Somlyó Zoltán: Két szív között

Somlyó Zoltán: Hóvirág

Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!

Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág... hóvirág...
Hej, de hideg a világ.

Somlyó Zoltán: Tercinák a vigaszról

Örülj a tavasz-ujulásnak!
A sugarak uj ágyat ásnak
a vágyódásnak.

Hozsannát zengj a friss vetésnek!
A magvak uj utakat vésnek
a cselekvésnek.

És csókot ints a kis pataknak!
Bölcsöje, - akik benne laknak -
a kis halaknak.

Vigaszt remélj szárnyán a szélnek!
Mert benne uj erők beszélnek
ezer veszélynek.

És a veszélyt ne féld! Az Égre
tekínts, ha estél tüzre, jégre,
megsegít végre.

Somlyó Zoltán
Könyvek, amiket sosem olvashattam

Ó, hányszor gondolok tirátok,
minden széptől és jótól elhagyottan:
ti könyvek, miket sosem olvashattam!

Ti titokzatos, messzi hűs lapok!
Betűknek mérhetetlen tengermélye:
nem vihettek magasba és a mélybe...

Ott sorakoztok messzi polcokon
a titkotok két tábla közt bezárva -
s nekem nincs kulcsom ebbe a szent zárba...

De hűvös őszi alkonyatokon,
mikor hangja sikolt a szélkakasnak,
lelkemre éles fénysávok szakadnak...

És megindul köröttem csendesen
nem olvasott könyveknek légiója
s magával ránt a tisztább régiókba...

Megálmodom - ki eljő egykoron -
a legnagyobb gondolkodót a földön:
(hol leszek én, mire csillaga följön!...)

S az új Gutenberget is, aki majd
könyvét a lelkünk ráncaira írja...
S a nagy Költőt is, ki Dantét lebírja...

Ki jókedvet és szabadságot ád
a gályapadhoz láncolt embereknek,
kik egy könyv fölé borulva remegnek...

Somlyó Zoltán: Még nem

Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...

Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...

Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...

Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...

Somlyó Zoltán: Őszi vers

Megérted az őszt...a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.

Megérted: rádesik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.

Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.

Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad...

Somlyó Zoltán: Erdő

Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.

A szekrényem cseresnyefa,
kemény bükk a pamlagom.
Ezen ülve bámulok el
a sok fényes csillagon...

Egész erdő van szobámban;
mélyen hallgatnak a fák.
Suttogniuk sem lehet már,
le van nyesve minden ág...

Csak álmodják, hogy odakünn
zeng az erdő, zúg a szél...
S hogy majd terem rajtuk is még
valamikor zöld levél...

 Somlyó Zoltán: Reggel

Somlyó Zoltán: Orgonával

Ez az, amit még akarok:
menni még egy darabon és gyalog.

Nézni a tájat, a füvet,
mikor harmattól csillog, mint az üveg.

És látni, hogy borul a fény
a külvárosi kertek ölén;

s hogy feszíti pilléreit
az összekötő vasúti híd.

A vándort, aki a rozson át
oly görnyedten cipeli magát;

a holdat, amíg a kertek alatt
oly sokatmondóan leszalad...

S este hétkor, a séta után
megsimogatni kis fehér kutyám

és nézni az ablakon át
hogy bólint az orgonaág...

Az ablakot kinyitani
s az orgonával bólintani...

Somlyó Zoltán: Őszi síp.

Megfújták már az őszi sípot.
Fülem mögött már elsivított
Az őszi szél, a bús szirén.
Vad táltos fogva hintajába,
virágot hint a nők hajába
és panaszt hordoz a szívén.
Búsan suhogtat ostorával
s pirosra forrt szagos borával
mindenkit hetykén megkínál:
Igyál barátom még ez őszön!
mert egyik ősz megy, másik ősz jön -
de te, ha mész, elmész! Igyál!
S amerre száll, titkos jelekkel
és rőtszín szőlőlevelekkel
hullatja teli az utat,
a sípja szól, virágja éget,
nyomába felsikolt az élet
s a temetők felé mutat...

Somlyó Zoltán: Friderika

Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt.
Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold.
Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt
s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.

És egyre sütött, főzött csak és mindig hallgatott;
ha zongora szólt, halkan az ajtóhoz ballagott.
Az arcán bús mosoly virágzott s olyan csendesen,
miként az én anyám, nem tudott élni senkisem.

A kamrát minden jóval megtöltötte két keze,
csak jót mívelt, oly szelíd volt, ő sosem vétkeze.
És odaadott minden jót s a rosszat kapta ő...
Jóságos sírja fölött most a rezedácska nő.

Ha pörölt is, oly halk vala két jó ajkán a szó,
hogy kihullt a könny a szememből s az jó volt, be jó.
S ha látta, hogy a szomszédban a gyermeket verik,
megsímogatta sorjában mindhatunk kis fejit.

S ha este apánk hazajött, csizmáján hó meg sár,
sötét szakálla zuzmarás, két mély szeme sivár:
anyámnak szíve dobogott, kigyulladt homloka -
gyöngécske sikolyt hallatott s rohanva ment oda.

Kivette lágyan kezéből az ernyőt, kalapot.
S a fáradt embert látva, az ajkába harapott.
S az ételt hozta szótlanul szegény, szegény anyám.
És szállt a gőz és ragyogott a tiszta porcelán...

Vacsora közben megeredt a szava kedvesen:
"Nem rosszalkodott, jóuram, ma megint egyje sem."
Így könnyítette meg apám nyakában az igát -
"Holnap vasárnap lesz, vidd el sétálni Zoltikát..."

...És aztán jött a malmozás a fehér papiron. -
Ó, szinte már a könnyem hull ki, amíg ezt irom.
És aztán édes csókja... és a zsalu... és a hold...
Anyám szép barna, boldog asszony, Friderika volt.

Somlyó Zoltán: Oly piciny vagy...

Oly piciny vagy, a zsebembe beférsz.
A vállamig is alig-alig érsz.

Fejed felett száll a tekintetem.
Reád csak késő-fényem hinthetem.

Ha összemérjük nagynéha magunk,
egymástól mindég el-elmaradunk.

Az ajkam csak a homlokod leli.
S ajkadra csak szívem hull, a teli.

S látod, testünk, mit úgy sajgat a vér,
egy ponton, mégis, mégis összeér...

Somlyó Zoltán: Csak addig...

Szeretnék addig élni, 
míg élni érdemes. 
Míg szívem nem öregszik, 
hajam még nem deres.

Amíg öröm a munka 
és tisztán lát a szem, 
amíg a nap s az éjjel 
mind, mind enyém leszen.

Szeretnék addig élni, 
míg csábít az öröm, 
míg bíztat a reménység 
e földi körökön.

Míg szabad lesz a lábam 
és erős két karom, 
amíg az élet terhét 
cipelni akarom.

Amíg a nyári szellő 
szivemben lengedez - 
szeretnék addig élni, 
míg újra béke lesz...

Somlyó Zoltán: Összekulcsolt kézzel

Ottkünn hull az őszi eső.
(Mi vagyok?: bús rímkereső.)

Zúg a szél, az ablak zörren.
(Régen jártam nyárban, zöldben.)

Itt benn is, de hideg van ma!
(Segíts: Isten szent hatalma!)

Őszi szántás rozzant éltem.
(Istenem, mily gondban éltem.)

Álmos már a lámpabél.
(Jaj de mindegy: éj, vagy dél.)

Én keveset imádkoztam,
most keserülöm meg hosszan.

Néma s keserű a szám,
kulcsolt kezem az imám.