Szép versek... d.





Dér Ildikó: Messzeség
Ott is élnek.
Szemem kutatja
a messzeséget.
Röpülnék át az
Óceánon, vagy
Hajón suhannék
Tengerek habjában.
Forró a nyár perzsel
a napsugár.
A homok égeti
bőrömet.
Langyosan ölel
az esti szél.
Szédít a táj,
ölel az ég.
Ez csak egy sziget,
hol állok én.
Az álmok szigete, de
mégis az enyém.

Darryn John Murphy: Emlékezz rám
Emlékezz rám a csöndben,
Mikor az eső ömlik este.
Időzve csillagok alatt
A hajnal első fénysugarát várom,
A szerény hangokat, s a visszhang válaszát.
Emlékezz rám tavasszal,
Mikor kinyílnak a virágok.
Én magam ott leszek a csöndben,
Amely a prérin átvonul.
És melletted leszek én akkor is,
Mikor esténként dől a nyári zápor,
Vezetőd leszek, s szívemmel a láng.
A suttogásom édes, jó tanács:
Ragadj meg percet, órát és napot!
A tiszta pompáról a gondolat,
A suttogás is én vagyok...
Vagyok az ember jó reménye,
Ez hajtja ma a földgolyót,
Éld hát napod és minden perced,
Gyarló gyengéim ostromold.
(Szöllősi Dávid fordítása)

Daerion Whisperwind: Megnyílok valakiért
Messzire nézett a szemem,
És fülem mindent hallani vélt
Kinyílt előttem a végtelen
Én is megnyílok valakiért.
Mit ér nagysága a hegynek,
Ha nem látja senki csúcsait,
Ha elvész értéke a kegynek,
Ha az én, és a vágy szétszakít?
Megnyílok hát, leomlok, mint a hegy,
Hogy mindenki bejárhassa romjaim,
De mit ér az, amiért a küzdés nem megy?
Ha ünneplőm lesz, széttépett rongyaim?
Mit ér, ha leomlok, kegytelen a porba
Ha nem vagyok már hegy, csak a rom?
Mit ér, ha szétkapkodják köveim sorra,
Ha bánatom a kövekbe takarom?
Kinyílt előttem a végtelen
Én is megnyílok valakiért.
Nem leszek elérhetetlen
És elér majd, az, aki ért.

Dabi István: (...)
hallgassátok meg
ki nem mondott gondolataitokat
olvassátok el
le nem írt szavaitokat
mondjátok ki
a csak csírázó érzéseiteket
bátran
szégyenkezés nélkül
hiszen sokan mások
is így gondolkodnak
és így akarnak beszélni
olvasni
hallani

Dutka Ákos: A régi ház...
Nincs belőle már egy vén kilincs se,
ködként szétfoszlott harminc éve már
szivemben él mind a hét szobája,
és ég a lámpa, tárva nyitva, - vár
avult bútorok közt régi székem,
vén asztalunk, ó tegnap volt talán,
hogy itt vigasztalt múló kis kudarcért
az én mosolygó fiatal anyám.
Hová csatangolt százkalandú álmom,
hová jutottam száz tévedt úton?
Mily messze bújt a gesztenyés a fasorban
a régi ház, már magam sem tudom,
de álmaimban ott ül mind a háznép
valóbb valóság élőknél is ők,
emlékeimnek szüz tavában fagyva
élnek, akárcsak harminc év előtt.
Anyámmal szemben mindenki a helyén
s mind hogy megszépült, tisztaarcú szent
szemükben a béke, szeretet tüzével:
gyermekkorom víg ünnepe üzent;
és én megyek sok száz éjszakán át,
virágos úton fütyörészve már.
Egyszer elalszom - és ott ébredek fel
A régi házban - hol anyám széke vár.

Daróczi Tamás: Válaszra várva
Mért ez a tűz, ami hajt előre,
és az a fény, ami mossa tested,
hol van a ház, ahol álomarcod
festeti ráncait, elfeledted?
Merre az út, ami lépteidre
összemosódva a környezettel
semmibe fut, vagy az észrevétlen
égbefutó sugarakba vész el?
Mondd, hol az álom, amelyben én, ha
holtan is rendre, de visszatértem,
és hol a fájdalom ujjsebemre;
fájnia kellene, mégsem érzem...

Dobai Péter: A tenger mindig messze van
"A tenger maga az ember." (Ibsen)
A tenger mindig messze van.
Végleg távol van s egyre távolodik végtelenje,
akkor is, ha csak emlékezed, ha már csak álmodod...
akkor is, ha egy magas szirtfokról bámulod,
hogy sugaras hullámlökéseinek súlyos sokasága:
jön honnan s tart vissza hová - - -
A tenger mindig messze van...akkor is,
amikor hajóddal hajózod s vitorlád, árbocod ifjú még,
mint a szíved és nézed, egyre nézed,
és nem látsz a láthatáron többé partokat,
csak tükrének kéklángú tüzét, örök futótüzet,
égszínek izzásában, lázas örvényforgásban - - -
Megállsz egy régi parton s nem tudod ki vagy,
pedig nem tévedtél el...megérkeztél:
a tenger emléke vagy!

Dániel Nagy László: Az út
Az út kanyargott talpam alatt
Sárgavirágok tarkították
a zöld mezőbe vesző gyaloglást
Nyárderekán elértem a folyót
Homokos fövény szelídítette a déli partot
Békateknők fénylettek gyöngyház színükkel
Forró táj ölelte magához
a partok közé szorult medret
Felhőtlen ég remegett fölöttem
A falu csordája
a gázlóban szürcsölte a vizet
A csordás ostorát fűzte
lábát a vízbe lógatva
- Ezért gyalogoltam -
Ezért a pusztai halhatatlanságért
- Nekivetődtem
Betakaróztam a forró homokkal
- Gyermekkorommal játszani...

Dabi István: (...)
a nevetés és a sírás
nem ellenségek
hiszen nemegyszer
nevetéssel titkoljuk a sírást
és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

Dalibor Pesek: Egy ilyen ember
Egy ilyen ember!
Egy ilyen ember?
Mindegyikünk
Egy ilyen ember
Ezzel az egyetlen szóval
különböző emberek
különböző szándékkal
értékeli egy és
ugyanazon embert
ez az egyetlen szó
kifejez csodálatot
kételkedést
megvetést
hízelkedést
kárörömet
kihasználva
és meggondolatlanul
szolgálja a bosszút
az irigységet és az igazságot
ki kell mondanunk
meg kell hallanunk
hogy ne legyenek kételyeink
(Dabi István fordítása)

































