Dér Ildikó: Messzeség

Darryn John Murphy: Emlékezz rám

Emlékezz rám a csöndben,
Mikor az eső ömlik este.
Időzve csillagok alatt
A hajnal első fénysugarát várom,
A szerény hangokat, s a visszhang válaszát.

Emlékezz rám tavasszal,
Mikor kinyílnak a virágok.
Én magam ott leszek a csöndben,
Amely a prérin átvonul.

És melletted leszek én akkor is,
Mikor esténként dől a nyári zápor,
Vezetőd leszek, s szívemmel a láng.

A suttogásom édes, jó tanács:
Ragadj meg percet, órát és napot!
A tiszta pompáról a gondolat,
A suttogás is én vagyok...

Vagyok az ember jó reménye,
Ez hajtja ma a földgolyót,
Éld hát napod és minden perced,
Gyarló gyengéim ostromold.

(Szöllősi Dávid fordítása)

Daerion Whisperwind: Megnyílok valakiért

Messzire nézett a szemem,
És fülem mindent hallani vélt
Kinyílt előttem a végtelen
Én is megnyílok valakiért.

Mit ér nagysága a hegynek,
Ha nem látja senki csúcsait,
Ha elvész értéke a kegynek,
Ha az én, és a vágy szétszakít?

Megnyílok hát, leomlok, mint a hegy,
Hogy mindenki bejárhassa romjaim,
De mit ér az, amiért a küzdés nem megy?
Ha ünneplőm lesz, széttépett rongyaim?

Mit ér, ha leomlok, kegytelen a porba
Ha nem vagyok már hegy, csak a rom?
Mit ér, ha szétkapkodják köveim sorra,
Ha bánatom a kövekbe takarom?

Kinyílt előttem a végtelen
Én is megnyílok valakiért.
Nem leszek elérhetetlen
És elér majd, az, aki ért.

Dabi István: (...)

hallgassátok meg
ki nem mondott gondolataitokat
olvassátok el
le nem írt szavaitokat
mondjátok ki
a csak csírázó érzéseiteket
bátran
szégyenkezés nélkül
hiszen sokan mások
is így gondolkodnak
és így akarnak beszélni
olvasni
hallani

Dutka Ákos: A régi ház...

Nincs belőle már egy vén kilincs se,
ködként szétfoszlott harminc éve már
szivemben él mind a hét szobája,
és ég a lámpa, tárva nyitva, - vár
avult bútorok közt régi székem,
vén asztalunk, ó tegnap volt talán,
hogy itt vigasztalt múló kis kudarcért
az én mosolygó fiatal anyám.

Hová csatangolt százkalandú álmom,
hová jutottam száz tévedt úton?
Mily messze bújt a gesztenyés a fasorban
a régi ház, már magam sem tudom,
de álmaimban ott ül mind a háznép
valóbb valóság élőknél is ők,
emlékeimnek szüz tavában fagyva
élnek, akárcsak harminc év előtt.

Anyámmal szemben mindenki a helyén
s mind hogy megszépült, tisztaarcú szent
szemükben a béke, szeretet tüzével:
gyermekkorom víg ünnepe üzent;
és én megyek sok száz éjszakán át,
virágos úton fütyörészve már.
Egyszer elalszom - és ott ébredek fel
A régi házban - hol anyám széke vár.

Daróczi Tamás: Válaszra várva

Mért ez a tűz, ami hajt előre,
és az a fény, ami mossa tested,
hol van a ház, ahol álomarcod
festeti ráncait, elfeledted?

Merre az út, ami lépteidre
összemosódva a környezettel
semmibe fut, vagy az észrevétlen
égbefutó sugarakba vész el?

Mondd, hol az álom, amelyben én, ha
holtan is rendre, de visszatértem,
és hol a fájdalom ujjsebemre;
fájnia kellene, mégsem érzem...

Dobai Péter: A tenger mindig messze van

"A tenger maga az ember." (Ibsen)

A tenger mindig messze van.
Végleg távol van s egyre távolodik végtelenje,
akkor is, ha csak emlékezed, ha már csak álmodod...
akkor is, ha egy magas szirtfokról bámulod,
hogy sugaras hullámlökéseinek súlyos sokasága:
jön honnan s tart vissza hová - - -
A tenger mindig messze van...akkor is,
amikor hajóddal hajózod s vitorlád, árbocod ifjú még,
mint a szíved és nézed, egyre nézed,
és nem látsz a láthatáron többé partokat,
csak tükrének kéklángú tüzét, örök futótüzet,
égszínek izzásában, lázas örvényforgásban - - -

Megállsz egy régi parton s nem tudod ki vagy,
pedig nem tévedtél el...megérkeztél:
a tenger emléke vagy!

Dániel Nagy László: Az út

Az út kanyargott talpam alatt
Sárgavirágok tarkították
a zöld mezőbe vesző gyaloglást
Nyárderekán elértem a folyót
Homokos fövény szelídítette a déli partot
Békateknők fénylettek gyöngyház színükkel
Forró táj ölelte magához
a partok közé szorult medret
Felhőtlen ég remegett fölöttem
A falu csordája
a gázlóban szürcsölte a vizet
A csordás ostorát fűzte
lábát a vízbe lógatva
- Ezért gyalogoltam -
Ezért a pusztai halhatatlanságért
- Nekivetődtem
Betakaróztam a forró homokkal
- Gyermekkorommal játszani...

Dabi István: (...)

a nevetés és a sírás
nem ellenségek
hiszen nemegyszer
nevetéssel titkoljuk a sírást
és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

Dalibor Pesek: Egy ilyen ember