Scheffer János: Az erdő szépsége

A hajnali nap első erőtlen sugarai,
Tavak, fák és nádasok gubbasztó madarai,
Lágyan megérintik a harmatos pókhálókat,
Próbálgatják éjjel gémberedett szárnyaikat.

Fák illata mézeskalácsként, emelkedve száll,
A dermedt éj elmúlt, a nappal lassan helyreáll,
Apró bogarak rajzanak, érdes levegőben,
Vadak jönnek inni a derengő napsütésben.

Reggel van, mindennapos, zajos erdei csoda,
Fehér tűzgolyóvá vált a Nap vörös korongja.
Minden állat árnyékban hűsöl, tikkasztó a dél,
Hulló leveleket lapozgat délutáni szél.

Később madarak és vadak újra inni mennek,
Bogarak a sziklák rejtekébe menekülnek.
Egyszer hűvösen megérkezik az alkonyi szél,
S lassan az erdei világ újra nyugovóra tér.

Scheffer János: Várlak

Scheffer János: Hajnal

Lassan lépdel a hajnal a harmatozó réten,
Napsugarak törnek szét az oszladozó éjben.
A pára, a szellő vizes fűszálak közt lebeg,
Fény szóródik szerteszét aranyló gyöngycseppeken.

A bogarak, madarak is kijönnek a fényre,
Ki-kidugja fejét az egér is, halkan, félve,
Gondtalan nádirigók csacsognak a tónál,
Lomha darvak szállnak a levegőben némán

Hallod-e néma tölgyfák susogását a szélben
Hallod-e már a sziklák dallamát napsütésben
Hallod-e már a felhőkben a hegyek énekét,
Érted-e már a ébredő hajnal üzenetét?

Scheffer János: Lennék fa

Lennék fa ha levél volnál,
Karjaimban elringanál,

Lennék föld ha virág volnál,
Gyökereddel kapaszkodnál

Ha föld lennél és én az ég
Én a keret te meg a kép,

Ha csillag lennél az éjben,
Csak néznélek egész éjjel

Ha hold lennék, te holdsugár,
Ezüsthíd lelkem mély taván

Szél lennél, én homok volnék,
Veled égbe kapaszkodnék

Ha az égben felhő volnál,
Lágy esővel megáztatnál

Esőcseppek a virágon,
Igazgyöngyök az orcádon

Scheffer János: Első pillantásra

Amikor megláttam a szemedet szememmel,
Először érintettem kezedet kezemmel,
Valami megszólalt és valami kiáltott,
Vörös rózsának láttam az egész világot.

Amikor először hallottam a hangodat,
Láttam megcsillanni szépséges hajadat,
Tudtam, hogy te vagy az kit oly régóta vártam,
Arcodon kívül semmit, de semmi mást nem láttam.

Valami elindult ma, ami eddig csak állt,
Szerelem-fejsze csapkodni kezdte a magányt,
Mint két festék, kik esőben összefolynak,
Esőcseppektől új színekkel gazdagodnak. .

Amikor érzed, hogy a két szív együtt dobban,
Ritmusuk egy lesz és a lélek nyughatatlan,
Mikor a találkozás izgalma felemészt,
Mindent odaadnék azokért a percekért.

Scheffer János: Hogy lehet?

Hogy lehet a vízesést lelassítani,
Zúgó, hömpölygő folyót megállítani,
Hogy lehet a lavínának ellenállni,
A gördülő sziklákat alátámasztani?

Hogy lehet a növő virágot földbe nyomni,
Megbolydult méhkast kaptárba visszahozni,
Hogy lehet a szilaj ménest lefékezni,
Éj-csillagok fényét elsötétíteni?

Hogy lehet forró szerelmet visszafogni,
Fel-feltörő érzéseket tompítani,
A szerelmes szívnek ésszel parancsolni,
Közelség helyett a távolt választani?

Hogy lehet?

Scheffer János: Téged látlak

Kecses, hajlékony alakod látom,
Szélfútta kalászos búzamezőn,
Mint egy édesen suhanó álom,
Könnyedén, kecsesen, lengedezőn.

Ha kékvizű, hűs folyóba nézek,
Fodrozódó vízben látom az arcod,
Szép vonásaid már bennem élnek,
Csengő hullámokból hallom a hangod

Éjszaka ha felnézek az égre,
Ezer csillag fénye kacsint szemeidből,
Tekinteted mint holdsugár, éget,
Barna szemeid mélységes mélyéből.

Édes kezed szorítását érzem,
Ha tavaszi szellő lágyan átölel,
Puha bőröd illatát idézem,
Ha bimbózó, virágos rét van közel.

Mint parkban játszó gyerek, a lelked,
Lelkemmel együtt játszol a homokban,
Sugárzó arcod, szép tekinteted,
Üstökösként repül éji csillagokban.

Scheffer János: Együtt az úton

Elalszom, s mikor álmodlak,
Nem várom a reggelt.
Fehér ruhákban szállunk,
Fekete fellegekben.
Megyünk a Fénybe.

Csodás napsütés vár ránk ,
Fekete felhő felett,
Még egy piciny mozdulat,
S meglátod a fényeket.
Még egy piciny mozdulat.

Fogom kezed, húzlak az éjben,
Nem tudom merre,
Tapogatózva, ösztönösen
Egyre előre.
Fogom a kezed.

Fogod kezem, bízol bennem,
Jössz utánam, velem.
Mindig csak előre a nagy
Ismeretlenben.
Fogod a kezem, a végtelenben.

Scheffer János: Séta a Bükkben

Zengő sziklái, szépséges, bükki havasoknak,
Hol Tar-kő és Bánkút csúcsai felmagasodnak,
Köd-hajnal üli meg a harmatos völgyeket,
Reggeli Nagymezőn egy könnyű sétát teszek.

Friss őszi szelek, érett fű illatát hordozzák,
Ágak szines leveleit érdes szelek borzolják.
Itt vagyok a Zsidó-réten és kicsit megállok,
Suta őzre, muflonra és szarvasokra várok.

Nap árnyéka már a termetes víznyelőknél jár,
Erős őzet, iramszarvast lő hirtelen halál,
Vaddisznók vicsorognak rettenve, de némán.
Madarak rebbennek szét kioltott életek nyomán.

Nézem a fiatal, szilaj csipkéskúti ménest,
Hangjukat hallom tompán a dobogó messzeségben,
Déli nap hevében, hűvös bükkerdők árnyékában,
Apró bogarak rajzanak szét gyors egymásutánban.

Bükknek barlangjai, mióta feküsztök csendben,
Sötét járatokkal, párás, szines cseppkövekkel,
Kik csendben alusztok át véres századokat,
Halk vízcsobogás töri meg örök nyugalmatokat.

Kirándulók zaja tölti be a Szalajka-rétet,
Frissvizű források táplálják a vízesések,
Hideg hűsítő szél fúj a Hámori tó felett,
Partján padok pihennek, lassan én is továbbmegyek.

Mint kusza barázdák, hegyes-völgyes réteken,
Turisták sétálnak a szépséges bérceken,
Csak az Őserdő pihen fenséges magányban,
Kidőlt fák várják néma sorsukat a tájban.

 Scheffer János: Őszi szerelem