Sík Sándor: Kék csend

Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szívemben,
Se bú, sem öröm.

Duruzsolva dong a
Víztükör,
Nem akarok semmit
Senkitől.
Langy ujjal a fény
Befogja szemem,
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.

Sík Sándor: Szonett

Feküdt az erdő őszült avarán.
Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
És jött az álom rózsaszín ködében,
Fátyolos arccal, jött a kék leány.

,,Ez a Boldogság!'' - kacagott szegény,
S levonta fátylát. Kezei remegtek,
S csalódva mondta: ,,Most ismertelek meg.
Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.''

És hozzá hajlott a kéklő kísértet
És megcsókolta. S ő mindent megértett,
És sírva mondta: ,,Ó Emlékezet!''

Remegő fák közt árva szél didergett.
Az alkony könnye az avarra pergett.
És minden fázó fűszál könnyezett.

Sík Sándor: Dal

Bús lelkét rámlehelte
A síró alkonyat,
Lágy ajka esti szélnek
S egy selymes édes ének
Csókolja arcomat.

Lelkemben most virágzik
Egy ifjú kék virág,
Mondd, miért oly bús az alkony?
Miért könnyek közt mosolygom
E halk melódiát?...

Sík Sándor: Gyöngyvirág

Be szép vagy, édes gyöngyvirág,
Fiatal és fehér.
Vigyázz, vigyázz, simogató kezem:
Hozzá ne érj!

Nincs szebb öröm a föld szinén,
És nincsen édesebb:
Nézni egy bimbót, messziről,
Amely nem a tied.

Sik Sándor: Ibolyák

Az áprilisi réten
Gyerekszem-kéken
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Bujócska-félve,
Mint a tavasz a télre,
De mégis diadalmas-kéken,
Mint a lebegő kék fátyol az égen,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Kék tőlük a part meg az árok:
Amerre járok,
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!

Nem téplek el innét,
Ó réti picinykék,
Ibolyák, ibolyák, ibolyák.
Csak egy ami aggat:
Lesz tán aki durva, leszaggat,
Aki nem simogatja pihétek,
Nem vágy lesimulni közétek,
Mint én, öcsikék, ibolyák,
Csepp szirmaitokkal összeremegve
Nem sír föl a boldog egekbe:
Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!

Sík Sándor: A várakozó

Egy ablakban, egyedül, árván,
Egyvalakire várván,
Úgy-e hogy álltál már te is!

Szemedet egy pontra szegezvén,
Oda, hol kanyarul az ösvény,
Úgy-e hogy néztél már te is!

Messzebb e pontnál, egyetlennél,
Akárha mágnes rabja lennél,
Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!

S ha ilyenkor valaki rádszólt,
Csak nézted, mint egy megvarázsolt,
De nem láttad te sem!

S ha úgy esnék, hogy sohasem,
Hogy szűk lenne az élet is:
Úgy-e, hogy nem adnád te sem,
Hogy állnád, várnád akkor is!

Sík Sándor: A csillagok tövében

Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését -
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve - üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?

Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, - komolyan, mint a gyermek, -
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?

Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.

Sík Sándor: Novemberi utazás

November van, hajnal borong, nedves, ködös, didergő.
Templom magaslik messziről, sötéten, elmosódón.
Hárman botorkálunk felé, lelket átjáró ködben;
Csonttá fagyott földön megyünk, térdig fekete hóban!
Olajlámpánk pislog búsan és harcol a homállyal.
Mindent benyel a lomha köd, csak a messze templom áll.

Mellettem balra kisfiú szökdécsel könnyű lábbal,
Körmébe néha fázva fúj és belenevet a lángba.
Nagyokat csúszik a havon és talpraszökken újra
Kacagva kél, ha elbukott s nevetve megy tovább.

Mellettem jobbra hófehér vak aggastyán botorkál,
Görcsös boton kínnal döcög, meg-megrogyó inakkal.
Szakálla közt rút zúzmara, fogai összeverődnek.
Lassan lép és nehézkesen, botját kinyújtja hosszan,
Úgy tapogatja, hova lép, az utat óvatosan.

És én közöttük harmadik, bizonytalan léptekkel,
Fázom, félek, fáradt vagyok és ismeretlen erre.
Azt súgja mégis a szívem, hogy jó helyt járok itt.

Megyünk, megyünk, el is jutunk a templom ajtajához,
És mindhárman fölmegyünk a három márványlépcsőn
És háromszor bezörgetünk a lakatos vasajtón.
Benn búg az édes orgona és biztat az édes ének,
És piros fény szűrődik át az ajtó hasadékán,
És tömjénfüstnek illata szűrönközik felénk.

Mi letelepszünk csendesen egymás mellett a lépcsőn,
Egymáshoz közelebb bújunk és keresztet vetünk,
És várakozunk a kapu előtt.

Sík Sándor: Őszelő

Rozsdabarna őszi lombok
Hulló pelyhe közt bolyongok
És a hullást hallgatom.
Rozsdabarna bú a fákon,
Barna bánat, őszi mákony
Édessége ajkamon.

Régi módon andalogni:
El-elnézek egy maroknyi
Késve nyíló kankalint.
Zördül lelkem mély avarja,
Hogy az őszi szél fanyarja
Hűvösével megsuhint.

És a zörge rőt avarból
Fölkacsint egy elcsavargó
Elmaradt arany sugár.
S fák közül egy ritka vendég:
El sem könnyezett növendék
Ifjú énem kandikál.

Nézem, nézem nedvesülő
Szemmel, mint egy ágon ülő
Szárnyalibbentő rigót.
Csak a már-már rebbenőnek
Súgom el, hogy őszelőmnek
Ez legelső könnye volt.

Sík Sándor: Az ősz dalol

Síró fuvalmak
Zörgőn kavarnak
Hűs éjszakára
Port az avarnak
Hantja alól.
Halovány árnyak
Zokogni járnak
Ravatalára
Az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.

Sápadtra sárgul
S a szürke ágrul
A lomb lezördül
S egy volt világrul.
Mesét mesél.
Bús esti pírba
Bámulok sírva
S a könny úgy gördül
Szemembül, mint a
Halott levél.

Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
Halott szerelmek,
S mely dalaimra
Borul, a dér.
És sír a fény is,
A nap szemén is
Könny könnyre dermed
És sírok én is.
Mert minden él,
És minden elmegy.

Sík Sándor: Szeptemberi lomb

Várj még, ne siess, szeptemberi lomb,
A hegyeken még szól a kolomp,
Még messze a tél.
A te helyed még fenn van a fán:
Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány?
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!

Várj még, ne siess, szeptemberi szív,
Hiszen érted már, hogy a szél hova hív:
Nincs messze a tél.
Kell még holnap is, aki énekel:
Az énekléshez élni kell.
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!

Sík Sándor: Nyárvégi reggel

Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul,
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld podgyászát a fák alatt a nyár.

Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon-nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot, meg a cinkét.
Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.

Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni.
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.

Sík Sándor: Ember

Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!

Lerázom magamról a port,
Amit a századok ajka rámlehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rámtekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.

Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.

Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édes anyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.

És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.

Sík Sándor: Esti dal

Alszik a kert, eljött az este,
az ég fehér és bánatos.
Az égből bús, magányos álmok
aranyló méze harmatoz.

A házból, zsongó lombon át,
halk zongoraszó kilopózik.
A zene zengő vizein
a lelkem némán ringatózik.

Víg dallam, csengő kacagás.
Hallgatom, némán, komolyan.
Csak tíz lépés! és - boldog Isten!
Mindez oly messze, messze van!

Egy ember jön a ház előtt,
az ajkán pajkos, könnyű nóta.
Istenem! Mintha jönne már,
hosszú, nagy, terhes évek óta.

Jön, hosszú terhes évek óta,
és én oly rég, oly rég lesem.
Jön felém, amióta élek,
és el nem érhet sohasem.

Oly messze-messze minden, minden!
Az éjszaka ölel körül.
És én fölállok, egyenesen,
a súlyos éjben, egyedül.

Sík Sándor: Nézd, süt a nap!

Nézd, süt a nap! - mégiscsak erre tévedt!
Volt egy idő! - emlékszel-é? -
Napos tavaszok, napsugaras évek!
Túrákra jártunk a hegyek közé!

És szállt a nap, ki tudja, mit keresvén?
Jött egy idő, - szép este van,
Sétálni járunk. Estéllik az ösvény,
És száll a nap, tűnődőn, pirosan.

Jön egy idő, és szállni fog - utánunk,
Ilyen szelíden, mintha értené,
Hogy immár semmit, semmit sem kívánunk,
Már lépni is csak egyet: fölfelé.

Sík Sándor: Csendes tavaszi dal

Gyöngyvirágos szép tavasznap,
Testvérül ma elfogadj,
Kisgyereknek, szép-igaznak,
Önmagamnak visszaadj.
Fürge szellő, lég suhanca,
Légy te most a mesterem.
Míg szökellve szétsuhansz a
Friss füvön, jer, játssz velem!
Új tavasz, legyünk ma egyek!
Add, ma mindent elfeledjek,
Ami nem dal, nem derű,
Nem győzelmes-egyszerű.

Félre tőlem, téli rontás,
Zúzmarázó kételyek,
Sziromrázó részrebontás,
Gondok, árnyak, éjjelek.
Drága köntös, egyszerűség,
Tiszta tóga, légy ruhám;
Kék-fehér tükröd, derűs ég,
Arcom nézze vissza rám.
Zaj ha bennem, elcsituljon,
Csendnek ujja rám simuljon.
Angyalujjú rejtelem,
Tiszta béke, légy velem!

Sík Sándor: A legszebb művészet

A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reményvesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett szép vidáman,
Istentől rád szabott igában.
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan, ha ezt erősen hisszük,
Hogy teher, amit vinni kell,
Az égi honra készít fel.

Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más.
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged.

Az Úr nem szűnik meg tanítani,
Ezért kell sok harcot vívni,
Idősen is, míg csendesen a szív
az Úrban megpihen és kész vagy
az Ő kezéből venni, hogy minden Ő -
S te sem vagy semmi.
S akkor lelked kegyelmes atyja
A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod -
ez mindennél dicsőbb dolog.
Áldást kérsz szeretteidre -
Körülötted nagyra és kicsinyre.
S ha majd munkád betellett,
S a végső óra elközelgett,
Engedsz az égi szent hívásnak,
Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.

Sík Sándor: Dáliák

A hegyekről most kúszik le a reggel
Megfürdet mindent mámoros színekkel.

A ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás vidámak, mélabús lilák.

Az ampelopszisz fürtjei körül
A méhe-nép az életnek örül.

S üldögélvén a vadszölős verandán
Némán tűnődöm életem kalandján.

Örülni én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.

De Isten tudja, ez a mostani
Öreges öröm csak más valami.

Most ami öröm, szép is, szomorú is
S könnyei között mosolyog a bú is.

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!
Nincs már a földön semmi, amit várnék.
Tudom, hogy minden óra szép ajándék.

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,

Ahol talán még azt is fellelem,
Amit félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!

Hanem itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,

Hogy búra váljék bennük a világ,
Mint bennetek, szomorú dáliák, -

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,
S nekem legyen a világ puszta pőre,

Mint vihar után derékon törött
Dália-szárnak az épek között...?

Ki merne kérni? kérni melyiket?
Melyik a jobb? melyik a nehezebb?

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,
Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok

Sík Sándor: A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet
akinek rózsaszín az arca
aki örül, aki kacag
aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem
a hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek
a nagyszemű, nevető gyermek
akiben szűz, minden-csírák
ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel
az induló, az ébredő
akinek győzelem az álma
akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar
aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
a fakadó fiatal élet.

Az ébredő Napot imádom
megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke
az én dalom a hajnalé.

Sík Sándor: A másikomról

Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
Hogy láthatatlannak születtem.
Azért van, hogy az emberek
Úgy elnéznek mindig fölöttem.

És nem kapott hangot az ajkam,
Kiáltanom is hasztalan.
Egyedül járom a világot,
Látatlanul és hangtalan.

Valaki áll a helyemen.
Egy másik. Azt mindenki látja,
És mindenki ahhoz beszél,
És az mindenkinek barátja.

És az beszél az emberekhez
És a szemükbe mosolyog.
(Egy idegen, egy nagyon-másik!)
S mind azt hiszik, hogy én vagyok.

Sík Sándor: Egy rózsacsokorra

Ne hozzatok nekem virágokat,
Hervadtukon majd a szívem szakad.

Szép szavakat se mondjatok nekem,
Az igazságot jobban szeretem.

Köszöntéssel ne kényeztessetek:
Az ember fia tesz, amit tehet.

De ha lelkem a papírra teszem,
A kéz, amely ír, nem az én kezem.

Mit adjatok hát, ha adni kívántok?
Egy kézszorítást meg egy Miatyánkot.

Sík Sándor: A könny születése

Boldog a bűn és érdemtelen áldott, 
Mert semmiből teremt egy új világot. 

Boldog a bűn, mert ő szüli a könnyet 
És százszor szent a könny. 
És másom nincs, csak a könny, amit sírok, 

Egyetlen ősi örököm. 

Nincs másom. És az sem enyém, 
Az én könnyem nagytitkos messze tenger, 
És én úgy állok partja meredekjén, 
Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel. 
És a szemem lehúnyni sem merem, 
Mert a tengeren sziszegnek az éjek, 
És elzsibbaszt egy szörnyű félelem; 
És a szememet kinyitni is félek. 
És úszni kellene és nem merek, 
Hiába hívnak messze tengerek; 
Csak reszketek, vacogva reszketek. 
És, jaj nekem, egyhelyben állok. 

A bűn az áldott. 

Mert eljön és az óriás vizeknek 
Örvénylő mélyére merít, 
És tágra nyílt szemeim elé hozza 
A mélységek rejtelmeit. 
Megmutat mindent ott lent a fenéken, 
Hullám alatt, kövek megett, 
És úgy találom meg enmagamat 
És úgy találom meg a könnyeket, 
És ama világos világot. 

A könny, a könny ezerszer áldott!

Sík Sándor: A tó lelke

Állottam hosszan, hallgatag,
A fák alatt, a tó felett.
Halvány holdfény a gallyakat
Sugárba vonva reszketett.
Ködben, homályban állt a tó,
A légben néma mély igézet,
Félálmodásba ringató.

A tónak lelke megigézett.

Levél se mozdul, nesz se szól.
Hallgat a víz, szunnyad a szél.
Hullám közül, a víz alól,
A sejtelem világa kél.
A tó beszél. Én hallgatom.
S a vízbe nézek, egyre nézek.
Élek?... Nem élek?... Álmodom?...

A tónak lelke megigézett.

Testetlenül és nesztelen
Hűvös sugalmak rajja kel,
És átszűrődik lelkemen.
A tó, a tó titkot lehel.
Átsző mindent e lehelet.
Minden titok, amerre nézek.
Nedves köd ül a táj felett.

A tónak lelke megigézett.

Homály, homály! Minden homály!
Ez a chaos! Ez a setét!
A némaság ős lelke száll
Nagy szürke szárnyon szerteszét.
A nagy szárny zajtalan suhan.
Még nincs napfény. Még nincsen élet.
Az anyag áll csak hangtalan.

A tónak lelke megigézett.

A némaságba belevesz
A gondolat, a képzelet.
Igen, az első reggel ez:
A Lélek a vizek felett.
Elömlik, áthat mindenen.
Csak egyet látok, egyet érzek:
A végtelen! A végtelen!

A tónak lelke megigézett.

És halkan és önkénytelen
Imádság fogan ajkamon
Arcod előtt, ó Végtelen.
Imádkozom, imádkozom.
És bennem föllobog a fény:
Mely elveszett a vak homályban,
A Fényes Végtelen ölén
A lelkem, a lelkem megtaláltam!