Sárosi Árpád: Az erdők utján

 

Nem vagyok én magam,

Ha az erdők utján egyedül is járok,

Virágok, madarak,

Szivemhez nőtt régi, régi jó barátok.

Láttak szomorun is,

Láttak, tuláradó örömmel örülni,

Viharok tüzéből

Az egész lelkemmel ide menekülni...

Virradó hajnalon,

Árnyaktól megrohant, suttogó estéken,

Sokszor láttak engem,

Kerestem valakit, akit vártam, régen.

Jártam a nyomában,

Csak suhant az erdőn, nagy-nagy messzeségben,

Őszre járt a május -

Mire megtaláltam, mire utólértem.

" Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.)

(Sárosi Árpád)

Sárosi Árpád: Holnap...

Nem érzem nyomorát a mának,
Szó nélkül szenvedem...
Nem fáraszt, de új harcra biztat
E néma küzdelem...

Nyugodtan várom mikor virrad,
A holnap mikor jő?
Reményeim valóra váltja,
És megváltóm lesz ő...

Holnap, a szép boldog holnap...
Az lesz a győzelem...
Dalt zengek, míg hörögve mul ki,
A ma, az ellenem.

Holnap, te holnap, várlak, jösz-e?
S így tűnik el sok év...
És rohanok elédbe szakadatlan:
Nyugalmas, csöndes rév...

Bízva a holnap hajnalában
Lelkem előre tör...
Míg egyszer csak utamat állja
A rév - a sírgödör.

Sárosi Árpád: Fehér asszony: a tél

Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.

Trónját disziti millió jégtüje,
Feljajdul tánchoz orkánhegedüje.
Betör az akkord, nyugalmat sodorván:
Paloták selymén, kunyhók árva rongyán.

Utak mérföldjét vad hajszával méri,
Átok, nyomor, romlás vádlón kiséri,
Terád vadászik ember, kósza vadra,
Halál-farsangján: mámoráldozatra.

Sárosi Árpád: Találkozás

Szeretem a téli éjszakákat,
A síri csendet, a havat.
Tél volt. Fehér, szomorú éjjel,
Amikor szivem rád akadt.

Ezüst árnyként suhantál keresztül,
Mint menekülő fájdalom,
Nyomodban ciprusok sarjadtak,
A halálarcu friss havon.

Ugy éreztem: halni menekültél.
De én, az élet vándora,
Kis kezedet szivemhez vontam
És kértelek: ne menj oda.

Az életet megtaláljuk ketten.
Keresni: visszahívtalak.
És hullt a hó, mint selyem álom,
Virág nőtt lábaink alatt.

 

Sárosi Árpád: Az örök forrás él...

Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.

Mulandó minden, buborék és pára,
Ne adj, ne hajts a szerencse szavára.
Jólét, öröm: árnyék a tenger habján,
Ujjong a kapzsi téves hitet vallván.

Egy rezdülése a nagy mindenségnek:
S a földi kincsek holt-hamuvá égnek.
Az örök forrás él mindenek felett:
Az ember-szeretet

Sárosi Árpád: A hegyen

Haldokló, őszi alkonyon
Velem vannak testvéreim:
A tétlen csönd, a nyugalom.

A lomb neszét, mely hullva-hull,
A város harcos zsivaja,
E bús zene, nem sirja tul.

Az éj fesziti bársonyát,
S a házak sóvár lángjai
Lassan kigyulnak odaát.

Ezer és ezer tüzszemek:
Remények, bűnök, bánatok,
Ragyogók, vérzők, betegek.

Lepergő lombok halk neszét,
Vedd karjaidra kóbor szél,
Hintsd a szivekbe szerte-szét.

A csend körültem megremeg.
S a városban, mint siri mécs
Kialszanak a tüzszemek.

Sárosi Árpád: November

Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.

A levelek: az erdők gyásza,
Riadt sikollyal hírvivőkül mennek.
Nekünk a nyári éjszakáról
Csengő, csodás meséket énekelnek.

Az emberek, fagyos, bús kedvvel:
Vad kergetői a lidércjavaknak,
Ha este ablakunkhoz érnek,
Mint gondtalan vándorok, úgy kacagnak.

Sárosi Árpád: Az élet már a lejtőn...

Megsápadt őszi hajnalon
Virágok harangoznak:
Megfosztott kelyhek éneke,
A titkolt búcsuzónak.

Ünnepre hivnak. Ég a hegy,
Smaragd palást az erdőn,
Sikoltva száll a falevél:
Az élet már a lejtőn.

Vig dal kisérjen, vad öröm,
Kik dáridózni mentek,
Kacagjatok sokat, sokat,
Ha fák alatt pihentek.

Legyen őrülten mámoros
Az erdő minden lombja:
Ne tudja, ha lázas szemét
Az elmulás befogja.