Belépés
Friss hozzászólások

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Köszönet

Közeledik felém a nagy Titok.
Halkul a dal, ritkul a Múzsa-csók.
Lehet, hogy holnap már elhallgatok.
Köszönöm a figyelmet, olvasók.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az a rózsa, amelyik

 a viharban nyílik,

a legritkább és legszebb

valamennyi közül.

(Közmondás)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"A világ olyan

gyönyörű,

hogy egyre nagyobb

felelősség

embernek lenni."

(Szabó Magda)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ősz (...)

egy második tavasz,

amikor minden levél

virággá változik."

(Albert Camus)

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt."

(Jókai Mór)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ember erősebb, 

mint a sors,

s mindent ki lehet bírni,

ha jó a lelkiismeretünk."

(Márai Sándor)



 

 

         

 

 

 

 

 

"Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek."

(József Attila)

 

 

 

 

 

 

 

 

Tordai Jolán

Karácsony

Zúzmarától terhes ágat
Ringat kint a téli szél
Bent aranyló sugarával
Világít a gyertyafény.
Karácsonyi pompájában
Áll a szobám asztalán
Messzi hegyek zöld fenyője
Csillagszórós csodafám.
S az a fényes karácsonyfa
Annyi mindent mond nekem
Szeretetről, békességről
Mesél e szép ünnepen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el,
mert a csend hangjai a lélek hangjai."
(Őri István)

 

 

 

 

 

 

 

 

 



 

 

 

 

"Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele.
A szeretethez nem kell teli erszény."
(Szent Ágoston)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Czeglédi Gabriella.
Jön a Mikulás

"Jön már, itt a Mikulás!
Fehérprémes,
hósapkás
Hétmérföldes
csizmája,
a világot bejárja."

 

 

 

 

"Az ágon hó pihen, csillog a fénye.
Házakból szólni kezd halkan egy ének.
Béke és csend honol, lelkedben érzed.
Tárd ki szíved jól! Át kell, hogy érezd!"
(Josh és Jutta)

 

 

 

 

 

 

 

 

Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen,
Én sem kérek másat
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.

(Benedek Elek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Üzenet

Mi nem leszünk s ragyogni fog a rét,
harangszó száll és pillangók lobognak.
Megcsókolom az unokám szemét,
így üzenek a drága, szép napoknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Szavak... és még több gondolat,
bennük vágyaink valóra válnak,
És eltékozolt álmaink is
egyszer talán majd ránk találnak."

(Bodnár Éva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Árvai Emil
Barátaim

Nevetés, Sírás: két jó barát.
Előbbi humorral földerít;
másik eljön, hol senki se lát,
s könnyével könnyíti könnyeim.

 

 

 

 

 

 

 

 

A húsvéti tojásokhoz senki se lehet túl öreg.
(Antonia Fraser)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz...,
aki a törékeny gallyon megpihenve átéli
az alatta tátongó mélységet,
mégis vígan énekel,
mert bízik szárnyai erejében."

(Victor Hugo)

 

 

 

 



 

 

Szeitz János

 

 

 


Szeitz János: Elmúlás


Sem ember, sem ég
áldását nem adja rám.

Bűneimet magamnak kell
föloldani. Nem mérlegelek:
azt hiszem, ember vagyok,
amíg létemet tudom,
körülöttem a világ, nekem.
Amikor elmúlok, nekem múlik el
csak, és emlékem mellett
nem hajlik el a fény, hiszen
semmiség, amit benne meghagyok,
kósza lélek milliárdok között
egy, mint a többi Egy, különös
és hasonlatos; istenek serege
között, az örök tétlenségben.
Meddig és ki hoz majd
a síromra virágot.

Szeitz János: Vigasz

 

Mi adhatna vigaszt más,
Mint ez a magamba zárt,
Megkésve jött szerelem.
Viszonzatlan, de mégsem
Hamvad el, a búcsúzó
Nyár kegyes adománya.

Szeitz János: Azon a nyári délután

Hagytam, hogy rám simuljon az ég
azon a nyári délután
és feledtem ünnepi csendjében
létem bánatát.
Feledtem bolyongásaim, vágyam
egy otthon után,
s megalázott titkaim mélyen
magamba zártam.

Egy asszonyt néztem,
túl az ég-ködén, emlék formálta
visszfényes valót
azon a nyári délután,
és a nap megállt az égen,
hogy fénykoszorút fonjon
köré.

 Szeitz János: Izzott a nyár

Izzott a nyár amikor megálmodtam:
Kószáltam reményes szívvel a mezőn
Élveztem az akácok méz illatát.
És nyár volt, amikor megtaláltam Őt.

A boldog percet kivárta életem.
Felejteni Őt, ha lennének is még
Csodára váró reményes éveim,
Megcsalva magam, Ellene vétenék.

Amíg éltemben megtart kimért időm,
Jönnek még izzó új nyarak s bár hullnak
A lombot emésztő őszi avarba,
Lelkem kelyhében megőrzöm őt.

Szeitz János: Álom és valóság

Amikor az álom elválaszt a világtól

Alszol, a múltadtól védtelenül
Magad a hitvesi ágyon, vagy kertedben
Dúslombú fák hűvösében, a múlt évek
Ábrándból, gondból alkotta világ kétes
Reményeit, mikor felejteni véled,
Mikor már nem az érdek, a kedv s szeszély
Viszálya formálja át a gondolatot:
Alszol, és kitárul a lélek mélysége
Képpé formálja, mi lényeged, a valót.
Ébren ítéleteid nem vonnak köré
Korlátokat, a lélek rendje szigorú,
Csak öntörvényét ismeri, azt tárja fel
Segítőn, ami tetteidben meghatározó.
Átlépi a magadnak ésszel alkotott
Szabályaid, képtelennek tűnő kuszán
Lebegő, fenséges is, és rémülettel
Riasztó máskor vagy egyazon forgatag
Meghökkentő bűvöletében: a valód,
Te vagy, léted halála az ébredés.
Szeitz János: A lélekben foganjon a rend

Meddő vágyak feszülnek bennünk
és makacs akarások.
Kitörni a ránk korhadt rendből,
s a természet szűzi önmagába
felszabadítani a szellemet
és a szerelmet.

Megtisztulni az egyszerűségben,
hogy értékük veszítsék
a sanda akarással
ránk kirótt törvények.

A Lélekben foganjon a rend,
önmagában szent parancsa
értelem és érzelmeknek.

Szeitz János: A csönd emlékei

Nincs körülöttem más,
csak az áldott csönd.
Befelé nézek, ott
mi maradt még:
limlom életmaradék,
valójukban semmire sem jók.
Egykedvű elszámolás,
sem önsajnálat, sem szánalom.
Emlékek, tárgyak, elcsöndesült nappalok:
a körtefa bölcs, öreg lombja az udvaron;
a frissen felmosott padló
hűs illata nyári délután;
az éjszakai kószálások kísérői:
a belülről hallott zenék;
a régi csöndes esők alatt,
az útszéli árokban, a híd alá úszó
cseppek alkotta kupolák.

Szeitz János: Könnyek szivárványfátylát

 

Könnyek szivárványfátylát vigasztalón
csak annak deríti szemére sorsa,
aki nem részvétre színlel bánatot.
Ám mitől remélhet az vigasztalást,
aki még soha nem érzett az arcán
vigaszt varázsló gyöngéd kezektől
bánat és öröm könnyeit letörlő,
keservét enyhítendő simogatást.

Szeitz János: Váratlan szép üzenet

Szótlanná meredtem.
Szívem és a lelkem
jelét várom: újultan:
éledjenek.

Gyengéd tavasz érlelte
újjá életemet,
mikorra megjött a nyár:
szerelemre.

Szerény mosoly gyöngéden,
hittel megérintett,
mikor nem reméltem már,
csak a telet.

Szeitz János: Megtérek hozzád

 

Megtérek hozzád, mielőtt az álom
Elválaszt a világtól... csak nézlek
Magamba zártan s már nem találgatom
Hogyan, miként telt napod, míg éled.
A kép a sötétben, színeit váltja
A vágyak formálta hű emlékezet:
A mosolyod megőrzött báját, kezed
Egy félben maradt, kecses mozdulatát,
Ahogy a kacér szellő incselkedett
Könnyedén lebbenő hajaddal, míg rám
Hangod selyme vigaszt ígérve simult.

Szeitz János: Gondolat és tett


Tetté tesz a magunkba rejtett gondolat is.
Szerelem, gyűlölet, kívánság vagy undor.
Csak alkalomra vár, hogy cselekvéssé váljon,
és megformáljon bennünket másokban is.

Ők tartják tükrük elénk, de erényeinket
s vétkeinket mi fogalmazzuk csúffá, széppé,
érdek, harag és kedvünk hánykódása szerint.
Ha tudni akarod magad, a tükröt ne takard el.

Szeitz János: Idéző


Hátra levő
Életemben
Tőled távol
Veled élek.

Gondterelő
Nappalokban
Útjaidra
Elkísérlek.

Múltidéző
Csöndes álmok
Éjszakánként
Megidéznek.

Árnyékok közt
Bandukolva
Volt élőknek
Elmeséllek.

Szeitz János: Utószó
-részlet-
 
 
Bocsásd meg nekem, Kedves,
Hogy éltem.
Álmaimhoz csöndben visszatérek.
Elrejtelek magamban,
Te csak szállj, repülj,
Találd meg halhatatlan
Társaid.

Szeitz János: Nem hívhatlak szóval

 

Nem hívhatlak szóval, csak féltő gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg,
És mégis így Veled meneküléseimben:
A földi idő jelenéből vissza, távol
Térben, időben rőtsugarú vágyaimmal
És Veled, ki fényeiddel ékesíted azt.
Viszlek szerelmem-óvó köntösébe rejtve,
Másoknak láthatatlanul, a földi létnek
Nyűgétől távol, feledve azt, a végtelen
Időben, és új rendet alkotunk magunknak,
Az ősi egyszerűen szépet, a létezés
Öröktől élő vágyát, hol lélek, szellem egy.

Ne várj csodákra, ahol a rend a létezés.
A lélekkel megáldott szellem az akarat
Megalkotója, és őrzője az érzelem.
Itt teljes az élet, mert nem rejtezik a szó
Fogságába a valót feltáró fogalom,
Csonkítva lényegét, torzók sokaságába
Kerítve, silányan cicomázva értelmét
S a törvényeket abba, abból alkotva meg,
Hogy védje, vagy tagadja az intézményesült
Eszméket, és vele az élni vágyó embert,
Silányult hétköznapjaiba torzítva,
És megalázva elfoszlott ünnepeiben.

Nem hívhatlak szóval, hát hívlak gondolattal,
Felesleges magamtól Téged így óva meg.
És mégis Veled, az elmúlást feledtető
Éterben, lelünk még talán egy csöpp kis helyet,
Amelyet az ember nem vett birtokába még,
És feledve ott a földi gondokat, végre
Egymásra talál tévelygő szép szerelmünk.

Szeitz János: Éltető emlék



Nyár volt, gondfelejtő délután,
Míg fénylő csend simult reánk,
Nesztelen, mint a napsugár, egy
Cupido lebbent át a szobán.

Szomorú arcodra szelíd szép
Mosolyt hintett a fénnyel ő.
Szerelemmel áldott lett a csend,
S egy pillanatra megállt az idő.

Amint ruhád puha fodra
Köréd simult igézőn, tova
Szállt a pillanat, ám egyé vált
Két egymásra váró gondolat.

S itt vagy éltetőn magamban,
Csontjaim puha hártyáin,
Izmaiban és bőröm hámján,
S véremmé váltál oldhatatlan

Szeitz János: Kegyes kegyetlen sors



Vajon miért olyan kegyes
Hozzám a sors, hogy megadta:
Szeresselek?
És miért olyan kegyetlen
Hozzám, hogy Neked nem adta:
Szeress?

Szeitz János: Megszólítlak



Megszólítlak némán minden éjszaka.
Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,
és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.
Jó így, és megtagadom a józan észt:
a tudás felett ítél a vágy, merész,
amit tagad a tudás, a léleké
a döntés: kapcsolatok az éteren
át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt
derűs álmom elé; a kóbor reményt
elűzni késztet így, és elfogadni
az ébrenlétben, már rám szabott valót,
hozzád enged a kegyes éjszaka, és
emlékeddel álomba fogad a csönd.

Szeitz János: Látlak

 

Látlak!
Ez vétkem, a szerelem büntetése
Lelkemben kibontva őrzi képed
Ami szép földön és az égen
Színekben, formákban és a mozgás
Sokasága, a világ örökkévalósága,
Együtt Tebenned a vonzás és
A távolság őrző taszítás
Csillagrendje; a fényüket tékozló Napok
A káosz kiszámíthatatlan rendje;
A megértés döbbenete, a titkok
Konok hallgatása; a fotonok remegő
Száguldása; az elektronok körtánca;
A sejtmagok önfeledt osztódása;
Az anyaméh világmegtartó bűvölete
Az életteremtés, a lét és az elmúlás...

Látod!
Mind csupa burjánzó nagy szavak.
Ne engem ítélj el, Kedves, magadra vess:
Te hasítottad ki konok lelkemben
Errefelé az utam. A lélekben keresni a világot,
Mert a Te varázslatodban éli a világgal
magányát minden éjszakám.

Szeitz János: Aki soha nem érzett még...


Aki soha nem érzett még az arcán
vigaszt varázsló gyöngéd kezektől
bánat és öröm könnyeit letörlő,
keservét feledtető simogatást,
béna a szíve, szerelme tétova.

Szeitz János: A kezed

A kezed, a te kezed
A szemed, a te szemed
A szíved, a te szíved
Hasonlítani máshoz:
Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.

Így él bennem, és vetíti
Lehunyt szemem selymére így:
A kezed, mint a kezed,
A szemed, mint a szemed,
Szíved, mint a te szíved,
Éltetőn ő lüktet véremben.

Szeitz János: Vidám dalt szeretnék


Vidám dalt szeretnék énekelni veled,
Együtt kószálni jókedvű városokban,
Látni életmámorától csillogó szemed
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Messze szállni, kedvesem, szép lenne veled,
A hajnal friss örömével szállni át
Derűs századok, hegyek, tengerek felett,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Egy csöndes szobában együtt lenni veled,
Öledbe hajtani fejem, míg egymásban
nyugtot lel szemünk, ébren élni álmaink,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.

Szeitz János: Vallomás


Te őrzöd bennem a múltból,
Amit még óvni érdemes.
Te adsz megnyugvást és hitet:
Vágyni reménnyel a hajnalt,
Vállalni a kétes jövőt.

Szeitz János: A te varázslatodban

Látlak!
Ez vétkemért szerelmem büntetése:
Lelkemben kibontva őrzi képed
Ami szép földön és az égen
Színekben, formákban és a mozgás
Sokasága, a világ örökkévalósága,
Együtt Tebenned a vonzás és
A távolságot őrző taszítás
Csillagrendje; a fényüket tékozló Napok
A káosz kiszámíthatatlan valósága;
A megértés döbbenete, a titkok
Konok hallgatása; a fotonok remegő
Száguldása; az elektronok önfeledt körtánca;
A sejtmagok szorgalmas osztódása;
Az anyaméh világmegtartó bűvölete
Az életteremtés, a lét és az elmúlás...

Látod!
Mind csupa burjánzó nagy szavak.
Ne engem ítélj el, Kedves, magadra vess:
Te hasítottad ki konok lelkemben
Errefelé az utam. A lélekben keresni a világot,
Mert a Te varázslatodban éli a világgal
magányát minden éjszakám.

Szeitz János: A remény

Új napra vált az éjszaka,
pihenni kér fáradt szemem,
Becsukom a könyvet, vissza-
Térek rám kimért létembe.
Rád bízom, vezesd álmomat,
Ott még teljesül reményem.

Szeitz János hozzászólásai

Szólj hozzá

0.016 mp