Ruder Jana: Naptócsák

Még nem ért el Hozzád
a fekete rigó éneke?
Kértem, hogy ébresszen korán,
csicseregje füledbe reggel,
... ma meleg lesz igazán!
Mártózz meg a napsugarakban,
hisz oly hamar elfut a nyár,
s amikor az ősz kezéért nyúl csendesen
nem igazán fog melegíteni már,

de szelíd simogatással
még átöleli lágyan a szobád,
s kedveskedő táncot lejtve
előkeresi melegebb ruhád.
Még most nyár van,
de fodra hamar az őszhöz ér,
s ablakod elé hullik
a sok vörös-arany falevél...

Ruder Jana: Megint egy dallam...

Megint egy dallam születik bennem lassan,
ahogy az eső omlik le szakadatlan,
szemem pásztázza a fellegeket,
égre feszített sóhajtásomat átölelik felhők és szelek.
Rálehelném - e bűvös csendre a hangodat,
hiszen bennem pihen még minden szép szavad,
s amit még el sem mondtál, én azt is tudom…
hosszú lesz az idén az ősz nagyon -
s amikor majd karjára teríti a telet…
ki tudja, megtalálnak–e még az énekek…

Ruder Jana: Könnyű esti dal

Elcsendesedik a rét
kabátot terít a sötét
bagoly huhog a magasban
fázós kis levél lepottyan
csillag táncol hold dalára
sikló kúszik tó partjára
dombok közé köd hajol
s a lilaakác valahol
erős támaszba karol
vadgesztenyefa hallgat
nem szól a vadrózsa bokornak
a hársfának még kicsit susog
elbódít engem az illatod
becsukja kelyhét az encián
kakukk jelez az almafán
alszik a zaj - csendmosoly
pihen meg most az álmokon

Ruder Jana: Ő meg én

Két árnyék a falon
s nincsen alkalom...
Érinteni nem szabad,
minden törik, s elszakad.

Lopott pillanat vagyok,
csak kis esti játék...
az élettől ez mégis
hatalmas ajándék.

Ruder Jana: Elejtettem a könnyeimet

Valahol elejtettem a könnyeimet
álmokat cipelek mezőkön hegyeken -
nem áll meg a forgó kerék,
csak lassul,
s ahogy a tavasz arcába hull
fénylő haja a Napnak,
a hóvirág harangja
bókol az új tavasznak -
lépteimet gyorsítom
sietek, forog a kerék-
nincsen itt sehol, de sehol a fék
messzire sem látok jól már.
de tudom, szalad a nyár..
s halad- az ősz felé .....
levelek hullanak a tél lába elé
erőtlen mosolya a napnak
már nem simogat
jégvirágok illata hívogat,
várok még...
utamat járnom kell...
elejtett könnyeimet keresgetem..
szétmálló álmaimat még kicsit cipelem...

Ruder Jana: Csak én hallom...

Sokáig hittem, egyedül vagyok,
mint nyírfák közt felnövő szomorúfűz,
Csillagok közé ékelődő hold,
kinek foltos testére száradt a nappal kenőcse.
Virágaimmal simulok egy légtérbe...
Kék madár repdes köröttem,
szárnya sebére meleget fújok, dalol...
csak én hallom, hogy ének.
Mások hiába zenélnek.

Minden titkomat szirmokba fonva
jártam ég és föld között,
rám hajolt az ég, ringatott a rét,
a felhők fölött kékbe öltözöm...

Ruder Jana: Majd

...magammal viszem
az esték kapujában álló
várakozás örömét,
az éjféli harangszó magányát..
a hajnal könnyeinek hideg fényét,
s a nappalokba burkolt életszíneket.
Magammal viszem majd
a szilánkokká tört kézfogásokat,
üvöltő félelmeket, suttogó sóhajtásokat,
a szivárványhidak ívét
s a nyitott szemmel festett álmokat.
Majd ott lesznek velem a szavak s a képek
csontporomba ivódott gyönyörű emlékek...

Ruder Jana: Álmodtam...

Csak a kezemet fogtad
jó volt, ahogy ujjaid az
enyémet érintették.
többet nem akartam.. még.
nekem ez is elég.
Bánatpalotámat
talán elhagyom,
már kinéztem kicsit
az ablakon..
Magányom
csendben izzó
parázson lépeget
kicsit lángol...
néha még éget
Aztán előbújik
belőled egy dallam,
s már nem emlékszem,
hogy mit is akartam..
Figyelem önmagam..
ahogy lassan
kigombolod belőlem
a gyötrelmeimet.

Ruder Jana: Kettétört csillag

most kicsit a csendbe burkolódzom
csak fákat hallgatok...
hagyom, hogy végig aludják álmukat
bennem a gondolatok

hatalmas villámként vágott
létembe a felismerés

kettétört csillaggá lettem
s most minden szavam kevés...

Ruder Jana: Kérdés

Tudom, nem kellene, hogy fájjon..
De fáj!
Hogy maradnom még mindig muszáj!
A madarat irigylem, ahogyan repül,
én csak a lépcsőn ülök most is egyedül
és kapaszkodom egy fénylő holdsugárba
arra várva ,
tán utat mutat nekem,
hol az a hely, ahol békémet meglelem.
Vagy talán ez is csak varázslat..
s az ördögök a lelkemben tanyáznak,
kacagnak hangosan?
Mi ez a félelem?
Ezerszer kérdezem magamtól
választ nem kapok.
Tipródnak bennem a gondolatok.
Miért nem csendesül hát a lelkem,
miért kellene bárhova is mennem?
Mert az otthonom nem lehet csak egy ház,
ahol léptemre pusztán ebem vigyáz...

Hát akkor hova tartozom?
Hol van az én otthonom...
s hova kell engem majd eltemetni?
Ahol gyermek voltam, onnan már eljöttem..
s itt, ahol majdnem gyökeret vertem
már csak testemmel vagyok.
Oh, Uram ! ....Mondd akkor most hova tartozom
s kihez?
Nem felelsz? Te sem tudod?
Nézed, ahogy kezemet összekulcsolom..
s a vívódást az arcomon.
Már nem vagyok sehol
sem földön, sem égen.
A lépcsőn ülve még mindig azt kérdem:
Hol van az otthonom?
Aztán a lekvárt kevergetem..
a kérdésről egy percre megfeledkezem
valaki éppen csengetett.
ide jött, mert engem keresett....

Ruder Jana: Két tenyér

Két tenyér,
ha összeér
- mint egymáshoz
forduló zárójelek -
összeillenek.
Két kéz;
imára fonódó mozdulat,
sóhajból felszálló gondolat...
s fohásszá gyülemlenek a könnyek,
mert egy kicsit így könnyebb
az aggódó pillanatok börtönében.

Csak két tenyér
ami összeér
- mint egymáshoz
forduló zárójelek -
lelkeket érintenek.

Ruder Jana: Utánam a kikelet

lassan, egyesével simogattam meg a betűket
hallottam, ahogyan zenéltek
csak nekem...

tenyerem vonalaiban erőtlen remény-
rövidül a rajzolat,
de még vártalak

kegyetlenül szeli át rajtam részeg mosolyát
az idő, fagyott félelem dübörög
gyáván elmenekülök

mint a tél, elbotorkálok összekuporodva-
utánam kikelet jön, napsütés..
boldog nevetés...

Ruder Jana: Múltból szakított...

Múltból szakított sóhajom még nagyon fáj,
amikor újra és újra feltör a mélyből.
Árnyékként követ, oly sok éve már,
s nem enged repülnöm.
Nem maradt semmim sem,
csak száraz faleveleket
gyűjtögetett a lélek...
kezedhez érnék, de a valóságtól félek.
Ablakomhoz letérdelt a tél
s tavaszi szonátám
már semmit sem ér.
Messze hajolnak el egymástól a hegyek,
s az utat - melyen hozzád indulhatnék -
eltorlaszolta az idő.
Közös perceinkre ráhull a köd,
elrozsdásodik a beszívott levegő.
Elvetélt minden gondolat, mely feléd szalad,
én mégis naponta építgetem a hidat,
bár megkopaszodott a remény,
már nem vagy idegen.
Meleg fényű takaró vagy a lelkemen.
Távoli harangszó, ami a csendbe rakott fészket,
s mozdulatokból fonott néma ígéret,
hogy múltból szakított sóhajom
lassan elpihenjen,
megszelídüljön a könnyem
simogató két tenyeredben.

Ruder Jana: Vagyok

... mint a kútkáván felejtett üres pohár,
fészkébe bújó apró kismadár,
ki repülni fél...
...avaron síró halk zizegés,
szalmaszálon futó remegés...

...s mint dallamot felejtő öreg gitár
ki porosan sarokban áll...
.... lassan elmeszesedő gondolat..
elhalványult karcolat...

vagyok
mint fényétől megfosztott selyem,
falról lehulló vakolat...
örökös kárhozat

Ruder Jana: Már és még