Simon István: Ősz felé

Korán alkonyul, ősz lesz újra.
Csatáit a nyár rég lefújta.
Jön október szín-légiója,
s megverten susog a diófa.

Már a tücsök utolsó tust húz,
megkezdődik a tarka cirkusz,
s vén , hűvös napok úsznak lassan
velem, hol vérben, hol aranyban.

S rázendít az eső is végre -
táncol majd millió kezével,
tar mezőkön tótágast állva,
az ég végtelen óceánja...

Simon István: Csendes nyári ének

Szép most a nyár.
A virág virít kinn a dombon,
... üldögélek és merengek
száraz fűz dorongon.

engem perzsel itt minden
sugara a napnak.
Furulyázó kukoricák
búsan pislogatnak.

Bánatomat, ami nagy,
elfújom a szélnek,
csengő-bongó harangocskák
mind rólam mesélnek.

Sütkérezek a nyári nap
rekkenő hevében...
Ezer szirmú dalvirágok
szállnak el a légben.

Hűs, borongós, bús világ
a szívemre lépett,
engem paskolsz én pedig most
kikacaglak élet...!

Simon István: A napok jönnek

A napok jönnek megszokottan,
Én is csak maradok a régi.
Felettem suhannak az évek
S nem tudok többé visszanézni.

Lelkemből elszálltak a vágyak.
Éltem egyhangú, szürke lett.
A tavaszba nézek merengőn,
S érzem, hogy jön a kikelet.

Egy porszem vagyok a végtelenben...
Titkon várom, hogy mi lesz még.
Az élet száll, múlnak az álmok
És mindjobban fáj az emlék.

Simon István - Falevelek a földön

Megrázza magát, nézd, a sok fa,
hullik le a száraz levél,
s mint távoli, arany vitorla,
úgy lebeg, ha fújja a szél.

Pirosan ellepi a földet,
vastag, fekete sárra hullt.
S tőle lett már színpompás szőnyeg
fasorok oldalán az út.

Szántáson magányos diófa,
alatta kerek tócsa vér.
S a deret rózsaszínné oldja
a hulló, száguldó levél.

Kopog az ősz arany esője,
kalapom tetején pereg.
Úszik a folyón is előre
a levél, a kivénhedett.

Rázza magát, nézem, a sok fa,
mintha akarva ejtené
öregségét, hogy rőt vitorla
vigye az enyészet felé.

De ág-karjukat égre tartják -
mint naphoz esdeklő kezek,
kérnek vissza már, fiatalság,
tavasz, virágzás, tégedet.

Simon István - Késő ősz

Aranyszegélyű fellegek
között szállnak a vadludak.
Alkonyul,-látni sem lehet
őket, csak hangjukat
hallani.
Nincsen már hegedűs tücsök,
csak kósza eső van, ami
csipeg-csöpög a fű között.
Ezüstös dér, vagy ropogó
hóharmat lesz reggelre itt.
A vetésekre takaró,
bizony az kell kikeletig.
A fának ködszakálla van,
Meglengetik a szelek,
s így hajtogatja hasztalan,
hogy esik, szédül lefele
utolsó
ágrólszakadt levele.

Simon István: Csillagot láttam

Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szereteni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.

Simon István - Várok rád

Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt helyeken.
Kezemben szál cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad, s újra kinyílik,
mint éveken át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.

Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.

Mégis - legyen példa akármi -
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
“Mire képes néha az ember,
hogy várni így tud."

Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz - a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér... már itt vagy, a vállam
érinti kezed szelíden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.

Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés...
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.

Simon István: Dióhéjban

Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.

Megéri, hogy titkomért felnyiss,
ott a négy sértetlen rekesz,
vagy hajíts el, ha velem nem bírsz,
kínlódva inkább ne szeress.