
Sárosi Árpád: Augusztus
Arannyal szegve felhők álom-tornya.
És benne, mintha harang szava szólna.
Kárpáti szél, amely fölötte jár:
Hervad a nyár.
Hideg selymében a szűz égi boltnak,
Az alkony titkos csengetyüi szólnak.
Borzong az erdő, figyel a határ:
Hervad a nyár.
Halálos csend. Az éjszakák remegnek.
Zenél a hold, utján a szerelemnek.
Bágyadt a szó, örömre nem talál:
Hervad a nyár.
Gyümölcsök íze, unott kert, bús tarló...
Sötétedik... Minden hüvösbe hajló.
Fecskék szemében új vágy képe már:
Hervad a nyár.

Sárosi Árpád: Ismeretlen partok
A virágos partok egyre maradoznak.
Rohanó hajómat titkos erő vonja.
Szürkébb lesz az égbolt, csendesebb az erdő,
Mintha hűsre válnék vérem vágya, szomja.
Vágtató hajómat titkos erő készti
Ismeretlen célhoz, ismeretlen tájra.
Mért kell oda menni, mindent eltemetni,
Egymagam indulni, senkire se várva?
Hatalomnak Ura, tartsd vissza hajómat,
Add, hogy örülhessek a nyár gyönyörének,
Vad mámorral teljek az utolsó órán,
Minden emlékemmel egyszerre elégjek.
Nem akarok menni még a tulsó partra,
Ahol kimért úton fáradt aggok járnak.
Ahol már az élet csupa keserüség
S emberek nyomába' sötét, hideg árnyak.

Sárosi Árpád: Felhők
Búcsuzik a nap. Aranysugarak,
Mint forró kézszoritás, siklanak.
A tetők fölött éji hatalom,
Gonoszság virraszt bomló falakon.
Felhők szeszélye fent játékot űz:
Holt várak ormára holdakat tűz.
Haragos tenger, szörnyü vizió:
Egymást tiporja a sok ködhajó.
Uj csodák születnek: álomasszonyok.
Mindegyik véres paripán robog.
Tűzmezők lángján vert emberszivek.
Sorshidak ívén a Kétség piheg.
Felhők szeszélye, ez a te képed:
Élet.

Sárosi Árpád: Hajnal
Csend.
Ág se rezzen, dal se száll.
Az áhitat szent némasága
Mint harmat hull le a világra;
Mind, mind az áldott napra vár.
A kedv, a tett, a jóra-készség
Ébred a fában, rögben, testben.
Az élet gázol át a resten:
Ha fut a nyügöző sötétség.
Pazarul osztja örök kincseit,
A mitse-váró Leghatalmasabb,
A kegyelem, az őserő, a hit,
Isten-öröm: a nap, a nap, a nap.

Sárosi Árpád: Köd előttem, köd mögöttem
Hét mértföldet lépő csizmák,
Csillag-porban porladoznak,
Taposói jónak-rossznak,
Hegyet-halmot már nem birnak.
Függnek, mint felhők felettem,
Arany sugár aranyozza,
Régi álmot visszahozza:
Hegyen-halmon csak szerettem.
Semmit, ami dicsőséges
Nem szereztek, nem találtak:
Csillag-porban utat vágtak:
Aztán le, a föld rögéhez.
Függnek, mint mesék fölöttem.
Sirnak, mint az átkozottak,
Hogy a célhoz nem jutottak,
Köd előttem, köd mögöttem.

Sárosi Árpád: Vetések között
Hullámzó vetések,
Ragyogó harmat-tenger.
Mért rejted el a dalt?
Amiben hisz az ember.
Hallgat a pacsirta,
Nem nyilaz fel az égnek.
Buvik a bánattal,
Nem kell a fakó ének,
Nem kell ez a nóta,
Az ócska-rimü zsoltár...
Ahol meghallgatták:
Már rom a közös oltár.
Vijjogó turulok
Remegő hegytetőkön,
Rekedten siratók:
Ember, meddő jövődön
Véres dalt üvöltők,
Táltosai a mának:
Hited boltozatján
Vergődve szállnak.

Sárosi Árpád: Az örök forrás él...
Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.
Mulandó minden, buborék és pára,
Ne adj, ne hajts a szerencse szavára.
Jólét, öröm: árnyék a tenger habján,
Ujjong a kapzsi téves hitet vallván.
Egy rezdülése a nagy mindenségnek:
S a földi kincsek holt-hamuvá égnek.
Az örök forrás él mindenek felett:
Az ember-szeretet.

Sárosi Árpád: Egy kertnek a szélén
Tavaszerők, mint gyermeket csalnak,
Hívnak a rétek, hí a határ.
Megpihenek egy kertnek a szélén,
Hol egy magányos diófa áll.
Reám ismersz-e bánatok fája,
Ki vagyok én, a bus idegen?
Álmodik szivem, a gyerekévek
Halk muzsikája szól idebenn.
A mi kis kertünk, ami kis házunk,
Mint a tünt élet: mindene rom.
Száll, tün az emlék, űzi, ragadja
Tavaszi felhő, lágy fuvalom.

Sárosi Árpád: Aki üzent értem
Tegnap hívtál erdő, üzentél utánam:
Odakint több a fény, igazabb világ van.
Odakint kurjanthat fékezetlen kedvem,
Nem nyügözhet semmi, ha vendéged lettem.
Kisértetet rejtő falak, zugok, zárak,
Bocsássatok már el, fáradt vagyok, fáradt.
Aki üzent értem, nem várhat sokáig,
Nem várhat a holnap halott hajnaláig.
Régen hivtál erdő, én csak ma jöhettem.
Szomorúra sorvadt kurjantós, víg kedvem.
Birodalmad csöndes, mint a gyászos udvar,
Tele minden ösvény, bujdosó nagy búval.
Hová lett a nóta, az illat, a mámor?
Kiesett a napfény, billent koronádból.
Némán hull öledbe a száz húru hárfa,
Sirató dalt suttog, fehér testü nyárfa.

Sárosi Árpád: Az erdőben
A lába nyomába
Időtlen időktől.
Hiába, hiába.
Tavaszi mezőkön,
Őszi erdők felett
Csak suhant. Az élet.
- Rám találsz, meglehet.
Ősidők igéje,
Vágyak csipke bokra.
Megsirattál erdő,
Mint az anyám szokta.
Velem van. Az élet.
Uttalan utakon
Bús nyaramba tévedt.
Az én bús nyaramba,
Az ő tavaszával...
Suhanunk, suhanunk
Örvényeken átal.
Az erdő békéje
Jóság minden bokra:
Megáldanak minket,
Ahogy anyánk szokta.
(Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek)
Sárosi Árpád: Két boldog ember
Üde harangszó simul az erdőn:
Vig kacagása földnek, a fáknak.
A nyár dalolgat. Csak ketten értjük.
Erdőzugás az idegen-másnak,
Kik erre járnak.
Kicsendül kőből, harmatvirágyból,
Buggyanó szóból, nagy némaságból:
Kacag az erdő, kacag az élet,
Másoknak nagy csönd, nekünk szent mámor,
Vágyas szemünknek nyitott kapuján
Ige: a máról.
Belép az erdő széles, víg kedvvel...
Pazalja kincsét nyár és az élet:
Szedi szivébe két boldog ember,
Két boldog ember.

Sárosi Árpád: Virrasztok
Ezüst-palástos éjszaka,
Ahol megbúvik lárma, csend.
S a szoba békés asztalán
Poharak vidám dala cseng.
Virrasztok. Testvérem az éj.
Duhajra vál a mulatás:
Asztal körül vig cimborák.
Nem látja más, nem hallja más.
A szerelem: virágos kert,
Az ifjúság: arany patak,
Az akarat: szilaj vihar,
Nyárvégi cécót tartanak.
Nem hallja más, nem látja más.
Csendülnek csorba serlegek:
Halkul a tivornyás öröm,
Az élet bora elpereg.
Sárosi Árpád: Ha kél a hold...
Ezüst ujjával bekopog.
Zenélnek bámész ablakok.
Megáll a fázós tölgy felett,
Halkan beszól:
"Nincs dal, sóhaj, vagy üzenet?"
Poéták irgalmas barátja,
Pihent türéssel várja-várja:
Csendül-e ríme vágynak, búnak,
Hogy osonjon
Ösvényein az égi utnak.
Ezüst ujjával bekopog.
Ma, áldottan boldog vagyok,
A hold, ha vallok, - kinevet,
Vándor ne várj:
Ma, nincs se dal, se üzenet.
(Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek)

Sárosi Árpád: Oly szép a nyári éj...
Nem illik, ma a szerelemről
Pajkos, tüzes dalt zengeni.
A sziv, a szomoruság kápolnája,
Kedvét kitárni nem meri.
Pedig ma is kell, hogy remélj...
Oly szép a juliusi éj.
Nem illik, ma dicsérni téged.
Ki, magad vagy a földi báj,
Némán viselni népek gyászát,
S türni, mi millióknak fáj!
Ma hódolásra oh, ne kérj,
Pedig oly szép a nyári éj.
Csak a Halál ma, aki tombol,
Övé, övé a nagyvilág.
Rút dáridóján Vérbe fulnak,
A vig, szerelmes daliák.
Élet! tebenned mennyi kéj,
Oly szép a juliusi éj.

Sárosi Árpád: Apró kezed alszik
Mint liliom szirma,
Az illatos párnán, -
Apró kezed alszik
Pedig szavát várnám,
Ébred, ébred, tudta
Itt vagyok mellette -
Őrzője, védője -
Aki lefektette.
Szirom, játék - semmi -
Csókkal tehetetlen.
De veretlen acél
Élet-pöröly ellen.
Hófehér ujjakból
Tüzcsóvák születtek -
Ha gazság, gonoszság
Vele harcot kezdtek.
Hófehér ujjakból -
Mint a nyári éjnek -
Jóság harmatozott:
Esettnek, szegénynek.
Liliom hószirma,
Illatozó párnán -
Apró kezed alszik -
Pedig szavát várnám.
(Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek)

Sárosi Árpád: Az erdők utján
Nem vagyok én magam,
Ha az erdők utján egyedül is járok,
Virágok, madarak,
Szivemhez nőtt régi, régi jó barátok.
Láttak szomorun is,
Láttak, tuláradó örömmel örülni,
Viharok tüzéből
Az egész lelkemmel ide menekülni...
Virradó hajnalon,
Árnyaktól megrohant, suttogó estéken,
Sokszor láttak engem,
Kerestem valakit, akit vártam, régen.
Jártam a nyomában,
Csak suhant az erdőn, nagy-nagy messzeségben,
Őszre járt a május -
Mire megtaláltam, mire utólértem.

" Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.)
(Sárosi Árpád)

Sárosi Árpád: Holnap...
Nem érzem nyomorát a mának,
Szó nélkül szenvedem...
Nem fáraszt, de új harcra biztat
E néma küzdelem...
Nyugodtan várom mikor virrad,
A holnap mikor jő?
Reményeim valóra váltja,
És megváltóm lesz ő...
Holnap, a szép boldog holnap...
Az lesz a győzelem...
Dalt zengek, míg hörögve mul ki,
A ma, az ellenem.
Holnap, te holnap, várlak, jösz-e?
S így tűnik el sok év...
És rohanok elédbe szakadatlan:
Nyugalmas, csöndes rév...
Bízva a holnap hajnalában
Lelkem előre tör...
Míg egyszer csak utamat állja
A rév - a sírgödör.

Sárosi Árpád: Fehér asszony: a tél
Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.
Trónját disziti millió jégtüje,
Feljajdul tánchoz orkánhegedüje.
Betör az akkord, nyugalmat sodorván:
Paloták selymén, kunyhók árva rongyán.
Utak mérföldjét vad hajszával méri,
Átok, nyomor, romlás vádlón kiséri,
Terád vadászik ember, kósza vadra,
Halál-farsangján: mámoráldozatra.

Sárosi Árpád: Találkozás
Szeretem a téli éjszakákat,
A síri csendet, a havat.
Tél volt. Fehér, szomorú éjjel,
Amikor szivem rád akadt.
Ezüst árnyként suhantál keresztül,
Mint menekülő fájdalom,
Nyomodban ciprusok sarjadtak,
A halálarcu friss havon.
Ugy éreztem: halni menekültél.
De én, az élet vándora,
Kis kezedet szivemhez vontam
És kértelek: ne menj oda.
Az életet megtaláljuk ketten.
Keresni: visszahívtalak.
És hullt a hó, mint selyem álom,
Virág nőtt lábaink alatt.

Sárosi Árpád: Magam vagyok
Azok a fehér, jéghideg hegyek
Didergő fák, a sápadt csillagok,
Egy sóhajtással sem felelnek s én
Magam vagyok.
Ugy érzem, mintha bús lelkem fölött
Elmultak volna hosszu századok,
És én kereslek egyre s mindenütt
Magam vagyok.
Tavasz szerelme, nyárnak vágyai
Miért emlékezzem mostan rólatok?
Egyedül voltam, mint a hogy ma is
Magam vagyok.
Nem fáj meghalni, de te, siri csönd,
Reád mégis borzadva gondolok.
Magamba' lenni, mint e földön itt
Magam vagyok.
(Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek)

Sárosi Árpád: Az örök forrás él...
Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.
Mulandó minden, buborék és pára,
Ne adj, ne hajts a szerencse szavára.
Jólét, öröm: árnyék a tenger habján,
Ujjong a kapzsi téves hitet vallván.
Egy rezdülése a nagy mindenségnek:
S a földi kincsek holt-hamuvá égnek.
Az örök forrás él mindenek felett:
Az ember-szeretet

Sárosi Árpád: A hegyen
Haldokló, őszi alkonyon
Velem vannak testvéreim:
A tétlen csönd, a nyugalom.
A lomb neszét, mely hullva-hull,
A város harcos zsivaja,
E bús zene, nem sirja tul.
Az éj fesziti bársonyát,
S a házak sóvár lángjai
Lassan kigyulnak odaát.
Ezer és ezer tüzszemek:
Remények, bűnök, bánatok,
Ragyogók, vérzők, betegek.
Lepergő lombok halk neszét,
Vedd karjaidra kóbor szél,
Hintsd a szivekbe szerte-szét.
A csend körültem megremeg.
S a városban, mint siri mécs
Kialszanak a tüzszemek.

Sárosi Árpád: November
Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.
A levelek: az erdők gyásza,
Riadt sikollyal hírvivőkül mennek.
Nekünk a nyári éjszakáról
Csengő, csodás meséket énekelnek.
Az emberek, fagyos, bús kedvvel:
Vad kergetői a lidércjavaknak,
Ha este ablakunkhoz érnek,
Mint gondtalan vándorok, úgy kacagnak.

Sárosi Árpád: Az élet már a lejtőn...
Megsápadt őszi hajnalon
Virágok harangoznak:
Megfosztott kelyhek éneke,
A titkolt búcsuzónak.
Ünnepre hivnak. Ég a hegy,
Smaragd palást az erdőn,
Sikoltva száll a falevél:
Az élet már a lejtőn.
Vig dal kisérjen, vad öröm,
Kik dáridózni mentek,
Kacagjatok sokat, sokat,
Ha fák alatt pihentek.
Legyen őrülten mámoros
Az erdő minden lombja:
Ne tudja, ha lázas szemét
Az elmulás befogja.