.

Rékasy Ildikó: Öröktől és azóta

Öröktől és azóta
érzem, hogy létezem,
cél nélkül hull a porba
mégis az életem.

Bár volnék én a fecske,
ha új nyarat csinál,
magokat csipegetve
az Úr lábainál.

Bár lennék én a bánat,
mely mindig felderül,
ha fanyar italába
egy csöppnyi méz kerül.

Bár lehetnék a gyermek,
aki csodára vár,
s mélyén a rengetegnek
hiszi: hazatalál.

Azóta és örökre
fizetnék bármivel,
ha válhatnék a szóvá,
amely nem hangzik el.

Rékasy Ildikó: Ars poetica

Nem csak közlésvágy; volt annál erősebb
késztetés is. Építeni, faragni,
anyaggal bánni, ez vonzott, hiába
tudtam: reménytelen; se kő, se fa,
sem ecset, semmi kézzelfogható
nem áll kezemhez. A formák, színek
világa elbűvölt, s egyszerre frusztrált.
Rosszkedvemben hálátlannak, frigidnek
szidtam magam, mint akit elhalmoztak,
s nem képes viszonozni, megköszönni:
passzívan csak befogad, elfogad.
El is veszíti meg nem érdemelt
kincseit, a sok míves, ritka holmit.
Emlékeim sápadó sziluettek,
körvonalak szétfolyó mag körül.
És akkor mentsváramra rátaláltam.
Megértettem, hogy tünékeny világom
– csakis a nyelv – újjáteremtheti.
Hisz alkímia, mágikus vegyészet
eszköze! Ha érzetek, képzetek,
gondolatok, tér- és időszilánkok
vegyi reakciója végbemegy:
a jelentésben újra felragyog
fénytörő prizmán át az univerzum.
Láthatom úgy is már a tejutat,
mint „tündöklő testvérét Kánaán
patakjainak”, hajnalban, ahogy
„a fűszálakon hálni tér a harmat”,
s „napsugarak zúgása, amit hallok”.
A világ könyve megnyílt, számtalan
oldalain újraolvashatom
mindazt, amit valaha megszerettem,
vagy épp kihagytam, léhán átlapoztam.
S talán a margón én is hagyhatok
– testis vitae – egy szerény „láttam”-ot.

Rékasy Ildikó: Felhőalakzatok

   Szétszélednek és összeállnak;
bizarr figurák egy mesében,
Rorschach-tesztje a nyári délutánnak;
a fűben úszom, ők az égen.

Valósak és álomszerűek,
akár az élet mindenestül.
Szobrok tűnékeny, éteri anyagból:
könnyű párából, képzeletből.

Rékasy Ildikó: A feltétel

  
A szeretet hajléktalanjait
megcsúfolta az Úr,
hajlékából kizárva még itt;
üdvösségük feltétele
ugyanaz, mint a lényege:
a tőlük megtagadott
szeretet és hit.

Rékasy Ildikó: Jelentések

" Rózsa. Csak rózsa: egyszeri.
A bársony fényű rózsa szó.
Belső kép, a temérdek pilla
s négy hang mögül kivillanó.

Rózsaságból eszencia.
Képzelt rózsa, valódi rózsa,
rosa profunda, végtelen -
egyetlen rózsa, minden rózsa."

Rékasy Ildikó: Anyám mosolya

Egy félmosoly,
az ajkak alig-rebbenése:
felhőkön átoson
egy csöpp, alig venni észre;
épp csak megérint,
mint madár szárnya a folyót,
s tovább gyűrűzik
bennem mosolyod.

Rékasy Ildikó: Sirály
 

Költő volt és királyné,
legszebb asszony s anya,
mégis tövist virágzott
gyönyörű homloka.

Álmában csak sirály volt,
mikor nem látta más,
Starnberg egét hasító
hófehér villanás.

Rékasy Ildikó: Egy gyökerű

Én türelmes akarok lenni,
nagylelkű minden áron,
hogy könnyebb szívvel megbocsássam
saját fogyatkozásom.

Mert egy gyökerű a szorongás
s minden tanult erényünk,
ha gyöngébb ösztönnel születtünk,
s önmagunk lenni félünk.

Rékasy Ildikó: Anyám