Ha visszanézek most a múltra,
Álomnak tetszik az egész.
Hisz` ily bolondot nem művelhet
Soha a józan emberész.
És mégis, sokszor úgy óhajtom:
Legyen ily álom életem.
Kacagjon rajta minden ember,
Csak engem boldoggá tegyen!

(Reviczky Gyula)

Reviczky Gyula: Hervadt virág...

Hervadt virág, hervadt leánytól...
Elnézem szomorún, a nyárból
Nekem több nem kerül.
Életvágy pezsgett ereimbe';
De áldatlan homokra hintve
Felszikkadt nyom nekül.

Csak jönne már az ősz, a csendes,
Midőn oly zajtalan, türelmes
A hervadó vidék.
Hangját a bágyadt őszi fényben,
Ugy veszti lassan, észrevétlen',
Mint a levél szinét.

Reviczky Gyula: Tünődve kérdezem

Tünődve kérdezem magamtól,
Lesz-e még egy szelid leányka,
A ki velem megosztja lelkét,
S a mit hibáztam, megbocsátja?...

Fogok-e még egy drága névért
Harczolni, lelkesedni ujra?
Vagy szívem ezt is, mint a többit,
Megszokja és aztán megunja?

Fog-e még édes dal zenegni
Az ernyedt húron lány szemérül?
Fogok-e szőni uj virágot
Kopár életmező diszéül?...

Vagy szívem immár letarolt rét
S ha itt-ott még van is virága:
Illatja már csak végsohajtás,
Virágé, mely le van kaszálva?...

" Szeretek élni! Vonz az élet,
A szerelem, a dal, tavasz.
A merre vágyakozva nézek,
Ott csak villámlik, nem havaz.
Valóm, minden csöpp vér eremben
A boldogság után eped."
(Reviczky Gyula)

Reviczky Gyula: Tavaszodik

Tavaszodik már az idő,
Beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
Fönt, a felleg-honba jár.

Nem tudom, de olyan édes
még a bánat is nekem,
Kék egével, napsugárral
A tavasz, ha megjelen...

Reviczky Gyula: Télen

Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.

Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.
Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.

Óh, mindig igy van e világba'!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba' megpihen.

Reviczky Gyula: Ősz felé

Vágy, szenvedély bevonja szárnyát;
Dalaim immár csendesek;
Bennük csak néha-néha zendül
Egy álom, egy emlékezet.

A szép tavasznak álma őszkor;
Virágokról édes regék.
A szív, mely lemondásra készül
S ugy megzokog; Ne még! ne még!

Lehajtja szép fejét a rózsa;
Nem éli túl a hév nyarat.
S az édes vágyak, a virágok,
Szivemben is hullonganak.

Bágyadt a nap, bágyadt a tájék;
A télre fázva gondolok,
S a langyos őszi napsugárnál
Vérem még egyszer föllobog.

Tavasz mosolyg reám keresztül
Egy rózsaszínü fátyolon.
Látom virulni a világot,
S csak álmodom, csak álmodom...

Revitzky Gyula
Zeneszót hoz a kósza szellő

Zeneszót hoz a kósza szellő.
Jól ismert hangok; hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom és nem alhatom.

Bübájos emlék, édes álom
Száll át merengő lelkemen,
S egy nem felejtett, bánatos hang
Susogja sírva: szerelem!

Előttem állsz fehér ruhában
És nyujtod reszkető kezed';
S én, mig rajongva átölellek,
Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek.

Reviczky Gyula: Szeretem a magányt...

Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok,
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sírok.

Szeretem a világi lármát,
Hol elkábul az öntudat,
ha vérező szívembe vágják
Unalom, kétség karmukat.

S ha örömem van, úgy szeretném
Kitárni más előtt magam,
És ráfonódni,mint a repkény,
A szívre, mely világtalan.

Reviczky Gyula: Finale

A régi vágyból, régi lángból
Alig maradt egy sugaram,
Virágszakasztó, dalfakasztó
Időm lejár, ah, oda van!

Május legében, kék egében
Nem zeng többé a régi dal.
Ah, nyúgovóra üt az óra.
S a fény, a láng, a vágy kihal.

Reviczky Gyula: Az élet

Minő egyoldalú az élet!
Milyen kicsinyke töredék! -
Amit mulandó vágy elérhet -
Akármilyen sok: nem elég.

Adassék bár száz évig élned,
Csikarj ki minden perctül élvet:
Amit bírtál: parányiság,
S mit nélkülöztél: egy világ.

Reviczky Gyula: Talált rózsa

Virága édes szerelemnek:
Az út porából fölemellek,
Rideg kedély volt, fogadok,
Ki téged így eldobhatott.

Ki rád tekint, forróbban érez.
Eldobni téged, lehet-é ez?
Jer hát ide szivemre, jer!
Ne a hideg földön heverj.

Pompája teljes még a nyárnak,
S téged már haldokolni látlak.
Ki se lehelted illatod':
S leveleid' már hullatod.

Szegény virág! jer, én megértlek,
Az én szivem rokon tevéled.
A sors könyörtelen keze
Virágkorában tépte le.

Most hervad, mint te, eltiporva,
Ifjan, részvétlenűl a porba',
S nem akad senki, senkisem,
Ki fölemelje szeliden.

Reviczky Gyula: Nyári dal

...Vadvirágokat szedek
S kötözöm füzérbe.
Vagy a fűben heverek,
S felnézek az égre.
S haja hopp!
A madárral dalolok...
Szép világ, te, jó napot!

Reviczky Gyula: Virágok

Mindig szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelídek, bájosak.
Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;
Közönyt, álkedved egy se szenveleg,
Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
Elrejtve, bokrok közt is illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
Míg ők a nap felé mosolyognak.
S ha jő az ősz, a rózsa-hullató:
Sóhaj, sírás tőlük nem hallható.
Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd,
Tán elhervadni is gyönyör nekik...

Reviczky Gyula: Szerelem filozófiája

Ha életem magános utján
Egy kis virág hajol felém;
Lágy illat-nyelven így susogva:
Neked virúlok! Légy enyém!...

Nem nézem, mezei virág-e
Vagy rózsa, a ki így beszél,
Hanem megállok és szerelmet
Adok az ő szerelmeér'.

S ha büszke rózsát látok útban
Virulni némán, hidegen:
Tovább megyek s a büszke rózsát
Nem méltatom egy szóra sem.

Reviczky Gyula: Nem mondta senki még

Nem mondta senki még; először
Tőled hallottam: Értelek!
Óh, légyen áldott az az óra,
Mely engem hozzád vezetett.

Jóságod enyhe napvilága
Keresztüljárta bánatom',
S verőfényes, derült napokról
Megint, megint álmodhatom!

A jó isten megáld bizonnyal,
Hogy vélem annyi jót tevél.
Talán egymásnak szánt a végzet.
Valami súgja: Várj! remélj!...

Örök boldogságról, derűről
Most zeng először énekem.
Ha téged látlak, azt hiszem, hogy
Boldognak lenni végzetem

Reviczky Gyula: Jó lelkek

Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyugalom.

A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk' senki sem

Reviczky Gyula: Szivem

Reviczky Gyula: Egyedül

Magány! Magány, téged szeretlek!
De csönded mégis fáj nekem,
Ha úgy magamban elmerengek,
S végig tekintek éltemen,
Egy szó, mint kő, szívemre nehezül:
Egyedül, egyedül!
Azt hallom a zajos teremben:
Ezek közt senki sem szeret!
S hallom: nem ért itt senki engem!
Ha emberek közé megyek,
Szívem e hangtól sohse menekül:
Egyedül, egyedül!
Ott fészkel állandón szívembe'
Rossz álmival a bús magány,
S úgy megpanaszlok éjjelente
S kérdem: nincs hát sehol tanyám?
És könnyre könny lassan szemembe gyül:
Egyedül! Egyedül!

Reviczky Gyula: Akit szerettünk