Szakáli Anna: Érett szerelem

Szakáli Anna: Nyári világ

Nyári világ heve ül a vízen,
tegnap korbáccsal verte a szél.
Ma ezüstös tükörragyogásban
hintve fényét, nyugalma visszatér.

Éles csillám vet szikra-sugarat,
bukdácsolva lép, táncol a víz,
hullám ölelte csónak mellett
lebegi tollat tutajként visz.

Cölöpön rándul a durva csomó,
kötél ring, ázik, vízre csap néha,
el-, visszarándul, iramló kígyó,
rezeg a dúc, nyikordul inogva.

Szétrebbeni küszraj villan,
vízbe csobban a fürge láb,
a délutáni zsongó zajban
röpke álom bókkal ölel át.

Zsúfolt a part. Ki él, mozog,
mint selyemhernyó az eperfán,
szorul egymás mellé a nép,
hagyni sem hagy többet maga után.

Távoli hegyek buknak a tóra,
ünnepi sötét öv keretezi,
arany színét a naphídnak
a tó tükre, kölcsön veszi.

Kék, zöld, smaragd a táj,
este ritvörös felhő és tó,
mikor vijjog a dankasirály,
mikor közel a napsirató.

Szakáli Anna: Veled

Csendes napok álmodása
vált valóra,
méz ízű bor nem édesebb,
mint szerelmed édes csókja.

Érzem véred tomboló
lüktetését,
testem szemérmes szelídség,
hordozza titkok üzenetét.

Szemed mosolyában fürdök
epekedve,
testem takarnám, lázasan
meg-megremegve.

Titkok tudója, előtted
félénken állok,
s gyengéd ölelésedben
semmivé válok.

Szakáli Anna: Nem ismerem

Karom vagy, ölelések tudója.
Szemem vagy, szépségek látója.

Békességem, nyugalmam te adod,
veled nem félem az ismeretlen,
titokzatosnak hitt holnapot.

Nem vívunk méltatlan, szennyes harcot,
miattad nem ismerem a bánat
lelket emésztő, maró gondjait,
csak a boldogságtól könnyes arcot.

Szakáli Anna: Szeretni

Szeretnélek szeretni,
Szívemhez engedni,
Szemedbe nevetni,
Szádra csókot adni,
Jó ebédet főzni,
Délben eléd tenni,
Este hozzád bújni,
Neked megmutatni,
Hogy tudlak szeretni.

Szakáli Anna: Az én szeretetem

Szeretet a szépnek
csillagfényes égnek,
a gyönyörű létnek,
a nagy Mindenségnek.

Szeretet a múltnak,
a gyötrelmes mának,
az idővirágnak,
boldog Elmúlásnak.

Szeretet a Földnek,
a búzamezőnek,
szőlő vesszőjének,
boldog Jövendőnek.

Szeretet a víznek,
földi éltetőnknek,
élet szülőjének,
élet Bölcsőjének.

Szeretet a jóknak,
a valóban jóknak,
a szerető szónak,
a Mindenhatónak.

Szeretet anyánknak,
szeretet apánknak,
belőlük fakadó
élet Hajtásának.

Szakáli Anna: Megállok

Megállok, ha találkozunk,
mosolyunkban múlt idők igéje,
várok, míg nevem kimondod,
míg úgy villan szemed fénye,
mint akkor fenn a dombon,
hogy utána ne csak karom,
de akaratom legyen az ölelés,
hogy lábad ujjától tarkódig
érjen a szerelmes lüktetés.

Szakáli Anna: Indulok feléd

Indulok feléd, zavart ijedten.
Karom mozdul, ölelne már,
De megakad félszegen,
Aztán lehull, tétován vár.

Szakáli Anna: Amióta

Amióta templomodban
nem énekelhetek neked,
csak hallgatom az egyszínű,
máskor tekervényes éneket,
amióta végső tiszteletként
sem énekelhetek,
dallal kísérve
a menny kapujáig
az ismerős lelkeket,
bánataim egyre mélyebb
bugyrába zárom
kétségbeesett kiáltásom.

Szakáli Anna: El nem mondott

El nem mondott versek fejemben,
meg nem hallott szavak fülemben,
el nem dalolt énekek szívemben,
elmaradt simogatások kezemben,
el nem járt táncok lábamban,
ki nem mondott dicséretek számban,
jöjjetek, amíg lehet,
éljünk egy szebb életet.

Szakáli Anna: Ott leszek...

Ott leszek, ha az orgona nyílik,
bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
tavaszi fényekkel hajnal játszik,
szerelem villan szemed tűzében.

Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
sólyom-röptű selymes suhogásban,
ott szerettük egymást az elején,
édes-gyönyör, futó sóhajában...

Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
szemedből fakadó ragyogásban,
élek, hol a fenyves ringat lágyan,
fák közt futó napfény sugarában.

Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
egy bársonyos, holdsugaras éjen,
ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
idő kovácsolta, egy testben lélekben.

Szakáli Anna: Jónak lenni

Ezernyi sebből vérzett
gyermekszívem, mikor
láttam a rosszat,
láttam máshol a szépet,
amely megigézett.

Évek multával görcsösen
csak a jót akartam,
kétszeri júdás, ezért
mindent megtagadtam.

Most már jó lehetnék,
magam törvénye szerint
keresem, élem a szépet,
de jönnek a rosszak megint.

Értetlen, buta és gonosz,
nevetek ezen néha,
máskor sírnék, anyám,
válladra borulva.

Szakáli Anna: Egyedül veled

Sétálni egyedül megyek,
hogy egy kicsit veled legyek.
Neked mutatom a csigát,
parton a fényes kavicsot,
hullámhátán ringatózó
vízimadár csapatot.
Szemeddel látom a fodros,
tarajos hullám habokat,
a homokba ujjlenyomat-
mintát, csíkot rajzolókat,
s olyan jó veled-magamban
megbeszélni dolgainkat.
Amit otthon elmondok,
az egészből a lényeg,
de te is velem voltál,
és megérted, hogy végig
átölelve tartott
szerető lényed.

Szakáli Anna: Tóparton

Lábamhoz fut a hullám,
körbe fog, térdemig nyúl,
majd visszafut nevetve,
s a titkot tovasúgja,
majd hozzám fut újra,
játszani hív,
tarajos fodrokat dobva
emelkedik és süllyed,
kacéran rám nevet,
kérkedve veti magát partra,
s hogy az előbb itt járt,
a fövenyen jelzi
egy vékony barázda.

Szakáli Anna: Szavak bársonyával

Szavak bársonyával mondom neked,
hogy önmagam legyek,
ezerszer és százszor,
minden fontos találkozáskor,
hogy e világból nyomtalan
el ne múljam, kijövök a fényre,
hát megadom magam.
Veletek vagyok, de még fázom...
mi oly egyszerű, azt magyarázom;
embernek lenni nem könnyű,
és ha arcomra kiül a keserű,
olykor fáradt, de mosolygó derű,
ne nézzetek zavartan rám,
mert egy vagyok közületek,
ki sokat szenvedett, szenved ma is,
mert próféta sok van, sok a hamis.
Vártam, hogy köztetek lehessek.
De szó-falat építek magam köré,
és fő gondom az, vajon te,
mit mondani szeretnék, érted-e,
hogy a földi lét, mily nagy ajándék,
s bölcsen élve, a legszentebb játék...
Vajon találtok a szavakban újat, kedveset,
mely a szívekig elvezet?
Kétségek gyötörnek...
Szavak bársonyos varázsán túl
- igaz történet ez, nem álom -
itt vagytok velem, ez a sok ember!
Istenem! Most megsimogattál áldó kezeddel.

Szakáli Anna: Vándor

Mint hegyeket átszelő
fáradt vándor,
ki megpihen az út
porától lepett arccal,
úgy érkeztem haza
tisztára mosni
az emlékezetet,
befedni az egyenetlen
gödrös utat, mit goromba,
durva szavak vájtak
a lélek mezején.

Szakáli Anna: Szótlanul és hallgatag

Szótlanul és hallgatag,
ül a vén a Nap alatt.
Csendje pokolnyira mélyül,
egyre reszket, egyre vénül.
Nem hívja már gyermekhang,
őrzi magányát a harang,
tanuként ha néha kondul,
hívó szava elbitangul,
máladozó tornya felett
elmúlt idők keringenek.
Hosszan néz az út porába,
elfut, elmegy aki gyáva,
velük halnak az ünnepek,
elnyűvődnek, mint az évek.
Üres házak, üres telkek,
üresek lesznek a lelkek.
Sóhaja a semminek szól.
Ima? Visszatér félútról.
Belülről hall hangokat,
kedve múló hangulat,
könnyeit issza holdanyó,
mosolya, már mindentudó.
Helyére ülök egy napon,
s egy verőfényes hajnalon
tovalebben lelkem fénye,
távozunk a mindenségbe.
Mi utánunk itt marad,
szálló por, s egy üres pad?

Szakáli Anna: Örök időkre

Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!

Szakáli Anna: Én sírok

Hullik a harmat, szitál a földre,
keringve suhanok mindörökre.
Faágtól elváló levél szárnyán,
éjjeli pillangó puha álmán
hajtom fejem nyugalom ölébe,
szirmát hullató rózsa tövébe.

Pihenek megfáradt fűszálakon,
suttogok szélcsendes hajnalokon,
felkap az őszi szél, messze sodor,
szemedben én vagyok az a kis por.
Ha látod a rózsát harmatosan,
én sírok, jajongok a magasban.

 Szakáli Anna: Mintha