Szabolcsi Zsóka: Tükröm legyél

Lássam arcom rezdülését a szemedben.
Lássam lelkem legmélyét is az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.
Tükröm.

Szabolcsi Zsóka: Felsejlő

Csendet súg az éj.
Felsejlő emlékek közt
várom a hajnalt...

Szabolcsi Zsóka: Világodban

Mi is vagyok én a te világodban?
Meghúzódó árny árnyékodban...,
egy kis hullám tengeredben...,
vergődő lepke tenyeredben...

  Szabolcsi Zsóka: Új nap 

Szabolcsi Zsóka: Tompuló fényben

Szabolcsi Zsóka: Néha...

mint útszélen nőtt
bánatvirágok álma
mélykék nyarakon

mint pókhálóba
szőtt mosolyok vigasza
barna őszutón

mint elkárhozott
varjak lelke a hóban
vakhideg télen

úgy várnak némán
rügyre, tavaszra, fényre
sötét perceim

Szabolcsi Zsóka: Túl a homályon...


Tudom, hogy tűnt álmok repítenek
éjjel tengered felé,
hogy hamut szór körém
a fáradt dalt búgó szél,
hogy hervadó fények, alvó virágok
űzik kószáló vágyamat.
A nap halvány korongja épp csak sejthető
a köd mögött, hihetetlen,
hogy néha izzik és lángol.
Felhők ereszkednek hozzám,
simogató párába burkolnak,
hiába nézem a jövőt, csak
tegnapomat látom...
Látlak, s magamat benned,
szempillád rám csukódott,
kezed eleresztett.
Tenyeremben megbúvó csókok
nyomán apró szikrák pattannak
szerteszét.
Ragyog a köd vöröslő pirkadással.
Hárfadal, fuvolasóhaj lendít
túl a homályon .

Szabolcsi Zsóka: Botladozom

Pezseg az élet,
zengő dalok hívnának,
de nem tudok moccanni sem.
Holdtalan éj borul fölém.
Tegnap még repülni vágytam.
Ma újra göröngyök nőttek lábam alá.
Botladozom szavak erdejében,
álomfák hullnak porba
jajduló robajjal,
s harmatot sír minden fűszál,
ha felragyog a nap.

Szabolcsi Zsóka: Szavakra várva

Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
bukdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek,
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában , fába vésett
jelek erdejében; gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok

Szabolcsi Zsóka: Egyedül

Hömpölygő folyó
papírhajón sodorja
emlékeimet...
...
Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában...
...
Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.

Szabolcsi Zsóka: Szitakötőtánc

Szárnyak surrognak,
szivárványfátyol rebben:
szitakötőtánc.

Szabolcsi Zsóka: Adj, kérlek...

árvalétünket elfeledni
hársillatú nyárban
lépegető virágok közt
holdas vagy csillagtalan éjeken
sugaras nappalok zengő szavai között
fényt varázsolni elfeledett sötét zugokban
rejtőző halk harangok lélekhangjaival feloldva
telet, őszt, hamut és parazsat, kiszáradt gallyakat
tördelve térdelve göröngyökön és síró patakok partján
útra találni, menni, menni, kezet fogva, kapaszkodva szavakba,
fekete-fehér igenekbe és piros nemekbe, lázas lüktető erekbe képzelni
álmot, csendet, békét,
új napok fényességét,
lázat és lobbanó
lángot, pipacsokat,
hűs hársat,
társat,
kezet,
holdat,
napot...
éjt,
adj
esélyt...

Szabolcsi Erzsébet: Tél

...És másnap reggelre kinyíltak a jégvirágok.
Megroppant lábam alatt a tegnapi fű.
Fehér csipke az ágon, fekete varjak a dérben,
csikorog és zizeg, reccsen és surran a hideg.
Bundámba burkolózva aggódom:


Jaj, csak bele ne fagyjanak az érzések a szívekbe!
Érzem, hogy forró a vérem, vöröse ellenpontja
e fekete-fehér világnak. De nem látható.
Aki szembejön velem, vajon sejti-e,
hogy őt is szeretem?

Fuvolaszó hajlítgatja az ágat, arcomra zúzmara hull.
Ó, boldog gyermekkor!
Szánkózások és korcsolyapályák hangjait
hozza a szél a szomszéd múlt időből...
Lesz-e még igazi telünk?

A ködből lassan felkúszik
a sápadt, erőtlen napsugár.
Cipőm talpa alatt megmozdulnak
az első kíváncsi hóvirágok...

Szabolcsi Zsóka
Haiku

Téli éjeken
fagyos, fáradt lélekkel
tavaszt álmodom.

Szabolcsi Zsóka: Lélekálom

Lelkemmel álomba
álmomban hozzád
álomból ébredve
itt a valóság
várok és álmodok
emlékek kerengnek
veled és nélküled
egyedül képzelgek
szavak és színek
és jönnek az álmok
sóhajok elszállnak
és újra vágyok
maradok magamnak
magamba zárva
lelkemmel álmommal

Virágot hoztam:
simogasson helyettem
bársonyos illat.
(Szabolcsi Zsóka)

Szabolcsi Zsóka: Mindennapi csendünk

Csak a csend, hallod,
mindennapi csendünk rebben
rövid nappalok, hosszú éjek után.
Távolból kutyaugatás, tücskök esti dala
ciripeli, zümmögi, dünnyögi át az időt hajnalig.
Csokoládéillatú fahéjas-almás barátságos beszélgetések
emléke kavarog gyertyafénytől imbolygó szelíd árnyak között.
A múlt zsongó hangjai. Hallod?
Bennünk zenél az idő.

Szabolcsi Zsóka: Vagy csak a szél...

Kék asszony, találd meg újra magad,
talán már álmodni is gyáva vagy.
Felhők fölött is rögös az út,
úgy érzed, veled semmibe fut.
Nem tudod, vár-e még valaki rád,
vagy csak a szél dalol az űrön át.

Szabolcsi Zsóka: Éjbe merültél...

Mély éjbe merültél már...
Hajnalonként újra kutatlak,
vajon feldob-e még az idő
az emlékezet árnyas-bogas
lombsátorából
egy csókízű mosolyt,
egy bátorító érintést,
egy villanásnyi csöndet,
melyet együtt hallgattunk
érezve a gondolatok
simítását, puha ölelését?
Látlak, s újjászületek
minden reggel,
hogy estére megérjen bennem:
veled akarok álmodni.
Vajon a te hajnalodban
van még szerepe
tenyeredben rejtőző
illatomnak?

Szabolcsi Zsóka: Fakulóban

Édes kék napok hullnak, hullnak.
Pereg a szirom, szürkül a világ.
Elhagyott földön csak varjú károg,
Kopárodó fákon árvul az ág.
Színes álmaink már fakulóban,
közeleg a mindent elmosó eső.
Dideregve lépked felénk december,
s ködbe merülve pereg az idő.

Szabolcsi Zsóka: Ködkép

Álmaink meghaltak.
Ölelésemlékek kísértenek.
Néhány ködös ,,lehet" és ,,talán".
Mozaik-képeslapok.
Hervadt dallamokat szüretel az idő.
Szakadt gyöngysorként peregnek semmibe szavaim.
Nincs válasz.
Fáj dalom.

Csak dal vagy.
Néhány ütemnyi megható zene.
Csak könny vagy.
Az emlék fájdalmas üzenete.
(Szabolcsi Erzsébet)

Szabolcsi Erzsébet: Sóhajokba kapaszkodva

... mert az élet repül velünk,
ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,
andalogva, kézen fogva,
emlékeket felkarolva,
sóhajokba kapaszkodva,
összebújva vagy széthullva,
illatokkal, illanókkal
tele tarisznyánk a jóval,
hamubasült fájdalommal,
friss idővel, vagy a múlttal,
ezerarcú szép titokkal...

Szabolcsi Zsóka: Feléd...

Hangod hangom felé,
hangom hangod felé...
kapaszkodunk szavakba,
reményekbe, hitekbe;
lángod parazsam felé,
szikrám lángod felé...
testetlen lélekkel lobogunk
hitetlen is bizakodva;
hiányokkal kövezett úton,
úttalan rögökön,
napok sötétjében,
éjek sugarában,
könnyes ragyogásban,
harmatos álmok közt,
hajnali ábrándok
félszeg mosolyában,
emlékek illatában
botorkálva tova;
kezem kezed felé,
lelked lelkem felé...

Szabolcsi Zsóka: Éjszaka

Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

Felhőbe törli
keskeny arcát a hold ma.
Velem zokogott.

Angyaltalan éj.
Csillagtalan csöndlepel.
Meddő álmodás...

Szabolcsi Erzsébet: Forrás legyél!

Forrás legyél.
Tiszta, átlátszó, kristályszépségű cseppekből fakadó
hideg és jóízű éltető víz.
Csörgedezz alá magas hegyek sziklái közül,
kelj át méteres köveken, konok útvesztőkön,
friss levegőjű hegyi réteken.
Patak legyél.
Lágyan aláomló, hűvös érintésű;
hideg selymes vizedtől kapjanak erőre
a szomjas vadak. Kanyarogj kövek között,
fodrozódó bárányfelhők kék ege alatt,
zöld pázsit és őszi avar keretezzen,
míg tovagördülsz kavicsokat mosva,
s lomha folyóvá terebélyesedsz.
Folyó legyél.
Hatalmas hullámfodrokkal tovahömpölygő áradat,
mely mindent megragad,
magával sodor, míg meg nem érkezik
az őt is elnyelő végtelen tenger sírjába.
Tenger legyél.
Nyugodtan hullámzó beláthatatlan síkság.
Kiszámíthatatlanul változó,
tajtékokat dobáló, vihartól felkorbácsolt
szilaj erő, hullámsír,
vagy elcsendesült sima víztükör.
Óceán legyél.
Széles és határtalan.
Kincseket rejtő, ringató mély bölcső.
Vég nélküli korlátlan lehetőség.
Pusztító, tomboló őserő, roncsokat temető
kiismerhetetlen végtelenség.
Legyél víz, életet adó őselem,
legyél tűz, vízzel is legyőzhetetlen,
legyél levegő, mindent beborító láthatatlan,
legyél szikla, szilárd, megingathatatlan,
legyél forrás, patak vagy tenger,
legyél te magad, legyél EMBER!

Szabolcsi Zsóka: Este

Valami bíbort szórt az este
a lassan úszó fellegekre.
Valami kósza szellő lebben
ebben a fáradt, álmos estben.
Valami furcsa fájó dallam
suhan felettem lágyan, halkan.
Valami bánat sír az égen,
s lehull a nap a vérző éjben.

Szabolcsi Zsóka: Szólj...

Szólj, ha fellázadt benned a szavak hiánya,
s a lüktető csend elviselhetetlen zúgássá erősödik,
ha ki akarod tépni magad a némán körédszőtt hálóból,
ha megszólalni féltél, s már nem emlékszel hangod színére sem.
Szólj,
s felszakadnak a halk fátyolok,
akkor felreped a csend függönye,
megerednek torkodból az először félve
felbuggyanó szavak, s mint láva, mint kőzuhatag,
mint vízesés megállíthatatlanul patakzik a szavak árja,
felfokozott lázas kiáltássá sűrűsödik,
s belehasít a magányba.

Szabolcsi Zsóka: Tenyerek

A tenyér tudja dolgát,
hol oszt, hol kér és vár,
s boldogan simogat,
ha hű párra talál...

Egyik tenyér a szép,
a másik az igaz,
összefonódva kész
mindenre a vigasz...

Szabolcsi Zsóka: Csordultig...

Puha avarba süpped talpam,
a fák lehajolnak hozzám.
Az erdőben ma béke van.
Könnyű dallamot dúdol a szám.

Lelkem csordultig telve szeretettel,
de bűneim terhétől roskadok.
Rebben a szellő szent lehelettel,
s tisztuló szívvel felzokogok

Szabolcsi Zsóka

Lehetetlenre szomjazom:
megértésre, türelmes hangra.
Csordultig telt lélekkel lépek
sírva vissza önmagamba.

Szabolcsi Zsóka: Könnycseppek az elmúlásért

Sárgászöld színek, összeolvadó tarkaság,
aranyra érett levelek, kopárodó őszi ág.
Ködön áttűnő halvány fények,
ködös virágok illata,
habos felhők, száradó pázsitok,
barna csend, s madarak halk dala.
Áll az idő, állok az időben én.
Csend van, csak a szellő susog.
Felhőt növeszt fölém a csend,
s aprószemű eső csurog.

Szabolcsi Zsóka: Fájó idő

Levendula, nagymama szavát idéző
halk virág őszi sóhaja száll.
Megéled a múlt, melyben
ódon szagok ejtettek rabul,
negédes nyár zümmögött fülembe.
Barnul az idő, anyó leszek
magam is nemsokára.
Ballagok galád tél felé.
Mondhatnád: ez a rend.
Mondhatnám: Ó, hadd legyek
kicsit még rendetlen...

Szabolcsi Zsóka

Lelked legmélyén
tornyosuló szavaid
repülni vágynak!

Szabolcsi Zsóka: A csúcsra

A csúcsra kapaszkodunk mindahányan,
s hányan érjük el...?
Forró álmokat dédelgetünk mindahányan,
s hányan álmodunk?
Titkokat súg az éjszaka mindnyájunknak,
hányan értjük?
Vágyódunk, míg élünk mindahányan,
s tudjuk-e, miért?
Lebeg velem az élet,
lobogó szavak lüktetnek papíromon,
csöndem fel-fellázad.
Sóhajok súgják újabb titkukat
a várakozó éjsötétnek...

Szabolcsi Zsóka: Emlékszem...

Titokzatos éjszaka volt,
a hold az árnyakra hajolt,
harmatot ittak a levelek,
szerelmet súgott a rengeteg,
éledtek erdők ág-bogán
rigók, cinke és csalogány,
szerenádot hozott a szél,
fű közt millió tücsök zenél...
hallgattuk az édes dallamot,
amit a természet suttogott,
a túlpart fái közt kelt a nap,
ébredő lelkekben tűz fakadt,
eljött a reggel, s fényeivel
felragyogott szemünkben a jel,
kéz a kézben, ma is érzem én
túl ezer álom hűlt helyén,
túl száz meg száz megélt csodán,
csalódás, öröm ág-bogán...
hull az idő, a napra éj,
emlékek hálója tűnt szeszély,
rejtélyek rejtik útjaink,
kóborló ősi vágyaink,
s titokzatos-bús éjeken
a csillag, a hold ma is üzen.

Szabolcsi Zsóka: Szeretnék ott lenni ...

Szeretnék ott lenni, ahol te vagy,
kisimítani arcodból a ráncokat,
letörölni szemedből a könnyed,
hinni, hogy velem együtt könnyebb.

Nem akarok lemerülni, mégis hív a tenger,
nem akarok felrepülni, mégis hív az ég.
Nem akarok álmodni, de esendő az ember,
nem akarok semmit, és semmi nem elég.

Nem tudom, mit is akarok,
várlak, s közben majd meghalok...

Szabolcsi Zsóka: Emlékek ingoványa

Egy ki nem mondott szó dallama pislákol
régesrégről, mint távoli mécsvilág.
Koromsötét éjben jégtáblaként úsznak
szemközti tó ködén elmormolt imák.
Kilábalunk-e még ebből a mocsárból,
lesz még puha álmunk nyári ég alatt?
Tarisznyánkban a múlt súlyos igazolvány.
Vigyázzunk rá, talán csak ennyink maradt.