Szalay Fruzina: Csend

Váratlanúl, ugy néha-néha,
Reánk borúl halk csend árnyéka.
Csodás érzéstől megkapatva,
Elnémulunk egy pillanatra.

És elcsitúl egy percre minden,
Mi lázongott vagy fájt a szívben;
Kétség, búbánat elvész lágyan,
Nagy, csendes, hószín boldogságban.

S a zajtalan hullámzó légben,
Láthatlan, fénylőn, hófehéren,
Halkan lebbentve égi szárnyát,
Fejünk felett egy angyal száll át.

Szalay Fruzsina: Fehér éjszaka

Köszöntöm ezt az éji órát!
- Üres, fárasztó volt a nap;
Lomhán vonultak el az órák,
Mint lomha, szürke madarak.

Most bágyadás érzése jár át...
- Láng fénye reszket a falon,
A szoba langyos félhomályát
Betölti áldott nyugalom.

És minden csendes pihenésre,
Békességes álomra hí;
De nem tudok pihenni mégse,
Ébren tart most is valami.

Az ablakfüggöny szertetárva,
Beszáll az égi lehelet,
- Künn téli éj fehér világa
Virraszt az alvó föld felett.

Titokzatos, halkfényű nappal
Kél az ezüstös ég alatt,
Enyhébb, szelídebb mint a hajnal,
Nyájasabb mint az alkonyat.

Derült, összhangzón tiszta minden,
Elszállt a földről bú, harag,
Fenn álmodó ég, csillag, itt lenn
Elomló fehér sugarak.

És lelkem telve álmodással,
Békével telve már szívem;
Az éj hozzám lassan beszárnyal
S elringat lassan, szeliden!

Szalay Fruzina: Vihar után

Lázas napok, álmatlan éjek,
Öröm, aggódás, gyötrelem.
A tétlen ködös álom élet
Meg lett zavarva hirtelen !

Dalolni, írni elfeledtem,
Fejemben minden kavarog,
Ugy szálltak a napok felettem,
Mint gyors tavaszi viharok.

Szalai Fruzsina: Hintán

Szeretek - most is úgy mint régen-
A suttogó, zöld lomb alatt
Hintázni, ez a kedvtelésem
A gyermekkorból megmaradt.
Lebegni, mintha volna szárnyam,
Az üde, tiszta légen át,
Míg a fűben, a nedves árnyban
Kakukfű nyilik s vadvirág.

A nap aranyszikrákat hint rám,
Lágy szellő csókol szeliden,
Oly zajtalan jár könnyü hintám
Mint csónak, sima kék vizen.
Halk csendesen, suhanva szállok,
Igy suhant, igy repült velem
- Míg körülem a hab csillámlott -
Gyors gondolám a tengeren.

Oh, légy köszönt, légy ezerszer,
A távolból is ujra még,
Sugárban fürdő déli tenger!
Ragyogó, fényes olasz ég!
Felétek karjaim kitárom,
Ah, mind e fény úgy tűnt tova,
Mint egy múlékony, édes álom,
Mint egy elszálló gondola.

A hinta mind gyorsabban lebben.
És visz magával engemet,
Sebesen s egyre sebesebben
Repülök el a föld felett.
Minő gyönyör: lélegzetvesztve,
Merészen, fennen, szabadon -
Repülni, feljebb, messze, messze,
Gyors, szélvész-adta szárnyakon!

Érzem, hazán a tiszta lég volt,
Én gyönyörét jól ismerem,
Köszöntelek, te fényes égbolt!
Te mámorító végtelen!
A földet messze, messze hagytam,
Csodás erő sodor, ragad,
Itt a szabad határtalanban
Köszöntelek, oh sugarak!

Szalay Fruzina: Havasi gyopár

Bércek szabad, magányos ormán,
Mely a magas egekbe vág,
Örök hó bársony leplét hordván,
Nyit egy csodás fehér virág.

Feléje halk szellők se járnak,
És hozzá el nem hat soha
Arany heve a forró nyárnak,
Sem a tavasznak mosolya.

Körötte kristálytiszta minden,
Csendes, fehér, mint ő maga;
Büszkén nyit, hervadatlan színben,
A bércek hószin csillaga.

A völgy ölén, lombon, virágon
A tavasz édes csókja van, -
Fenn a nemes virág magában
Áll egyedül, tavasztalan.

Szalay Fruzsina: Vágy

Oh végre, végre-valahára
Itt a mosolygó kikelet!
Leragyog rám a nap sugára,
Fenn a tündöklő ég nevet.

Tán a tavasznak ujja ére?
Az fest elémbe álmokat?
Látom a tenger kék vizére
Mint száll a rózsás alkonyat.

Talán ez könnyü bérczi szellő
Mely friss lehével megcsapott?
Látom a gyöngyözőn szökellő
Ezüstös bérczi patakot.

A képzelet csapongva szárnyal;
Látom a fenyves árnyait,
Hol a sötét bársony gyopárral
A rózsaszin erika nyit.

Ragyogva int felém a távol,
Hívó dalt vélek hallani,
Ugy csal, ugy von, ugy visz magával
Egy legyőzhetlen valami!

Ah! a tavasz lehelletére
E nyugtalan vágy megragad,
Ilyen sóvárgás viszi délre
A tova szálló madarat!

Szalay Fruzina: Rossz óra

Igen, a kikelet jövetelét érzem,
De ma közeledtét nem köszöntöm én,
Gyötör ez a zsongás a remegő légben,
A ragyogó, éles tavaszi fény!

Nem lágy hízelgéssel jön, de oly kegyetlen
Érdes levegővel, - fuvallata láz!
Szilaj rohanással szárnyalva felettem,
Megöl e hatalmas tavaszodás!

Nem fakad a lomb még, a fecske se lebben,
Hallgat a madárdal, ibolya se nyit;
Csupán a nap szórja, egyre hevesebben,
Aranyos sugárit, láng nyilait.