Seres László



Seres László: Földbe gyökerezve
Hordtam neki ölben a fényt
mikor sötétség borult rá
s földbe gyökerezett vadvirág-illata
amit a vágy kisimult égre festett
gyógyír volt ez neki és nekem
ábrándnyi éhgyomorra
ablakáig kúszó vad borostyán
hajnal-szaggatta leheletnyi csend
éltető remény
fájó kiábrándultság
Emléke
ma is űrt hagy bennem
betölt s elbűvöl ahogy fénye egyre jobban éget
magamat vádolom mindenért
ha fenn a mennyben járok
s kérdőre von Isten
megvakulok érte
S addig
addig hagyom hogy földbe gyökerezzen
mindegy ő éltet vagy én éltetem
tudom
mikor rám törnek a kisírt-szemű álmok
anyám sír bennem
s én könnyezem

Seres László: Éveim
Könnyűvé tesznek -Uram- az évek,
mint szántó-vetőt tarlón a Nap.
Kévébe kötött légzőgyökérnek
érzem learatott magamat,
magvaim rég elvetett reményét
-keserves oltár-áldozatot-
melyből erényt kovácsol szükségként
a szik, vagy rög, ami arany volt,
s rög lett, mire balgán észrevettem
tört fényét lelkembe ojtottan.
Tavasz lesz, jaj, el ne feledjem.
Uram, a tarlót felszántottam…

Seres László: Életelixír
Ajándék mindaz
amit a szív ad
életelixír
-fel se hánytorgatja-
mikor az a másik szív
mint harmatot a föld
csendes alázattal
befogadja

Seres László: Virágok
Anyám
virágokról álmodott,
szívében őrizte a tavaszt.
Hiába cibálta jeges szél
a hóba hullt zörgő ágakat,
s visított be az ablakrésen
zord ezüstje a morcos télnek,
arcán rózsák mosolya nyílott
reggelente, mikor felébredt.
Kötényben hozta, lábujjhegyen
hajnaltüzek fénylő illatát
-úgy nevetett akár egy gyerek-
lerázta rólunk a zúzmarát,
s ébredt, nyikorgott az öreg ágy,
táncolt, szökellt a hópihe had.
Kereste a négy kölyöklábat
a gyűrött nagykabátok alatt.
Ki törődött
ott jéggel, faggyal,
csillagszemét az ég csókolta,
virágtestével hajolt fölénk,
hogy összefogjon egy csokorba.
Elmesélte, ma szép a reggel,
friss hó hullott a Körös-gátra
s kinyílott ablakunkban
Isten kristályba lehelt jégvirága.
Így gondolok rá, míg keresem,
ha fagy gyötör, vagy éget a láz
s a hajnal fényözönnel ébreszt,
hol van az utca, hol van a ház,
a süvöltő szél a vad folyó...
Mintha átaludtam
volna ezer évet
nélküle, míg csillagokban jár
-a hozzám ma is visszajáró-
és virágjairól álmodik
Valahol...
mindig
tavaszodik...

Seres László: Voltál...vagy...leszel...
Jó tudni azt, hogy voltál
hogy nekem lehess csak
mikor nem is álmodtál
kiválasztottalak
Jó érezni azt, hogy vagy
ölelj el ne eressz
Enyhítsd mámoros szomjam
szomjaddal, úgy szeress
Jó hinni azt, hogy leszel
most már mindörökké
még lélegzetet veszek
kettőnknek, kettőnkért

Seres László: A pillanat ...
A pillanat varázsát
öleld át
bölcsen
ringattasd vele
magad
és ringasd
őt el
ami volt
az már elmúlt
ami lesz
még álom
élvezd a van-t
s szeresd
hogy a perc
megálljon

Seres László: Örök szerelem
Nem kellesz, csak mindenáron.
Ingyen én se adom magam.
Szerelmünk így lesz egy álom,
s benne a vágy halhatatlan,
tűz-jel, ki nem alvó fárosz.
Bűnök nélkül is vétkesen
járul testünk oltárához.
Nincs kezdete, nincs vége sem.
A pillanat és öröklét
szárnyaló rabjai lettünk.
Titkon vágyott örömökért
mind a ketten megfizettünk.

































