Szeitz János: Elmúlás

Sem ember, sem ég
áldását nem adja rám.

Bűneimet magamnak kell
föloldani. Nem mérlegelek:
azt hiszem, ember vagyok,
amíg létemet tudom,
körülöttem a világ, nekem.
Amikor elmúlok, nekem múlik el
csak, és emlékem mellett
nem hajlik el a fény, hiszen
semmiség, amit benne meghagyok,
kósza lélek milliárdok között
egy, mint a többi Egy, különös
és hasonlatos; istenek serege
között, az örök tétlenségben.
Meddig és ki hoz majd
a síromra virágot.

Szeitz János: Vigasz

Mi adhatna vigaszt más,
Mint ez a magamba zárt,
Megkésve jött szerelem.
Viszonzatlan, de mégsem
Hamvad el, a búcsúzó
Nyár kegyes adománya.

Szeitz János: Azon a nyári délután

Hagytam, hogy rám simuljon az ég
azon a nyári délután
és feledtem ünnepi csendjében
létem bánatát.
Feledtem bolyongásaim, vágyam
egy otthon után,
s megalázott titkaim mélyen
magamba zártam.

Egy asszonyt néztem,
túl az ég-ködén, emlék formálta
visszfényes valót
azon a nyári délután,
és a nap megállt az égen,
hogy fénykoszorút fonjon
köré.

 Szeitz János: Izzott a nyár

Izzott a nyár amikor megálmodtam:
Kószáltam reményes szívvel a mezőn
Élveztem az akácok méz illatát.
És nyár volt, amikor megtaláltam Őt.

A boldog percet kivárta életem.
Felejteni Őt, ha lennének is még
Csodára váró reményes éveim,
Megcsalva magam, Ellene vétenék.

Amíg éltemben megtart kimért időm,
Jönnek még izzó új nyarak s bár hullnak
A lombot emésztő őszi avarba,
Lelkem kelyhében megőrzöm őt.

Szeitz János: Álom és valóság

Amikor az álom elválaszt a világtól

Szeitz János: A csönd emlékei

Nincs körülöttem más,
csak az áldott csönd.
Befelé nézek, ott
mi maradt még:
limlom életmaradék,
valójukban semmire sem jók.
Egykedvű elszámolás,
sem önsajnálat, sem szánalom.
Emlékek, tárgyak, elcsöndesült nappalok:
a körtefa bölcs, öreg lombja az udvaron;
a frissen felmosott padló
hűs illata nyári délután;
az éjszakai kószálások kísérői:
a belülről hallott zenék;
a régi csöndes esők alatt,
az útszéli árokban, a híd alá úszó
cseppek alkotta kupolák.

Szeitz János: Könnyek szivárványfátylát

Könnyek szivárványfátylát vigasztalón
csak annak deríti szemére sorsa,
aki nem részvétre színlel bánatot.
Ám mitől remélhet az vigasztalást,
aki még soha nem érzett az arcán
vigaszt varázsló gyöngéd kezektől
bánat és öröm könnyeit letörlő,
keservét enyhítendő simogatást.

Szeitz János: Váratlan szép üzenet

Szótlanná meredtem.
Szívem és a lelkem
jelét várom: újultan:
éledjenek.

Gyengéd tavasz érlelte
újjá életemet,
mikorra megjött a nyár:
szerelemre.

Szerény mosoly gyöngéden,
hittel megérintett,
mikor nem reméltem már,
csak a telet.

Szeitz János: Megtérek hozzád

Megtérek hozzád, mielőtt az álom
Elválaszt a világtól... csak nézlek
Magamba zártan s már nem találgatom
Hogyan, miként telt napod, míg éled.
A kép a sötétben, színeit váltja
A vágyak formálta hű emlékezet:
A mosolyod megőrzött báját, kezed
Egy félben maradt, kecses mozdulatát,
Ahogy a kacér szellő incselkedett
Könnyedén lebbenő hajaddal, míg rám
Hangod selyme vigaszt ígérve simult.

Szeitz János: Gondolat és tett

Szeitz János: Idéző

Hátra levő
Életemben
Tőled távol
Veled élek.

Gondterelő
Nappalokban
Útjaidra
Elkísérlek.

Múltidéző
Csöndes álmok
Éjszakánként
Megidéznek.

Árnyékok közt
Bandukolva
Volt élőknek
Elmeséllek.

Szeitz János: Nem hívhatlak szóval

Nem hívhatlak szóval, csak féltő gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg,
És mégis így Veled meneküléseimben:
A földi idő jelenéből vissza, távol
Térben, időben rőtsugarú vágyaimmal
És Veled, ki fényeiddel ékesíted azt.
Viszlek szerelmem-óvó köntösébe rejtve,
Másoknak láthatatlanul, a földi létnek
Nyűgétől távol, feledve azt, a végtelen
Időben, és új rendet alkotunk magunknak,
Az ősi egyszerűen szépet, a létezés
Öröktől élő vágyát, hol lélek, szellem egy.

Ne várj csodákra, ahol a rend a létezés.
A lélekkel megáldott szellem az akarat
Megalkotója, és őrzője az érzelem.
Itt teljes az élet, mert nem rejtezik a szó
Fogságába a valót feltáró fogalom,
Csonkítva lényegét, torzók sokaságába
Kerítve, silányan cicomázva értelmét
S a törvényeket abba, abból alkotva meg,
Hogy védje, vagy tagadja az intézményesült
Eszméket, és vele az élni vágyó embert,
Silányult hétköznapjaiba torzítva,
És megalázva elfoszlott ünnepeiben.

Nem hívhatlak szóval, hát hívlak gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg.
És mégis Veled, az elmúlást feledtető
Éterben, lelünk még talán egy csöpp kis helyet,
Amelyet az ember nem vett birtokába még,
És feledve ott a földi gondokat, végre
Egymásra talál tévelygő szép szerelmünk.

Szeitz János: Éltető emlék

Nyár volt, gondfelejtő délután,
Míg fénylő csend simult reánk,
Nesztelen, mint a napsugár, egy
Cupido lebbent át a szobán.

Szomorú arcodra szelíd szép
Mosolyt hintett a fénnyel ő.
Szerelemmel áldott lett a csend,
S egy pillanatra megállt az idő.

Amint ruhád puha fodra
Köréd simult igézőn, tova
Szállt a pillanat, ám egyé vált
Két egymásra váró gondolat.

S itt vagy éltetőn magamban,
Csontjaim puha hártyáin,
Izmaiban és bőröm hámján,
S véremmé váltál oldhatatlan

Szeitz János: Kegyes kegyetlen sors

Vajon miért olyan kegyes
Hozzám a sors, hogy megadta:
Szeresselek?
És miért olyan kegyetlen
Hozzám, hogy Neked nem adta:
Szeress?

Szeitz János: Megszólítlak

Megszólítlak némán minden éjszaka.
Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,
és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.
Jó így, és megtagadom a józan észt:
a tudás felett ítél a vágy, merész,
amit tagad a tudás, a léleké
a döntés: kapcsolatok az éteren
át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt
derűs álmom elé; a kóbor reményt
elűzni késztet így, és elfogadni
az ébrenlétben, már rám szabott valót,
hozzád enged a kegyes éjszaka, és
emlékeddel álomba fogad a csönd.

Szeitz János: Látlak

Látlak!
Ez vétkem, a szerelem büntetése
Lelkemben kibontva őrzi képed
Ami szép földön és az égen
Színekben, formákban és a mozgás
Sokasága, a világ örökkévalósága,
Együtt Tebenned a vonzás és
A távolság őrző taszítás
Csillagrendje; a fényüket tékozló Napok
A káosz kiszámíthatatlan rendje;
A megértés döbbenete, a titkok
Konok hallgatása; a fotonok remegő
Száguldása; az elektronok körtánca;
A sejtmagok önfeledt osztódása;
Az anyaméh világmegtartó bűvölete
Az életteremtés, a lét és az elmúlás...

Látod!
Mind csupa burjánzó nagy szavak.
Ne engem ítélj el, Kedves, magadra vess:
Te hasítottad ki konok lelkemben
Errefelé az utam. A lélekben keresni a világot,
Mert a Te varázslatodban éli a világgal
magányát minden éjszakám.

Szeitz János: Aki soha nem érzett még...

Aki soha nem érzett még az arcán
vigaszt varázsló gyöngéd kezektől
bánat és öröm könnyeit letörlő,
keservét feledtető simogatást,
béna a szíve, szerelme tétova.

Szeitz János: A kezed

A kezed, a te kezed
A szemed, a te szemed
A szíved, a te szíved
Hasonlítani máshoz:
Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.

Így él bennem, és vetíti
Lehunyt szemem selymére így:
A kezed, mint a kezed,
A szemed, mint a szemed,
Szíved, mint a te szíved,
Éltetőn ő lüktet véremben.

Szeitz János: Vidám dalt szeretnék

Vidám dalt szeretnék énekelni veled,
Együtt kószálni jókedvű városokban,
Látni életmámorától csillogó szemed
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Messze szállni, kedvesem, szép lenne veled,
A hajnal friss örömével szállni át
Derűs századok, hegyek, tengerek felett,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Egy csöndes szobában együtt lenni veled,
Öledbe hajtani fejem, míg egymásban
nyugtot lel szemünk, ébren élni álmaink,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Szeitz János: Vallomás

Te őrzöd bennem a múltból,
Amit még óvni érdemes.
Te adsz megnyugvást és hitet:
Vágyni reménnyel a hajnalt,
Vállalni a kétes jövőt.

Szeitz János: A te varázslatodban

Látlak!
Ez vétkemért szerelmem büntetése:
Lelkemben kibontva őrzi képed
Ami szép földön és az égen
Színekben, formákban és a mozgás
Sokasága, a világ örökkévalósága,
Együtt Tebenned a vonzás és
A távolságot őrző taszítás
Csillagrendje; a fényüket tékozló Napok
A káosz kiszámíthatatlan valósága;
A megértés döbbenete, a titkok
Konok hallgatása; a fotonok remegő
Száguldása; az elektronok önfeledt körtánca;
A sejtmagok szorgalmas osztódása;
Az anyaméh világmegtartó bűvölete
Az életteremtés, a lét és az elmúlás...

Látod!
Mind csupa burjánzó nagy szavak.
Ne engem ítélj el, Kedves, magadra vess:
Te hasítottad ki konok lelkemben
Errefelé az utam. A lélekben keresni a világot,
Mert a Te varázslatodban éli a világgal
magányát minden éjszakám.

Szeitz János: A remény

Új napra vált az éjszaka,
pihenni kér fáradt szemem,
Becsukom a könyvet, vissza-
Térek rám kimért létembe.
Rád bízom, vezesd álmomat,
Ott még teljesül reményem.