Sulyok Vince: Fogyó életem

Napjaim, a fárasztóak, a szürkék,
napjaim, a kínokkal telítettek,
napjaim, a kedvetlenek,
napjaim, a boldogok, a könnyűek,
napjaim, a kék egűek, a nevetősek,
napjaim – ahogy múlnak,
ahogy visznek-sodornak engem is magukkal,
mint hordalékát áradás tavasszal.

Gondolataim, a belém marók,
amik nem hagyják megnyugodni
lüktető agyam,
gondolataim, amik vigaszt nyújtanak,
amikben megmerítkezem,
mint habzó, felüdítő vízben,
gondolataim: tavaszi egek
friss, szertelen madarai,
gondolataim: sötét téli délutánok
nehéz felhői, feketén eltespedők.

Emlékeim, a kínosak, a keserűek,
emlékeim, a könnyűek és lángolók,
a nevetésre késztetők, a torkot
szorítók, a szomorúságba taszítók.

Fogyó éveim, fogyó életem,
fogyó álmaim, fogyó nevetésem.

Sulyok Vince: Figyelsz a csendre

Figyelsz a csendre. Az erdő zúgása
egybevegyül a folyó morajló hangjával
s az őszi bokrok, vékonyodó ligetek
kesernyés illatával.

Figyelsz a csendre, jól tudva, hogy vége
tavaszodnak, vége nyaradnak
s hogy viszont többé egyetlenegy elmúlt
évedet, napodat se látod.

Kutakba kémlelsz bele, s örvénylő egek
kékfehér párafoszlányai közt
egykori arcod kutatod a víztükörben,
azt keresed, ami rég nincsen már.

Ami rég elmúlt már s meg nem ismétlődik,
az után nézelődsz folyton a vizek mélyén,
a fazúgásban és erdő susogásban
a világ végén itt, és végén életednek.

Tavaszod s nyarad mögötted már régen,
sebesen kurtul őszöd is.
Úgy tűnik, létedben egy út van csupán hátra:
a sötét út, a dalnélküli út.

Sulyok Vince: Volt aki után

volt aki után sóvárogtál
lelkedben üszkösödtél
lelkedben dideregtél

pillantására fejbiccentésére
elindultál volna akárhova
bármilyen útra

de nem rád nézett
neki nem te kellettél
világába be nem téged bocsátott
magához nem téged eresztett

csillag volt de
távoli de folyton távolodó

Sulyok Vince: Minthogyha

Minthogyha lenne választásra mód,
minthogyha másutt s másképp
is élhetnék, kívánnom kellene
s akarnom csak, s lehetnék gazdagabb
és sikeresebb, jöhetnék és mehetnék
egy másik kertben, más égtáj alatt,
másfajta virágok és fák között;
minthogyha én választhattam volna ezt is
itt, mintha nem egy messzi
Nagy Akarat tologatna az élet
sakktáblájában, apró kis figurát;
minthogyha sejtjeinkbe beépülve
(s beépülve mindenbe) nem létezne
valami Törvény, megmásíthatatlan
s felfoghatatlan, mit csak az eszmélés
rövidke perceiben sejthetek,
villanásnyi időre csak: amíg
fejem — kínban — fölemelem a porból
s rácsodálkozom vizekre-egekre —
fényvillanásnyi pillanatra csak,
mielőtt porrá omlok vissza újból.

Sulyok Vince: Nem vagyok már

Állok az égető nap perzselő
korongja alatt, egyedül.
Állok az izzó szélben,
tenyeremet szemem elé tartva.
Állok a csupasz, sziklás tájban
föltartott tenyeremmel, mintha
rád várnék, feléd intenék.
Mintha nem tudnám, noha jól tudom,
hogy soha többé, soha többé
nem látlak már feltűnni
a hőségtől remegő levegőben.
A porban, az útkanyarban
felém nem lépdelsz soha többé.
Az úton nem jössz soha már.

Valami rettenetes üresség önt el.
Rámtör és teljesen kitölt.
Tele vagyok vele.
Vele és csüggedt lemondással,
földreteperő lemondással.

Miért is jönnél annyi év után,
kihez is jönnél.
Akit keresnél, nincsen többé.
Nem emlékszem. Nem is vagyok már.

Sulyok Vince: A rózsa pillanata

A rózsa pillanata. Ez.
Ennél teltebb,
teljesebb már nem lesz.
Lobog fölötte a perc
kék éggel, fehér
felhőkkel, meleg fénnyel.
A rózsa perce ez.
Örökkévalósága.
Sziromlevél-csodái
holnaptól már
hullani kezdenek.
És hogy valaha szép volt,
hogy tegnap szép volt, csoda volt,
hogy tegnap volt,
arra csak én emlékezem.

S akkor hal meg
végérvényesen,
mikor én is elfeledem.

Sulyok Vince: Időtlen hegytetők

Sulyok Vince: Egyszer itt éltem én is

A legjobb az lenne talán
s talán a legkívánatosabb is:
feloldódni a tengervíz ölelésében,
beletűnni, örökre beleveszni
a kéken homályló ködökbe,
a vizek mögötti párákba,
igen: a tenger szépségesen üzenő
kék hullámaiba,
ebbe a nyugtató örök zúgásba;
a partszegély arany homokján
csak árva lábnyomom maradna egy időre,
míg az újrázva partra szaladó
habtarajok ki nem törölnék, ki nem mosnák
utolsó, visszahozhatatlan jeleiként annak,
hogy én is éltem, hogy itt éltem én is,
itt járkáltam arany sugárözönben,
itt ragyogtam ebben a parti tájban
s itt sajogtak szívemben bánatok
és furcsa, mert még ritkább, örömök -
itt éltem, innen
vesztem bele a morajló vizekbe,
a dörgő hullámzásba, idegen
partok alatt, ahol lábnyomnyi
jel se marad utánam a homokban

Sulyok Vince: Délután a dombon

Nagyon kínoz a vágy utánad!
Mindenkire haragszom, aki boldog,
mert bánatot virágzik arcom
s keserű magányt hordok.

Csupa illat a domb, és csendes, álmos.
Szelíd tehenek bőgnek, száll a felleg.
Fekszem a fűben s gondolatban
szomjasan megölellek.

Sulyok Vince: Odaszótlanodás

Itt kezdődik az ablakomnál
az erdő és az éjszaka.
Beáramlik a hulló harmat
tavaszelői mély szaga.

Az erdőn és az éjszakán túl
az ébencsendű hegynyereg.
Felette Isten foszforeszkál,
de szólni Hozzá nem merek.

Csak nézzük egymást este óta,
de már nem olyan hidegen.
Zöldlángú távoli hívását
felfogja rángó idegem.

Nagyon kell - s Hozzá szótlanodtam...
Foszforos fénye rámpereg.
Galaktikák közt rámfigyel már,
de én még szólni nem merek

Sulyok Vince: A boldogság egykor

A boldogság egykor egy rét volt,
nagy rét, szelek járta lapályon,
szertebóklászó tehenekkel,
fűzfákkal körül, jegenyékkel
s a láthatáron borzas dombsorokkal.

A boldogság egykor vékonyka ér volt
a rét aljában, fölezüstlő vízzel,
benne békákkal és ebihalakkal,
ritkahangú, kedves csörgedezéssel
s a hátán gyöngyszínű; felhők hasaltak.

A boldogság egykor egy dűlőút volt,
szélében búzavirágokkal, pipacsokkal,
gémeskúttal, föl-le bukóval;
arcomba loccsanó hideg vize
égőbb volt, mint az izzó délután.

A boldogság egykor egy szőlőskert volt
homokos, meleg domboldalban,
kunyhóval, szilvafákkal, barackfákkal,
kék és arany szőlőszemekkel
s mindmáig elfeledhetetlen zöld egekkel.

A boldogság egykor egy kisfiú volt
réteken és dűlőkutaknál,
szőlősorok mézillatában.
Évtizedek mélyéről olykor idehallom
a nevetését - nevetésem...

Sulyok Vince: Sziget a tengerben

Mint ódon könyvben régi kép
oly nyugodtrajzú szép vidék - -

Talán ha elmennék oda
ha átkelnék a vizeken
ha partraszállnék alkonyatkor
azon a boldog szigeten - -

Nem állni csak itt csöndes vággyal
makacs színtelen szomorúsággal - -

Talán ha elmennék oda
történne valami velem - -
mitől is vagyok ilyen fáradt
Istenem - -

Sulyok Vince: Terméketlen, szép bánatok

Jönnek a boldog nyári felhők,
úsznak a délután egén
s a messzeségben fönnakadnak
kék dombokon, ágak hegyén —

Vizek lobognak zöld ezüstben
alázatos nyírfákon át —
így itatja velem a szépség
s a nyár mérgét és mákonyát —

S árnyas teraszról, kerti székről,
napernyő gombája alól
kívánkozom apám kertjébe
a Dunántúlon valahol —

Történéstelen délutánok,
terméketlen, szép bánatok —
se boldog, se boldogtalan, csak
társtalan s nyugtalan vagyok —

Sulyok Vince: Magányosan

Hidak karfái nyújtóznak elém,
hogy rájuk üljek.
Fák állják utam: kedves,
hajlongó oldalukhoz dűljek.

Kutak kínálják vizüket:
ha kell, hogy innék,
s a felhők kérik bánatom, hogy adjam,
ők messze vinnék.

Hidakra dűlök, hűs vizet iszom,
támaszkodom a fának —
de mig nem látlak jönni az úton,
nem hagy el ez a bánat.

Utak porát lemosnám lábaidról,
két karomban aludnál.
Szeretnélek, hogy elhagyni soha,
soha se tudnál.

 Sulyok Vince: Ha csöndes és fáradt leszel

A levelek tűzvésze idején
egy sárga őszi délután ha
hirtelen csöndes és fáradt leszel
ballagjál át lassan a parkon
s mert végül mást úgy sem tehetsz
hát állj meg ahol szürke szép galambok
fürödnek és pörögnek
az összesepert csörrenő avarban - -

Kárpótlásul s talán vigasztalásul
lombhullató céltalan éveidből
boldognak egy-egy óra így marad
bakonyi szüret bükki szerelem
emlékezőn szagolsz az égett levegőbe
s az ágak közt áthulló ferde fényben
máris nyújtózó zászlók lengenek
s puskapor füstje facsarja az orrod
ó édes szédület
Csak alkonyfény volt égő levelek közt
csak télbenéző hajlongó nyírek
hársak és gesztenyék suhogtak
csak emlék volt csak messzi ősz volt
csak szívverés volt gyors szép esztelen - -

Ballagjál holnap újra át a parkon
ha csöndes és fáradt leszel - -

Sulyok Vince: Memento Mori

Boldog, akit (amikor meghal)
hitves és gyermek elsirat,
kit megőriznek emlékezetükben,
kire mindig van jó szavuk,
kiért évek, évtizedek múltán is
könnycseppet tudnak
szétmorzsolni a szemsarokban,
kit emlegetnek és kinek álmukban
még sokáig megfogják a kezét,
kinek sírjához ki-kijárnak,
kinek ezzét vagy azzát, emléktárgyait
évekig őrzik kegyelettel.
Egy napon meghalunk
mindannyian, nem lesz kivétel,
élünk ötven vagy nyolcvan évet
a földi fényben
   - egyszer, és soha többé!
   Kimúlunk a világból,
   ezt kerülni nem lehet,
   jönnek évszázadok, évezredek
   helyünkre mások állanak
   és másoké lesz mindenünk.
          Porból jöttünk, porrá leszünk.