Székely János: Egy régi ház

Én nem tudom, miért jutott eszembe
A régi ház a körtefák alatt.
A régi ház, amely az új időkben
Éppoly kopott és jeltelen maradt.

Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
Mögötte élő forgalom cikáz,
De orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
A régi ház, az álmos régi ház.

Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
A körtelomb, s ha szél motoz körül,
Valami édes, mondhatatlan illat
Szivárog át az ablakok mögül.

Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
Dereng a tornác hármas oszlopán.
S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
És álmodik – és hasonlít reám.

Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
Vén házikó folyvást eszembe jut…
S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
S egy út, amely a végtelenbe fut.

Székely János: Gyanakvás

Nagyon szeretlek, édes. Nem hiszed?
Az életemre esküszöm. Hiába?
Hát hogy palljam szét (te rossz, te drága!)
Megfoghatatlan kételyeidet?

Hogy győzzenek meg érvek és szavak,
Kit háromévi tisztaság se győz meg?
Se szíveink, hogy egy ütemre döngnek!
Se vágyaim, hogy egyre rajzanak!

De jól vigyázz! Ha oktalan ítéled,
Hogy hontalan szerelmem semmivé lett,
Még azt hiszem, hogy éppen ezt kívánod.

Vádolsz, ravasz, hogy én legyek a vétkes,
Hogy elvitasd jogom a szenvedéshez,
Amelyet egykor éretted kiállok.

Székely János: Tükör előtt

Tükröt állítok, életem, eléd:
Legyünk legalább ketten a világon.
Nézd arcomon az alkonyat hevét,
Nézzem szemedben hordozott halálom.

Szerettelek, s most visszatér a vágy.
Tudom, csak téged adatott szeretnem,
Tükörkép, tisztább, teljesebb világ:
Aki vagyok s akivé nem lehettem.

Egyre gyakrabban ülünk egyedül,
Mert akik voltak, gyatra társak voltak,
A gondolat szolgálni kényszerül,
S a legjobb lelkek lassan meghajoltak,

Mert senki sincs, ki gondoljon veled,
Mióta nagyra nőtt igéző árnyad,
S magadba néző bátor szellemed
Megértette, hogy átok az alázat.

„Kit nem szeretnek, naggyá nem lehet” –
Ím visszafordult bölcs ítéleted,
S hogy itt talállak ismét szembe vélem,
Tükör-voltodnak tündöklő jegyében,
Mindig szelíden és mindig szilárdan,
Halld vigaszom: a gyűlölet korában
Fel kell találnod búzafényű hangod,
És megtanulnod magadra maradnod.

Székely János: Ember-jusson

Székely János: Könyörgés

Ezüst peremű, lomha fellegek
Utaznak fent - most egy vagyunk a
csenddel,
Sötét szemedben ott dereng a nyár.

Üvegből fújta szelíd kettesünk
Valamilyen mindenható öröm,
Így lettél húgom, lányom és anyám.

Válj jobb felemmé! Annyit
szenvedek.
Kell, hogy a múltat ismét elviseljem.
Segíts! Tied a súlytalan jövő!

Légy az, kiben sikerül elpihennem,
Légy, kinek minden mélységem
kitárom,
Igaz magam magadba ötvöző.

Ez itt a végtelenség, melyben élünk.
Hiába várod, nem múlik a perc.
Szólok, s megáll a bölcs folyók
folyása.

Szeresd te azt, kit minden elhagyott,
És megunta, hogy egyedül legyen
Áttörhetetlen önmagának társa!

Székely János: Malom

Elnézem: kint a sarki lámpa
A korpás éjszakát szitálja,
Amelybe csillagfény vegyül.
S a finom, sárga liszt a járda
Kövén kerek kupacba gyűl.

A hold, az óriás malomkő
Villózó őrletet terít
Palánkra, fára és bokorra,
Sőt asztalomra is beszórja
Jeges, iszamlós fényeit.

Mi zúg? Mi hajtja azt a malmot?
Ahonnét az a liszt pereg?
Mintha valóban víz ömölnék,
Úgy zengenek a levegőég
Nagy folyamai, a szelek.

Barátaim, figyeljetek csak,
Hogy jár és kattog fent az ég.
Hadd szóljon nyíltan már az ének:
Úgy állok itt, minthogyha tényleg
Egy nagy malomban állanék.

A mindenség malmában állok,
Hogy végtelen időkön át
Zúg, zümmög és zenél az őrlés:
Teremti-őrli az időt, és
Teremti-őrli önmagát.

Itt állunk mind. Sorunkra várunk.
Csillagpor hinti szép fejünk.
Itt állunk sokszoros magányban,
Parányok, mígnem mindahányan
Lehullunk és megőrletünk.

Székely János: Kétely

Van értelme a képtelen malomnak,
Mely körülöttünk kattog konokul?
Van értelme a fának és a lombnak,
Hogy újra s újra virágba borul?

Van értelme az eleven csírának,
Mely átvonul a nemzedékeken?
S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
Az esztelent – van abban értelem?

Van értelme loholni, futni annak,
Kit körbe hajszol egy komisz varázs?
Van értelme leírni azt a verset,
Melyet nem olvas soha senki más?

Székely János: Egy őszi levélhez

Nem mondható, csak eldúdolható,
Hogy fáradt nesszel, lassan egyre
estek,
Aranyszegélyű, pernye-könnyű testek,
Kiket gyűrűzve ringat lenn a tó.

Mert hűs szelekkel nyargal már az ősz,
Kacagva csordul illat-ittas kedve,
Párákat fú a tar szőlőhegyekre,
Vagy érett birsek bársonyán időz.

Elgondolom, egy sors beteljesült,
S bárcsak juthatnék magam is e drága,
Szép, gyümölcshozó, nesztelen halálra.

Derűsen kérem közös alkonyunk:
Utódot hagyva és teljessé érve,
Hunyt szemmel hulljak én is majd a
mélybe.

Székely János: Napszonett

Teljes valómmal nyújtózom utánad,
mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt.
És mint a párás földkorong, örökké
fényes felemet fordítom feléd.

Szeretném mindig azt mutatni néked,
ami bennem a legtöbb, legnagyobb.
Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál,
szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.

Szeretném olykor túlragyogni álmod,
s érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod:
ezért sütöd feléd eső felem.

S csak hogyha önnön fényed is kilobban,
csak úgy tudod meg, ki voltam valóban,
milyen sötét és milyen fénytelen.

Székely János: Tudom én, kedves...

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremtenek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.

Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem

Székely János: Túlságos csend

Nem hiszek semmit. Meg kell vallanom,
Olykor magát a Semmit sem hiszem.
Órám megállt, reményem elhagyott,
Magam vagyok, nem hiszek semmiben.

Nem hiszem el, hogy lét foganhatott
Üres ölén a mozdulatlan térnek,
S hogy ami rossz volt, megjavulhatott,
S hogy aki elment, újra visszatérhet.

Úgy látom én, mióta megvagyok,
Hogy aki hisz, az megcsalatott máris.
Sőt, hogy amiben hinni lehet, az
   Eleve irreális.

Hitetlenségem tartószálain,
Akár a pók a magaszőtt keretben,
A nemlétező Semmit hallgatom,
Megint magam. És soha ketten.

Székely János: Itt és amott

- Mondd, lélek, mondd, miféle tájra
Sóvárogsz mindenekfelett?
Hol tudnád még így-úgy leélni
Nehéz gyötrelmű életed?
Hol gondolod, hogy szenvedésed
Búsongó bánattá foszol?
Hol élnél? Merre vándorolnál?
Hová, hová kívánkozol?

Élnél-e ott, ahol liánok
Hálózzák át a nyüzsge fát,
És rőtek, lázasak az estek,
És kéjesek az éjszakák?
Ahol bugyborgás kél a lápon,
Mert lent az ős gonosz szuszog,
S a víz gyűrűzve ring a partra,
S hullámzanak a lótuszok?

Vagy ott, ahol örök a csend és
A vége-nincs mezők hava,
S hat hónapig dereng a nappal,
Hat hónapig az éjszaka?
Ahol az ős, titokzatos fény
A dermedt égen áthasít,
És csöndesen alábocsátja
Jégorgonája sípjait?

Vagy inkább ott, ahol a fjordok
Sötét vizére hull a fény?
Ahol szilaj gulyák rohannak
A végtelen pampák füvén?
Ahol ködöt pipál a tajga?
Ahol kolompok hangja szól?
Hol élnél, merre vándorolnál?
Hová, hová kívánkozol?

,,Tudom, ahány vidék, megannyi
Sokféleség és tarkaság.
Milyen sokarcú is a föld - de
Milyen egyforma a világ!
Egyforma itt az ember, s benne
Egyforma lét gyötrelme forr,
Hogy merre mennék én? Semerre.
Hol élnék szívesen? Sehol.

Ha még kívánnék önmagamnak
Akármit is, ez volna csak:
Pár ifjú bükk egy honni dombon,
Alatta rét, ezüst patak,
Viskó, hol megbújhatnánk végre
Egy korban, amely rég letűnt.
S átalhatnók én és enyéim
Szelíd, együgyű életünk.

Hatalmas volna ott a reggel,
A nappal csendes és csodás.
Puhán verődne ablakomhoz
Az esteli szárnycsattogás...
... S ha még megesnék, hogy magányom
Az emberek közé viszem:
Volnék egy ősi álom árnya,
Egy idegen ország királya,
Akit nem ismer senki sem."

Székely János: Őszi fák

"Az éj növekszik. Rövidül a nappal.
Fél hat. Korán lesz lámpát gyújtanom.
Bújj ide mellém, ejtsd kezed öledbe,
Pihenj, testvérkém. Alusznak a tárgyak:
Aludj te is. Vagy csendesen, tűnődve
Nézz ki az ablakon.

Látod,
Az odakinti nedves-bús világot
Mint járja be a lompos őszi szél?
(Így suttog az, ki titkokat beszél.)
S a kék esőket,
Mint paskolják a bőrig ázott földet?
S az emberek
Félszeg, magányos árnyait,
Amint fázósan, szótlanul
Ődöngenek?!
Kabátosán,
Magányosan.
Minthogy ilyenkor, ősszel, kicsit mindenki fázós
És társtalan."

Székely János: Trecento

Sárga füzérré sorakoznak a lomha kalangyák.
Tarló... Reszket a Dél, s letörli gyümölcsei
hamvát.
Éhesen vássa beléjük villogó fényfogait.
S lanyha levükben a nap illatokat gyarapít.

Barna szerzetesek gyalogolnak lassan a
hegynek,
Ragyogó búbjaikon tükröző cseppek remegnek,
Mennek sorban a hegynek, s az alkonyi vész
Keserű borukon boldogabb múltat idéz...

Szulák tekerőzik a kertben íriszek kardjai közt.
Arcom a fényben... kéklő hullámok lába
füröszt.
Vízre hajolnak, isznak a hervadó füzek.
Vágyak se, célok se, színek se, álmok se űznek!

Kedves, ha látni akarsz: most gyere hozzám.
Lassan az őszben megfonnyad mézszínű orcám,
Lassan az őszbe merül örömtelen ajkam,
Lassan az őszbe takar... egy lángszínű angyal!